Ádám
Ádám – ('föld') az emberiség ősapja (Ter). Isten a föld porából alkotta és lelket lehelt belé, majd oldalbordájából megteremtette az első asszonyt, Évát. Az embert úrrá tette az egész teremtés fölött, és a csodálatos Édenkertben vagy Paradicsomban adott helyet neki. Az örök élettel is biztatta annak fejében, hogy sosem érinti a kert közepén álló két fának, a Tudás és az Élet fájának gyümölcsét. Éva unszolására és az ő példáját követve ~ megszegte a tilalmat; ezért ősszüleinknek el kellett hagyniuk az Édenkertet, halandó életre és keserves munkára ítélve éltek tovább. Név szerint ismert fiaik Káin, Ábel és Szét voltak. Az utóbbit 130 éves korában nemzette ~, majd élete hátralévő 800 esztendejében még számos fia és lánya született. – A földből alkotott ember megtalálható az egyiptomi és mezopotámiai legendákban is, valamint Prométheusz jól ismert történetében. A paradicsomi boldog állapot ugyancsak párhuzama számos nép hiedelmeinek, amelyek szerint az ősi időkben, az aranykorban az ember fárasztó munka nélkül is megkapta táplálékát a földtől. A „jó és rossz tudásának fája” nem az erkölcsi ítélőképességgel kapcsolatos, hanem a mindent tudásnak a fája. Emellett az örök élet fája állt – az életfa hasonlóképp jelen van a legtöbb nép mese- és mondakincsében. Nem világos, miért volt erre a fára szükség a teremtéstörténetben, amikor Isten eleve örök életet ígért az embernek; valószínűleg egy olyan hagyományváltozatból került a Tudás fája mellé, amelyben még nem volt szó az ember eredendő halhatatlanságáról. – Az ókori midrásirodalom a fantasztikus mozzanatok légióival tarkította a szikár kanonikus elbeszélést ~ teremtéséről. A port, amelyből gyúrta őt, Isten a világ négy sarkából (vagy Hebronból, vagy a Mórija hegyéről, vagy különféle testrészeihez más-más helyről) hozatta angyalaival. Nevét a föld héber neve (adama) nyomán adta neki. Egyesek szerint már a teremtés második napján megalkotta ~ élettelen porhüvelyét, és csak megelevenítésével várt a hatodik napig. Isten óriásnak alkotta az embert, teste a föld egyik végétől a másikig ért, és oly szép volt, hogy a teremtmények és az agyalok neki hódoltak az Úr helyett. Vagy emiatt, vagy a bűnbeesés büntetéséül döntött úgy Isten, hogy jelenlegi jelentéktelen méretére zsugorítja az embert. Más nézet szerint éppenséggel Isten parancsolta meg az angyaloknak, hogy hódoljanak új teremtménye előtt; egy részük azonban ezt Szamáel vezetésével megtagadta, s uruk ezért taszíttatta le őket a mennyből. Isten először Lilithet adta ~nak feleségül, de ez cserbenhagyta férjét, s csak ezután teremtette Évát, s még őt is előbb egy tökéletlen, majd a végső, tökéletes változatban. Egy középkori keresztény legenda szerint ~ot a Golgotán temették el, Szét a sírja fölé ültette át a Paradicsomkertből a Tudás fáját, s utóbb Jézus keresztjét ebből ácsolták. ~ a teremtést tárgyazó számos középkori misztériumjátékban és mirákulumban lép fel; elbukását a szerzők általában az asszony iránti káros engedékenységének és Éva furfangjának számlájára írják. Nemritkán vele példálóznak az ősi szociális egyenlőségről: „Míg Ádám szántott, Éva font / Ki volt a báróúrfi, mondd?” (John Ball) A XV–XVI.századi drámákban (pl. Hans Sachsnál) már megjelennek ~mal kapcsolatban az üdvösség egész történetét végigtekintő, azt előrevetítő kompozíciók is. Milton Elveszett Paradicsoma ennek az elvnek a világirodalmi rangú megvalósulása; itt merül fel elsőként az a gondolat, ami majd Klopstock Messiásában bontakozik ki: hogy ~ vétke igazában nyereség, hisz szükségessé tette a megváltás nagyszerű művét. Miltonnál ~ egyébként igazi szerelmes férfi, és bár tudja, milyen következményekkel jár a tiltott gyümölcsből enni, Éva után elszántan harap bele, hogy rajongva szeretett párjának sorsában osztozzék, akárha a halál is az. Byron Káin c. drámájában ~ másodrangu szereplő, istenfélő és méltóságteljes családfő, aki beletörődéssel fogadja a csapást, mindkét fiának elvesztését. Madách Az ember tragédiája c. drámai költeményében ~ a központi alak, akit bukásából az önmagáért és asszonyáért érzett felelősség és az alkotó munka élménye emel fel. A történelmi színek során a nemes eszmékért hevülő ember ölt alakot benne, aki minden csalódásból és kudarcból tanul és újrakezd: véges létében a végtelenre tör. Ez a mű egyébként már nem az üdvösségről, hanem az ember sorsáról szól, s ebből (is) ered pesszimista alapállása. A huszadik században megjelentek a szatirikus, parodisztikus feldolgozások (Erskine) és a háromszög-történetek (a kísértő elcsábítja, teherbe ejti Évát). Shaw Vissza Matuzsálemhez c. ötrészes drámájának első részében ~ előbb az örök élet nyomasztó perspektívájával, majd az erőszakos halál lehetőségével és jóvátehetetlen következményeivel küszködik. Mikor a Kígyó megcsillantja előtte a lehetőséget, hogy meghalhat, gyermekeiben pedig folytathatja létét, habozás nélkül követi Éva tanácsát, és eszik a tiltott gyümölcsből. Wilder Hosszu út c. drámája a kőkorszaktól napjainkig ívelő cselekmény hősében, Antrobusban az esendő, de fogyhatatlan leleményű, minden kudarc után talpra ugró örök ~ot formálta meg. – A keresztény művészetben már a harmadik századtól megjelennek ősszüleink katakombák freskóin és szarkofágdomborműveken, a középkorban katedrálisok homlokzatán kifaragva, mozaikokon, freskókon, a reneszánsz korától táblaképeken is. (Az egyházművészeten belül ez volt az első lehetőség a ruhátlan emberi test ábrázolására!) ~ teremtését Michelangelo formálta meg a legmegragadóbban a Sixtus-kápolna mennyezetén; Éva teremtésének kissé groteszk mozzanata (a férfitest oldalából épp csak fejjel előbukkanó vagy félig, néha egészében kiemelkedő nőalak) inkább középkori domborművek vagy reneszánsz kori metszetek alkotóit ihlette. A kettős portrékon a leggyakrabban szereplő mozzanat a bűnbeesés: ~ és Éva a Tudás fája alatt áll, melyre kígyó tekeredik, Éva az almát kínálja, vagy egyikük épp beleharap; e nemben Hugo van der Goes, Lucas Cranach, Dürer, Tiziano festményei, Michelangelo freskója, Ghiberti bronz domborműve a legkiválóbbak. A Paradicsomból való kiűzetés is sok festőt ihletett, Masaccio faliképe megrendítően jeleníti meg a menekülő emberpár döbbenetét és fájdalmát. Középkori domborműveken nem ritka a keservesen fáradozó, ásójának feszülő ősszülő képe sem. – Haydn Teremtés c. oratóriumának harmadik részében az Édenben bolyongó ősszülők még felhőtlen boldogsága sugárzik Ádám és Éva csodálatos kettőséből. Ránki György Madách műve nyomán írt operájában természetesen ~ a mű egyik központi alakja. 
[I. A2]
)
[I. A2]
