103. KOLIBRI MAMA
103. KOLIBRI MAMA
– Bemutató előadás a Vígszínházban –
Henry Bataille darabját e fiatal s ügyes francia író egyénisége tudná megmagyarázni a Vígszínház publikumának, mely sokat nyugtalankodott ma este. A francia firma imponált. A raffináltság is megtette, nagyon megtette a magáét. Viszont a Vígszínház színészei végre ma komolyan vehették magukat. Ezek folytán a közönség természetesen nyugtalankodott. Hogy hát igaz volna-e, amit hall? Ki beszél hozzá, a nagyságos közönséghez? Új apostol vagy egy veszedelmes svihák? Nem szólva a naivakról, akik igen nehezményelték, hogy hajh hajh kevés az úgynevezett akció néhol e darabban.
Nem kellett volna nyugtalankodni. Egy okos és modern ifjú írónak tetszett velünk kötődni. Egy ügyes új párizsinak, ki jött faluról. Hozta magával a falusi nevelés, a zölddel befuttatott kastélyocska, a patriarchális szép hazugságok emlékeit. De emellett észreveszi, mi kell a legújabb Párizsnak. Ha ilyen lelkű ember kezd aztán ravaszkodni, az ért hozzá. A falu szűz ereje van vele. Ez azt csapja be, akit akar. Pláne, ha verseket is ír, mint Henry Bataille, s e réven azt a hitet keltheti, hogy ő nagy meglátó, új hirdető, hiszen ő poéta.
*
Szól pedig a darab egy anyáról, aki negyvenéves korában bukik el. Szerelmes lesz a fia barátjába. Egy tacskóba. Elhagyja a múltat, övéit, s megy, amerre késő fiatalsága hajtja. Megy a szeretőjével Boldogság-szigetre. Aztán két év telik el. Az ifjonc megugrik tőle egy fiatalabb nővel. Máról-holnapra banya lesz az asszonyból, ki negyvenéves koráig megőrzött valamit a leányságából. Közben nagyanya lett. Megnősült fia teszi nagyanyává. Az asszony szépen hazamegy öregasszonynak s unokaringató nagymamának a családba. A családba igen, s az ember visszaemlékezik Henry Bataille egy verses könyvére, mely szintén azt hirdeti: az életünket nem mi kormányozzuk. Bolondoskodik velünk ez a bolondos élet. Meghurcol bennünket. Néha iszonyú messze kiragad a régiből. Stációt stáció után hagyunk. De egy bizonyos. A családból indultunk ki. A tűzhely mellől. Oda térünk vissza is megtépve, elfáradva, korán vagy későn megöregedve…
*
Ez így szép is volna. De Henry Bataille száz kézzel s száz ravaszsággal dolgozik. És megejt bennünket csodálatos lélek-incidensekkel, finomságokkal, különösen ha ezeket már elfeledtük. Tudniillik – nem újak. De sokszor gyönyörűen átformáltak, újaknak tetszők. Az asszony védi magát például a fia előtt, aki viszonyát fölfedezi. Nem tehet róla, hogy fiatalsága ilyen későn virágzik. Vannak madarak, melyek későn raknak fészket. Ő most lett fiatal, s az életben nincs szentebb a fiatalságnál. Avagy az izgató s kiélezett helyzet, mikor a fiú áll az asszony előtt a tettenérő férj szerepében. Meg az a csodálatos, megható helyzet, mikor az asszony tudja, hogy az ő szerelme egy tacskó, egy gyerek, egy semmi, hozzá nem méltó. De lehúnyja a szemét s úgy sóhajtja: mért nem adhattam neked a húszesztendős szépségemet. Raffináltabb, úgynevezett lélektani drámát nem írtak mostanában. A legbeavatottabb, legjobb hiszemű, legművészszeműbb ember is beugrik Henry Bataille-nak minden öt percben. Erről a darabról sokat fognak nálunk is beszélni. Meg fogja nézni mindenki. Így szokott már ez történni rendesen.
*
De nézzék is meg ezt a darabot, s nézzék és hallják T. Halmy Margitot, ezt a modern lelkű, csupa-idegszál, pazar és nagy művésznőt. Mennyi igazsággal hozza elénk Henry Bataille nem nagyon igaz, késő tavaszú asszonyát, Kolibri mamát. Mondják: apja, a nagy Halmy talentuma egészen, de megfinomodva, s az embernek Sarah Bernhardt axiómája jut az eszébe: a drámai színjátszó talentum: talentum femininum. Kis szerepében is bájos és föltűnő G. Kertész Ella, ki poézis és művészet a legkisebb ábrázolásban is. Hegedüs komolyság, mélység a férj szerepében. Szerencsés és nagy estéje volt Góthnak, mint Kolibri mama fiának. Férfias volt, nemes és mély érzésű. Egyáltalában jó estéjük volt ma a Vígszínház művészeinek. Csak Somlai, az új tag okozott ma nekünk egy kis csalódást, melyet azonban könnyen eloszlathat. Nikó Lina, Szerémi, Győző s valamennyien a legjobbak. Magyarra Kürthy Emil fordította az Henry Bataille darabját, ezt a szemfényvesztő, de mégis érdekes darabot.
Budapesti Napló 1905. május 21.
Dyb.
