107. NAGYON FURCSA ESETEK
107. NAGYON FURCSA ESETEK
I.
Nagy Péter levele
Nagy Péter levele
„Uram, Romanov Miklós úr, fogadja megvetésemet. Az én kedves admirálisom, Lima, ebben a percben újságolta el nekem, hogy mi történt másfél esztendő óta az én birodalmammal. É tudniillik két esztendeig távol voltam az orosz paradicsomtól. Kedves nőmet látogattam meg, akinek a német paradicsomban jutott hely. Hát, uram, az pluszkvam disznóság, amit önök csinálnak. A földi dolgokat nem nézem már többé a régi szenvedelemmel. De azt mégis csak kikérem, hogy önök az én nevemben szamárkodjanak. Ezennel megsemmisítem a végrendeletemet. Hát azt akartam én, hogy önök az én sztrelicjeimet, kozákjaimat, bojárjaimat a sárga majmok közé vigyék a világ végére? Baj lesz ebből, uram. Jámbor Taliczkim éppen most újságolja nekem, hogy mi történt századom végén Franciaországban. Na, na. Én nem akarok jóskodni, de baj lesz. Egyébként pedig bánom is én, ha akármi is lesz önökkel. Csak egy dolgot tiltok meg. Ne merjék az ön admirálisai magukat admirálisoknak nevezni. Már kopogott egy-kettő itt a paradicsom ajtaján, de elkorbácsoltattam őket. Hiszen ezekre egy papírcsónakot nem mernék bízni. Hát ezért csinált hajóhadat Oroszországnak az én Limám? Önök, úgy látszik, a kivájt fatörzsnél tartanak még admirálisi talentumban. Uram, ön tudja, hogy én hajóács-legény voltam, s nem passzióból voltam az. De ha még egyszer a földre kerülnék, más mesterséget tanulnék. Ön ismeri az én históriai gorombaságomat. A kovácsmesterséget tanulnám meg, s úgy megvasalnám az ön admirálisait, hogy arról koldulnának. Amiből sejtheti ön, uram, hogy az ön dicső tengerészeit röviden, de határozottan lovaknak tartom. Csak ezt akartam önnel tudatni. Haragos elődje: Péter, a nagy, ki azonban nem sajnálja méltatlan utódját Miklóst, a kicsit.”
II.
Egy kalapgyáros csődje
Egy kalapgyáros csődje
Néhány hónappal ezelőtt James Peartsbourg úrhoz beállított egy régi üzlettársa.
– Uram. Tudom, hogy ön tízmillió font boldog ura. De azt is tudom, hogy nem volna szava az ellen, ha e milliók megfiadzanának. Hallgasson rám. Milliókat lehet szerezni. Még pedig különös módon. Messze Keleten, Magyarországon politikai válság van. Miniszterelnököt keresnek. Miniszterelnök bárki lehet, kinek egy formás angol cilindere van. Készpénz azonban kevés van a jeles országban. De végrehajtani még lehet ott. Gyártson cilindert, uram. És küldjön embereket szét abban az országban. Hat millió cilinder biztosan elkél.
Néhány hónappal később James Peartsbourg megtörve állított be régi üzlettársához.
– Gazember, tönkretettél. Megvettem az összes megvehető londoni kalapgyárakat. Hónapokon át őrült munkát végeztettem.
– És?
– És összesen egy millió levél érkezett Magyarországról. Valamennyi azt kérdezi, hogy nem cserélek-e be régi cilindereket. Újat egyetlen egy ember sem rendelt.
III.
Ernest Blum utolsó története
Ernest Blum utolsó története
Fölvezettek a színpadra. De meg kell önöknek mondanom, hogy ez nagyon különös színpad volt.
Önök, kik e történetet olvassák, még nem láthatták e színpadot. Kívánom, hogy sokáig ne lássák még meg. Ha ugyan ez önöket mulattatja.
Megállít a rendező:
– Hová megy?
– A színpadra.
– Mi jogon?
– Mi jogon? Én Ernest Blum vagyok, s úgy tudom, hogy ez a különös színpad vár azokra, kik életükben szegény embertársaikat vígasztalták. Mivelhogy színpad nélkül bajos élni az embernek halála után is.
A rendező nem volt vidám legény . Gorombáskodni kezdett volna.
– Hohó atyafi. Ide csak azok jöhetnek mulatni, akik odalent nem léháskodták el az életüket. Akiknek igazi jókedvük sohse volt. Akik nagyon mulatságosnak nem találhatták az életet.
Dühbe jöttem.
– Hát nem hallja, hogy Ernest Blum vagyok? Hát engem léha fráternek tart az úr?
Meglepődött a rendező. Mintha eszébe jutott volna valami. Karonfogott, s bevezetett a legfényesebb, legillatosabb, legvígabb színpadi társalgóba.
Mert hát most már megmondhatom önöknek, kik e sorokat olvassák, hogy nekem egy percig nem volt soha életemben igazi jókedvem. Dehát valahogy csak védekezni kell a szükség és a kétségbeesés ellen. Köszönöm önöknek, hogy meghallgattak. És hogy elhitték a jókedvemet és a történeteimet…
Budapesti Napló 1905. június 1.
A. E.
