házikígyó
házikígyó: a magyar → népi hitvilág természetfeletti erővel felruházott állata. A legáltalánosabb házikígyó elnevezésen kívül ismeretes volt falikígyó, házicsúszó, falicsúszó, csörgő- vagy fütyülőkígyó neve is. Háziszellemszerű lény (→ szellem): általános hiedelem szerint minden háznak megvan a házikígyója, amely a ház falában, a fundamentumban, a küszöb alatt vagy a telken lakik. Színe rendszerint fehér, de néhol úgy tartják, hogy csak a hasa fehér. Ismeretes szürke, sárga, zöld, cifra, sőt fekete házikígyó is. Hangja sajátos volt: fütyült, csörgött, „ketyegett”. Biztosította a család szerencséjét, oltalmazta a házat, előre jelzett minden veszedelmet. Elűzése szerencsétlenséget okozott, elpusztítása után meghalt az, aki megölte vagy a család legkedvesebb tagja. Esetleg más baj is történhetett: elpusztult a jószág, kidőlt a ház fala, leégett a ház, az utóbbi szerencsétlenség történt akkor is, ha tojásait bántották. Szalontai hiedelem szerint fészkében kincset őrzött, s aki a döglött házikígyó húsát megette, megértette az állatok nyelvét. Fordítva is történhetett, ha meghalt a gazda, elpusztult a házikígyó is (kemencei (Hont m.) hiedelem). – Hiedelemmondái: a) Legismertebb és legegységesebb típus: gyermek (rendszerint kislány) titokban egy kígyóval felezi meg ebédjét (rendszerint tejet). A kígyót agyonütik, a kislány utánahal. Változata: meglesik a kislánnyal együtt lakmározó kígyót. Felhő kerekedik. Mint egy lepedő, ráborul a kígyóra és elviszi. Nem maradhat a földön, mert meglátták. A gyermek meghal. Összefüggésben van azokkal a változatokkal, amelyek hangsúlyozzák, hogy a foggal született gyermek táplálja titokban a kígyót. Ha hétéves korában fogait kitörik, a kígyót elpusztítják, a gyermek meghal. Ellenkező esetben a kígyó a „lova” lesz (→ sárkány, → táltos). Egyes kutatók a fenti mondát mesének tekintik rendkívül elterjedt volta és a változatok szilárd és azonos felépítése miatt (AaTh 285). Ismert É-, K-, és Ny-Európában, az amerikai négereknél (Dorson 101) és az angoloknál. A Grimm testvérek mesegyűjteménye a 105. számon tartotta nyilván: „Märchen von der Unke” cím alatt. – b) A házikígyó tehenet szopik. Külföldi párhuzamokban gyakori motívum, hogy szoptatós anya mellét szopja. A tehenet agyonlövik. Ezek a mondák az előző típussal tartanak rokonságot, hasonlóképpen szinte világszerte ismertek. – c) Emberbe bújt házikígyó. Terhes asszonyba, akire apósa vigyáz férje távollétében, kígyó bújik. Apósa tudja ezt, a szülésnél jelen akar lenni. A kígyó a gyerek nyakára tekeredett, óvatosan fejtik le róla. Asszony szájából kígyó bújik be. Meghal, vagy gőzölgő tej fölé tartva lógatják, a kígyó kicsúszik a száján. Gyakori motívum, hogy akibe a kígyó belébújik, „hideget” érez a gyomrában. Előfordul, hogy azáltal meggyógyul betegségéből. A Gesta Romanorum hasonló esetet említ: bélpoklos királyfiba kígyó mászik, belső részeit rágja, de miután távozott belőle, fájdalmai és betegsége megszűnnek (Katona Lajos kiadása, Bp., 1900). (→ még: hálás halott, a: AaTh 507) – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Kígyó az emberben (Ethn., 1908); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Dorson, Richard M.: Negro Folktales from Michigan (Cambridge, 1956); Waugh, H. Butler: The Child and the Snake in North America. Norweg. Folkelivsgransking (Oslo, 1960); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., 1963).
Diószegi Vilmos–Nagy Ilona
