hajítófa
hajítófa: 1. mindkét végén kihegyezett, kb. 65 cm hosszú, 5 cm átmérőjű keményfa karó. Végeit esetleg tűzben megpörkölték, hogy tartósabb legyen. A kiskunsági pásztorok 5–6 hajítófát (cüvek, hajítófa, karó, nyárs) kötélhurokban hordtak a vállukon. Verekedésnél a hajítófát egyik végénél fogva egymásra hajították, egymást megcüvekelték, támadó ebekre, farkasokra vetették. A kis- és nagykunsági pásztorok a századfordulón még használták a hajítófát. A Nagy-Sárrét → pákászai hajítófával madarakat ejtettek el. A 16. sz.-ban Szatmárban említik. „Nem ér egy hajítófát” szólásunk talán ezzel a primitív vadász- és verekedőeszközzel függ össze. A nyelvi közlésekben említett hortobágyi hajítófa formáját közelebbről nem ismerjük. A hajítófa honfoglalás előtti török eredetű vadász- és verekedő (korábban harci?) eszközünk s a bumeráng primitív formája, amelynek variánsai – gyakran hajlított formában – Európában már a felső paleolitikumtól kezdve használatosak voltak. Bátky Zsigmond a régi germánoktól, poroszoktól, oroszoktól több hajítófa-típust említ. A magyar hajítófa analógiáját a természeti népek (Marshall-szigetek, Borneó, Maláj-félsziget) körében is megtaláljuk. A hajítófák közé sorolható a kereszt alakú, bádoggal megerősített libucütő, amelyet a felriasztott, → búgattyúval megzavart bibiccsapat közé dobnak (Balmazújváros). – Irod. Madarassy László: A hajítófa (Magy. Nyelv. 1908); Bátky Zsigmond: A hajítófához (Ethn., 1910); Franz, L.: Alteuropäische Wurfhölzer (kiadta W. Koppers, Festschrift P. W. Schmidt, Wien, 1928); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Gunda Béla: The Casting-Staff used by Hungarian Herdsmen and its Ethnological Significance (London, 1941). – 2. → játékeszköz
Hajítófa: libucütő (Balmazújváros, Hajdú-Bihar m.)
Kötegelt hajítófa (Bugac, Kecskemét vidéke, Bács-Kiskun m.)
Gunda Béla
