BODA PÁL, A PARASZTPOÉTA
BODA PÁL, A PARASZTPOÉTA
A lapok írják Boda Pál uramnak az ő virtuscselekedetét, hogy őfelségének egy költeményt volt bátor átnyújtani az utcán.
Király őfelsége bizony »istanciának« gondolta azt is s ímmel-ámmal tette a többi közé, de mikor véletlenül szétnyílott a papír, s látta a strófákból, hogy vers, megörült neki s az egész udvari ebéd alatt Boda Pál uramról kérdezősködék.
No, hát ilyen dicsőség sem esett még meg szíhalomi emberen, mióta a világ áll – mert Pali szíhalomi legény ám, ahol azok a szép lányok teremnek, kik a szívét olyan ábrándossá tették.
Boda Pali körülbelül 30 éves legény most, földmíveléssel foglalkozik és költészettel. Nem lehet eltagadni tőle a vénát. Rászületett a poézisre, ami Magyarországon nem olyan nagy csoda, ahol a legszebb gondolatokat és a legvonzóbb fordulatokat még a műköltők is a néptől kölcsönzik.
Boda Pálban hát nem az a nagy sor, hogy jó nótákat csinál, mert hiszen csinálnak ebben a »szépirodalmi országban« szebbeket is a fonóban, vagy künn a mezőn az arató leányok, hanem abban híres ember Pali, hogy rögtönözni tud.
Jó ideje már annak, hogy egy napon csak beállított a »Hon« redakciójába egy nyaláb verssel, nyomassák ki azokat az újságba.
Ott aztán körülfogták a szelíd, okos nézésű, tisztességtudó és okos, józan beszédű parasztlegényt a munkatársak, s megmagyarázták neki, hogy a »Hon« komoly lap, és nem közölhet verseket.
De már hogy a »Hon« komoly lap lenne, ezt még Boda Pali sem akarta elhinni, hanem a versek fogyatékos voltában kereste a közlés megtagadásának okát, s hogy ha tán nem tetszenének, megszerezze egy-két jobbal, leült a Reviczky asztalához, s még vagy két verset kapott le hirtelen, hogy Komócsy bátyánk sem hamarosabban:
Ne kínozz már tovább
Ó, fájó szenvedély,
Mert szívem nagy sebe
Isten látja be mély,
Honnan jönne hát rá
Földi örömérzet,
Ha így kinoz engem
E tarka költészet,
Vagy ha terhelve van
Tőle szívem tája,
Vegyen árnyékába
A költészet fája.
Ó, fájó szenvedély,
Mert szívem nagy sebe
Isten látja be mély,
Honnan jönne hát rá
Földi örömérzet,
Ha így kinoz engem
E tarka költészet,
Vagy ha terhelve van
Tőle szívem tája,
Vegyen árnyékába
A költészet fája.
Ott költötte őkelme még az alábbi, »Víg Szíhalom« címűt is, oly gyorsan, mintha könyökéből rázná:
Víg Szíhalom falujába,
Kis angyalom kapujába
Három vadalmafa látszik,
Hej, de fehérrel virágzik.
Egyszer feküdtem alája,
Reám hullott az almája;
Hármat ettem meg belőle;
Most is beteg vagyok tőle.
Hull az almafa levele,
Az arcom is sárgul vele;
Csak rózsám nem hervadozik,
Rólam nem is gondolkozik.
Kis angyalom kapujába
Három vadalmafa látszik,
Hej, de fehérrel virágzik.
Egyszer feküdtem alája,
Reám hullott az almája;
Hármat ettem meg belőle;
Most is beteg vagyok tőle.
Hull az almafa levele,
Az arcom is sárgul vele;
Csak rózsám nem hervadozik,
Rólam nem is gondolkozik.
A munkatárs urak megbámulták Boda Pál uramat vagy hogy csak ő hitte, miszerint bámulják, s hogy már jobban kivágja a becsületet, még a redakcióra is kanyarított egy poémát ráadásnak:
Jegyezd meg magadnak,
Szegény árva Boda,
Hol most verset csinálsz,
Ez a »Hon«-iroda.
S gondold meg, hogy itt a
Magyarország tolla
Jobban forog, mint a
Falusi motolla;
S oly sűrű leveles,
Mint a szőlő fája,
Majd ha megengedik,
Csak azt írd reája:
Hogy ha nem születtél
Valódi költőnek,
Csak megtarthatnának
Ott kályhafűtőnek.
Szegény árva Boda,
Hol most verset csinálsz,
Ez a »Hon«-iroda.
S gondold meg, hogy itt a
Magyarország tolla
Jobban forog, mint a
Falusi motolla;
S oly sűrű leveles,
Mint a szőlő fája,
Majd ha megengedik,
Csak azt írd reája:
Hogy ha nem születtél
Valódi költőnek,
Csak megtarthatnának
Ott kályhafűtőnek.
A keserűség és a szemrehányás szól ki ebből, amiért nem méltányolják eléggé az ő költészetét. S talán-talán egy-egy gúnymosolyt is felfedezett a tudós urak arcán.
No, de most már begyógyult ez a sebe.
Most már a király őfelsége is olvassa a verseit és az bizonyosan sokkal jobb indulatú kritikus, mint György Aladár és Reviczky.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
