121. CHARLES BAUDELAIRE ÉL
121. CHARLES BAUDELAIRE ÉL
Kell írnom Charles Baudelaire-ről, kinek a feje talán olyan, mintha egy előkelő múmia, a Szép Ernő, csekélységem és a Somlay Artúr fejeiből volna összetákolva és macerálva. Írnom illik és kell a nevezetes, jubiláns, halott élőről, a líra egyik legbüszkébb, bújkálóan is legtisztább fejedelméről, mert neki köszönhetem életemnek talán legemlékeztetőbb, legfájdalmasabb és leggyönyörűbb szenzációját.
Nagyszerű, sőt tragikus izgalom: Nizzában kék ég alatt, kék tenger partján, kék padon, a „Palais jeté” lármás népsége mellett görgettem a számban az első Baudelaire-szonett első magyar strófáját. Egy képről volt szó, fölségesen merész költői képről, s három napig tartott bizony, míg – mikorra magyarul visszaadtam valahogyan a Baudelaire-strófát és képet, a legvirtuálisabbat, a legszebbet.
Abba is hagytam a Baudelaire-fordításokat, mert gyötrően nehéz, sőt majdnem lehetetlen más nyelvre átkábítani, csábítani a csoda-szavak tökéletes és házasságtörésre nem termett hűségét. Pedig Baudelaire-t fordítani, jól fordítani, azután meghalni, pompás program, de nekem nem volt ehhez akkor elég kedvem, s ma sincs. És ma se lehetne, mert Baudelaire igazán és nagyon francia, előkelő burzsoá, aki persze művész-arisztokratává verte föl magát s mindemellett a formáknak (a formáknak is) hódoló művésze.
Megint olvastam Theophile Gautier prológusát a Baudelaire-versekhöz[!], nem tudom hányadikszor, s ma úgy vagyok, hogy minden Baudelaire-munkát ismerek, de Baudelaire-t nem. Mert Baudelaire ma is és úgy rejtelem, mint a Gautier írásában, mint műveiben, mint kortársainak följegyzéseiben, mint erőszakoskodó kitalálási hitünkben.
Mindenesetre szenvedő, gyászos ősünk ő, akinek egy Carducci, egy Swinburne, egy Dehmel, egy ezeknél jóval kisebb Brjuszov egyenes és letagadhatatlan származottjai. Engem bátorított, mint én is cselekedtem másokkal, de a gall forma nyűge miatt imádva is leráztam őt hamar.
Gyönyörű azonban úgy megmaradni, mint Baudelaire megmaradt, s milyen drága, ha szegény is, de szép gesztus[r]a adott nekem Ő módot, hogy emlékének áldozhassak. „Dans les caveaux d’insondable [tristesse,] Ou le Destin m’a déjà relégué” – ez éppen elég, s Baudelaire eleven valósága ma fölfrissített, s hálára buzdított.
Ny 1917. november 1.
Ady Endre
