Pár verset hoztam le Szegedre, hogy Tömörkény emlékére, ünnepére fölolvassam őket, ha rekedt hangon is és fölolvasni már végleg meg nem tanulva. Ezek a versek, bús, háborús, sötét, tépett galambok (milyenek lehetnének?)[,] hulljanak áldozásomként Tömörkény sírjára. Nagy fölfogadást szegek meg bús hálával és szívesen, mert én soha többet fölolvasó asztalnál megmutatni nem akartam magamat. De Tömörkénnyel nekem pöröm van, nem-akart pöröm, s hogy most itt vagyok, magamra vállaltam egy expiálást, mellyel nem tartoznék, s melyet fáradtan, betegen s bűn nélkül is olyan szívesen adok meg a nagyszerű, szép és eleven halottnak. Egy nekrológomat értették félre a született félreértők, s azt akarom ezennel megint kikiáltani: az a magyar bölcs és művész, aki Tömörkény volt, a szívemé volt. Mindig fájni fog, hogy pompás emberi figurája, személye nem jutott annyira közel hozzám, mint az író, a sajátságos, nagy alföldi, magyar poéta. Olvasójának hűségesebb senki se volt nálam, s százféle érdeklődése, szinte film-munkája szemének és agyának olykor-olykor majdnem elkábított. Ahogy ő látta, hallgatta[,] megjelentette és megszólaltatta a tanyai magyart, azt csak diabólikusnak mondhatom vagy, Szegeden lévén: boszorkányosnak. Háborús nézése is egészen tömörkényi, az övé, szánó, de nem csüggedt, majdnem fatalista, de könnyes humorú. Irigylendőbb és hasznosabb[,] mint egy-kettőnké, kiknek az a büszkeségünk, hogy a háborút legkezdete óta átkozzuk, s az emberfajtát szidjuk és gyalázzuk. De ugye, bölcs és jó Tömörkény István, neked mégsem lesznek idegenek és fájók az én háborús verssoraim? Hiszen alapjában minden hűségesebb magyar szív fajtája és az emberi közös kultúra féltésével járja a háborús kálváriát. Pár áldozati galambomat hadd áldozzam föl tehát a te ünnepeden[,] Tömörkény István, aki miért is hagytál itt olyan gyorsan és most bennünket, mikor néhányunknak nagyon kell egymás kezét fognunk?