hazugságmese, bolondmese (Lügenmärchen, tale of lying, nyebülica, AaTh 1875–1999; Thompson
hazugságmese, bolondmese (Lügenmärchen, tale of lying, nyebülica, AaTh 1875–1999; Thompson: Motif-Index X900–X1899): a népmese számos műfajának egyike, mely Angliától Japánig egész Eurázsiában, de az óceán túlsó partján is ismert és népszerű. A hazugság foka szerint lehet reális színezetű, rendkívüli mértékben felnagyított tárgyakról, eseményekről szóló, vagy a tapasztalati valóság ellenkezőjéről, a megfordított „fenékkel felfordult” világról elmondott, versbe szedett vagy eldalolt epikum. Az ide tartozó népmesetípusok magyar és nemzetközi változatait jórészt többé-kevésbé kötött formában, ritmikus, olykor rímes prózában jegyezték fel, a verses változatok mögött dallamot sejtünk vagy tudunk (pl. → tücsöklakodalom). Gyakoriak köztük a különböző keretbe foglalt → hazugságversenyek. Kedvelt forma az egyes szám első személyben elmondott képtelen kalandok hosszú sora: „Láttam egy kacsán egy tavat. Hozzávágtam egy fejszét, rövidet dobtam, hozzávágtam a másodikat, hosszút dobtam, hozzávágtam a harmadikat is, eltaláltam. A kacsa hullámot vetett, a tó elrepült...” (orosz mese). Funkciójukat tekintve lehetnek gyermekmesék, mendikáns énekek vagy lakodalmi gajdok. Rövidebb formában használatosak mesebevezető és mesezáró mondókaként is („Égigérő fa”: AaTh 1960G; „Zsákba zárt folyók”: AaTh 1961A). A képtelen kalandok gyakran a képtelen gazdagság, jólét országában játszódnak (Eldorádó, Schlaraffenland, János pap országa). A tejjel-mézzel folyó Kánaánra utaló, sült tyúkkal, malacokkal, fánkos boglyákkal, borfolyókkal kapcsolatos „élményeket” lakodalmi mulattatás céljaira legtöbbször kántorok vagy poétás lelkű paraszti rímfaragók foglalták versbe. Az ő szerkesztményeik a versbe szedett rátótiádák is, melyek a szűkebb haza nevezetességeit fordítják visszájukra:
Jászság, Kunság mentiben szarkák kodácsolnak,
A berényi malomban verebet patkolnak.
Szeged mellett Borosztyán baglyok furulyáznak,
Erken, Mérán a gyíkok bojnyik-táncot járnak...
A berényi malomban verebet patkolnak.
Szeged mellett Borosztyán baglyok furulyáznak,
Erken, Mérán a gyíkok bojnyik-táncot járnak...
(Thaly: Vitézi énekek és elegyes dalok a 17. sz.-ból, 1864. II. 171–172.) – A hazugságmesék hősei és előadói: vadászok, halászok, tengerészek, kiszolgált katonák, diákok, olykor tréfás kedvű parasztemberek is. Az utóbbiak a paraszti életforma kevésszámú kalandlehetőségéről mondanak hazugságmesét: „Mikor én kisfiú voltam...” (AaTh 1961C*), „Mikor én vásárra mentem...” – (MNK 1961E*); ide tartozik a tündérmeséket lezáró rendkívüli arányú lakodalom is, melyen a mesemondó is jelen volt (AaTh 1961A*). A diákéletet idézi a „Küzdelem az óriás bolhával” (MNK 1962C*2), „A tetű temetése” (MNK 1961C*1), „A zacskóba zárt ész” (MNK 1963C*3) és a „Szarkaháború” (MNK 1962B*). Ez utóbbiak napjainkig élnek a szóbeliségben mint kiszámolók és köszöntők, s világosan utalnak a műfaj félnépi jellegére. – Különösen jelentősége van a hazugságmesének a török irodalomban és népköltészetben. Már a 13. sz.-ból ismerünk tekerleme szövegeket, melyeknek feljegyzői, ill. versbe szedői jelentős költők (Mevlana, Asik Pasa), az általuk rögzített hazugságmesének magyar változatai is ismertek: „A süket, a vak és a kopasz” (AaTh 1965); „Ki álmodik szebbet?” (AaTh 1926*). A szójátékokkal megtűzdelt verses tekerlemeforma igen népszerű volt a 13–16. sz.-i misztikusok és népköltők körében, ebben a burkolt, tréfás formában fejezték ki elképzeléseiket és gondolataikat. Feltehető, hogy ez a forma akkor is, akárcsak ma, kedvelt volt a népi mesemondók körében, a költők tőlük hallották és fejlesztették tovább. A tekerleme-stílus kötött ritmusával, szójátékaival és formuláival hatott az oszmán történetírók stílusára is. A műfaj hódoltság kori rendkívüli népszerűsége részben magyarázatul szolgálhat a magyar változatanyag változatosságára és gazdagságára is. – Irod. Turóczi-Trostler József: Fenékkel felfordult világ (Bp., 1942); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Aarne, A.–Thompson, Th.: The Types of the Folktales (Second Revision, FFC 184. Helsinki, 1961); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Berlin, 1967).
Kovács Ágnes
