102. CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
102. CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
Meghalt 1805 januárjának huszonnyolcadik napján ifjan és elsorvadottan. Szülő Debrecenje holnap emlékezik meg arról, hogy száz éve immár az ő fia távozásának, aki olyan haszontalan ember volt, hogy skribának sem kellett sehol.
Mikor anno akkor szobrot kapott Debrecenben, nyilván akadt még Debrecenben derék cívis családapa, ki fölfohászkodott:
– Borzasztó eset. Erre fogok esetleg jönni az én jó erkölcsű fiammal. A fiú kíváncsi lesz, kié ez a szobor? Hogy élt az az ember, aki ilyen szép szobrot kapott? Jó iskolás gyermek volt-e? Köszönt minden embernek? Engedelmes volt-e és szerény? Jó magaviseletű? Mi lett aztán belőle? Szenátor?… Mit fogok a fiúnak mondani?
Ami megítélés lenni nem akar. Francia apa is akadt már ilyen. Aki például éppen ezen indokok folytán tiltakozott az ellen, hogy Musset szobra helyet kapjon Molière házában.
A prüdéria már magasabb rendű kultúrállapot jele. A prüdéria nem ostobaság és nem vaskalaposság. Főképpen nem civilizálatlanság. És nem kultúra iszony. Szegény Vitéznek nem a prüdériával volt a legtöbb baja.
E sorok írója komolyan és becsületesen állítja: nagyon csodálkozik azon, hogy szegény Csokonai Vitéz Mihálytól el nem vitatták eleddig még a magyarságát is a hazafi-kritikusok. Igaz, hogy ami még nem történt meg: megtörténhetik. Nem is menne nehezen. A száz éve porladó, istentelen poéta maga hirdette magáról, hogy kozmopolita. Szegény nádkunyhóban élő, vak emberek között járó, néhai, nagy poétánk. Szegény halálra űzött, kínzott magyar kozmopolitánk. Még magyarul sem tudtál. Például te a lepkét pillangónak merted hívni. Ki is kaptál érte Kölcsey Ferenctől.
Be magyar voltál, be magyar. Óh, fájdalmasan magyar. Az elejéből való a magyar fajtának. A keveséből. A finomabban megalkotottjából. A vívódóból. A szenzibilisből. Az egész világgal, minden gondolattal, minden érzéssel együttélőből.
Mindezért keservesen meglakolt. Lump volt, csavargó, míveletlen, durva és paraszt. Ő volt tudniillik akkor a legeurópaibb ember ebben az országban. Amit Taine valahogy, ha jól emlékszünk, az agyvelő sejtjeinek lázas fölpattanásairól mond, őnála érezzük legjobban a magyar költők között. A nagyképű írástudók akkoriban javították és rontották a nyelvet. Ő dalolt, s mert lelke rengeteg gazdag és sokszínű volt: feszítgette, edzette, pótolta, díszítette, nőttette szegény magyar nyelvének iromba és szűk kereteit. És vált természetesen a legpompásabb nyelvújítóvá, kinek emléke előtt hálával kell leborulnunk mindannyiunknak, akik gondolatainkat, érzéseinket magyar szavakba öltöztetjük ki. És boldogan és szerencsésen: már ünnepi ruháink is vannak.
Petőfi fenomén volt. A dal első magyar zsenije Csokonai. Ha a petőfisták nem Petőfi gigászi bércein véreznek el, de Csokonaihoz járnak tanulni, ma sokkal gazdagabb a magyar líra…
Nem csinálunk titkot belőle, sohse tudnak kibékíteni bennünket az olyan ünnepek, milyen a debreceni. Lehet-e jóvá tenni, amit Csokonai szenvedett. Szegény kálomista magyar, ki Kalocsára akartál menni jezsuita növendéknek. Keserűségedben. Aki tudja, hogy a legszabadabb lelkek is Kálvin egyházából nőve, zamatját halálig megőrzik ez érdekes religiónak és világfelfogásnak, – sejthetik, milyen keserűség lakozhatott szegény Vitéz szívében. No most már. Hát bűnbánók vagyunk. Debrecenben egyébként is mindjárt a halál után nőni kezdett a Csokonai-kultusz. De biztosítva vagyunk-e, hogy éppen Debrecenben, ha most a XX. század Csokonaija születne meg, a féktelen, új költőzseni; kegyesebbek és megértőbbek volnának hozzá az emberek, mint néhai Vitéz Mihályhoz?
Pihenj, szegény nagyunk. Te ezekről nem sejtesz semmit. Azt írtad volt, hogy írsz a XX-ik vagy XXI-ik század míveltjeinek, amikor a magyar vagy magyar lesz, vagy nem lesz semmi sem. Persze művelt európai magyart értettél.
Tudja isten, ha ma élnél, nem menekülnél-e ma is a csikóbőrös kulacshoz, amelytől a gondok csucsúlnak. Lilla Petrarkája magyar lélek nagy jelensége, Csokonai Vitéz Mihály, százéves halottunk, mégis csak be szép volna azért, ha látnád, hogy egy kicsit mégis csak hajnalodik, s szülő Debrecened holnapi nagy ünnepét nagyon megbámulnád…
Budapesti Napló 1905. május 21.
A.
