temető | Magyar néprajzi lexikon

Full text search

temető: olyan földterület, amelybe valamely település, településcsoport vagy emberi közösség halottait temetik (→ halottkultusz). A mo.-i temetők településen belüli elhelyezkedésének rendje a magyar történelem időszakában többször változott. A honfoglalás és az államalapítás korabeli magyarság valószínűleg az állandó vagy ideiglenes települések lakóterületén kívül temetkezett, kis méretű temetőkbe. A kereszténység felvétele után királyi törvény írta elő a temetkezés új rendjét. A középkorban évszázadokon át a települések templomai mellé temették a halottakat. Itt, a templom kerítésén belül meglehetősen kevés volt a hely, így sűrűn előfordultak egymásba temetkezések. Az Árpád-korban még sok falunak nem volt temploma. Az ilyen falvak halottait valószínűleg a templomos falvak temetőjében kellett eltemetni. A templom melletti temetőt cinteremnek hívták. Előkelőbbek és gazdagabbak a templomban is temetkezhettek. A 16–17. sz.-ban megkezdődött a temetők kitelepítése a templom mellől. A változás sürgetői legtöbbször a helyszűkére, a templom állagának romlására és néha egészségi okokra hivatkoztak. A kiköltözés országos vonatkozásban elhúzódó folyamat volt, hiszen még a 19–20. sz.-ban napjainkig is előfordul sok helyen, hogy a templomok mellé temetkeznek. Az elhúzódó kitelepítési folyamatot a kötelező erejű, 1876. XIV. tc. zárta le. A 20. sz.-ban gyakran előfordult, hogy a 18–19. sz.-ban nyitott belterületszéli temetőt körbevette a fejlődő zárt település, és új temetőt kellett kijelölni a lakóterületen kívül. Ez a kijjebb tolódási folyamat napjainkban is tart. – A temető általában a település egyik kiemelkedő helyét foglalja el. Dombos, hegyes vidékeken legtöbbször a falu melletti hegyoldalon található, de az Alföldön is igyekeznek árvízbiztos helyet találni a sírok számára. Gyakran homokbuckán vagy emelkedettebb térszintű homokos területen jelölik ki a temetőhelyet. Sok esetben előfordult, hogy a falut és temetőjét víz választotta el egymástól. Ilyen helyeken temetéskor csónakkal vitték a halottat. – A temetőbeli virágkultusz a 18. sz. vége előtt jelentéktelen volt. Már a középkorban is gyümölcsfák álltak a sírok között és ez a hagyomány később is folytatódott. A gyümölcsfák termése legtöbbször az egyházfi vagy az iskolamester jövedelmét növelte. A temetőket árokkal, sövénnyel, esetleg kerítéssel vették körül. Kerítést leginkább a r. k.-ok készítettek. Az árok egyrészt a csatangoló állatoktól védte a sírokat, másrészt ide temették a kereszteletleneket, kivégzetteket és öngyilkosokat. A régi temetőkben nem sorakoztak szabályos „utcákba” a sírok, mint az újabbakban. Sok falu népe nagycsaládok és nemzetségek szerint temetkezett, tehát a temetőben is ugyanúgy egymás mellett feküdtek a rokonok, mint ahogy egymás mellett ültek a templomban vagy ahogy egymás szomszédai voltak az élő faluban. Olyan városokban és falvakban, ahol több felekezet élt egymás mellett, több temetőt használtak, és az egyes vallások követői külön temetkeztek. A temetők egyházi tulajdonban voltak, sőt a felekezeti megosztottságnak megfelelően az ország településeinek nagy részében ma is. Ha egy temető volt, akkor azt osztották több részre vallások szerint. A megholtak ilyenfajta elkülönítése sokszor az egyes vallások követőinek társadalmi helyzetében mutatkozó különbözőséget tükrözi. Sok újkori temetőben épült temető → kápolna. Legtöbbször itt kapott helyet a → kálvária is. A temetők gondozása, az utak rendbentartása nagyobb településeken a temetőcsősz feladata volt, akit a település közössége vagy az egyház alkalmazott. – Erdélyben, főleg a Székelyföldön több helyen a közelmúltig előfordult a hosszú telkek, kertek végébe történő családi temetkezés. (→ még: fejfa) – Irod. Balassa Iván: A magyar temetők néprajzi kutatása (Ethn., 1973); Kunt Ernő: Temetők az Aggteleki-karszt falvaiban (Debrecen, 1978).