tatár mondakör
tatár mondakör: A tatárok betörésének, kegyetlen pusztításának emléke a néphagyományban máig megtalálható. A tatárveszedelem a népi emlékezetben összefonódott a tatárok jóval későbbi, 17–18. sz.-i betöréseivel. Az emlékkör gyakran kontaminálódik a → török mondakörrel. A néphagyomány „kutyafejű” tatárokat emleget. Az elnevezés eredetét illetően a vélemények megoszlanak: keletkezhetett a tatárok torzított koponyájából vagy vezéreik jelvényéből, a kutyakoponyából, de lehet az ismeretlen, félelmetes képeknek kijáró képzeletszülte gúnynév is. Legintenzívebben a bujkálások, futások emléke marad meg: nádasokban, mocsaras helyeken, megközelíthetetlen szigeteken, amelyeket kaszával, éles késekkel vettek körül, tettek megközelíthetetlenné. A leggyakoribb mondatípus a → Sári, Mári, jertek elő. Elsősorban a Tiszántúlon és Erdélyben mondák szólnak a tatárok ellen hősiesen harcoló asszonyokról (→ mondahősnő) és azokról a cselfogásokról, amelyekkel az ellenséget megfutamították. A kegyetlen ellenség a monda szerint dióbélen hízlalt hét foglyul ejtett magyart, hogy megegye őket. Több helyi, ezen belül → névmagyarázó monda őrzi a tatárok emlékét. Szatmár megyében elterjedt a kákonyi hegy mondája: egy földesúr a tatárok elől kincsét a földbe rejtette. Meglátta egyik embere, akinek az úr kivágta nyelvét, nehogy elárulja, hol van a kincs. Az ellenség kérdezősködésére csak annyit tudott mondani: kak-kak. A várháti nádas (Csongrád m.) mondája: a csongrádiak a Tisza menti Várkút nádasai között húzták meg magukat és felváltva őrködtek. Egy legény nem vállalta az őrködést, amiért megátkozták. Éjszakánként ott bolyong, „Várj hát”-ot kiabálva. Tatárkelő (Csongrád m.) monda: a Tisza partján egy asszony cipókenyérrel szétloccsantotta az őt üldöző tatár fejét, aki azóta minden Szentgyörgykor ott úszkál fej nélkül a vizen. Némely vidéken tudni vélik, hogy néhány tatár elvonulásuk után ott maradt és falvat alapított (Tatárfalva, Tatárvágás), vagy családokat eredeztetnek ivadékaiktól. Erdélyben a tatár mondakör szinte teljesen kitölti a törökkel kapcsolatos mondakör helyét, ill. az ország más tájain ismert török mondákat, itt tatárokkal mesélik. Gyakoriságukat az magyarázza, hogy Erdély különösen sokat szenvedett az oszmán-török birodalom segédcsapataiként betörő krími tatároktól (az utolsó betörés 1733-ban volt). A székiek (Mezőség) ma is háromszoros templomozással, gyásszal, böjttel emlékeznek Bertalan napján (aug. 24.) az 1657., ill. 1717. évi tatárpusztításra. Hasonló okból vesznek rendkívüli alkalommal úrvacsorát a nagyenyedi ref.-ok minden évben az aug. 20-a előtti vasárnapon egy tatárpusztítás borzalmaira emlékezve. A gyergyói Ditró és Szárhegy között mutogatnak egy mezőt, ahol a székelyek asszonyaik segítségével furfanggal legyőzték a túlerőben lévő tatárokat. Sepsibesnyő mellett a Jankófeje és a Tatárút dűlőnevek egy, a tatárok kikémlelésére küldött legény hősi halálára emlékeztetnek. Székelyföldön számos helyi monda ismert, amely a tatárokkal vívott csatákra vagy az előlük való menekülésre vonatkozik. A tatárok betörése K-Európa más népeinél is mély nyomot hagyott, hatása különösen erős az orosz folklórra. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (Pest–Bp., 1868–1873); Szendrey Zsigmond: Történelmi népmondák (Ethn., 1920); Szokolova, V. K.: O nyekotorih tipah isztoricseszkih predanyija (Isztorija, kultura, folklor i etnografija szlavjanszkih narodov, Moszkva, 1968); Kretzenbacher, L.: Kynokephale Dämonen südosteuropäischer Volksdichtung (München, 1968).
Dobos Ilona–Kósa László
