106. EGY KÖLTÖTT ÚTINAPLÓBÓL
106. EGY KÖLTÖTT ÚTINAPLÓBÓL
(Budapest, május havában.) Életet vettem el. Beleavatkoztam az isten dolgába. Egy kicsit istennek kellene magamat érezni. Mámorban illenék reszketnem. És elrejtőzöm, mint a biblia Ádámról tanítja. Vagy mint ama kisrendű állatok, melyeket apró földalatti rejtekek építésére tanított meg az életharc, mely a menyétek számára sem kényelmesebb, mint az emberekére. Alapjában pedig a katekizmus üldöz. A vallás igéi reszkettetnek. Borzadok, mint hét éves koromban, mikor először hallottam szólni öreg plébánosunkat a purgatóriumról. Újra kezdek hinni a siónhegyi rettenetes kijelentéseknek. És én öltem. Fiatal karom kinyújtotta a kardot, s a kardra rátűződött egy öreg úrnak millió érzéstől megviselt szíve. Én, a fiatal, megöltem az öreget. Istentelenek előtt talán ezer mentség volna erre. Én csak azt tudom, hogy még az én életem messze volt a jelentkezéstől, mikor az az öreg ember már férfiasan keresztülküzdötte magát temérdekszer nagy viharokon, s megváltott minden jogot arra, hogy magától jöjjön el majdan érte a halál. Én pedig fiatal vagyok. Ki tudja, éreztem-e már egy fiók-érzést, nemzettem-e agyamban egy fiók-gondolatot, mely helyes és maradandó lesz előttem csak egy év múlva is? És én halálra ítéltem valakit… De nem is én. Nem, nem, nem. Hinni akarok inkább anyaszentegyházunk ellenségeinek. Mindez kikerülhetetlen volt, s én nem tehettem másként… És mégis: menekülnék önmagamtól is, ha lehetne. Én egy rossz társadalom áldozata vagyok. A legnagyobb bűnöm az, hogy kultúraellenesen cselekedtem. Azt hittem, hogy ez lehetséges nálunk. És most érzem a milliók megborzadását. Én, kinek élete most kezd épülni, barbár harcban egy kiépített életet tiportam el. A purgatóriumra, a katekizmuséra, nem kívánkozom, de penitenciázni akarok. Szaladok innen, s nem jövök vissza, csak ha majd elfelednek, s ha majd kicseréltem magamat.
(Budapest, egy év múltán.) Itthon vagyok. Hogy ilyen hamar, sohse hittem volna. Távollétemben elítéltek. Egyelőre megyek az államfogházba kipihenni a kóborgás esztendejét. Akkoriban elutaztam rögtön. Azt hittem, hogy egy meghasonlott lelkű, szerencsétlen ifjú menekül azon órában. Most már tudom, hogy egy híres férfiú indult győzelmes kéjutazásra. De nem tudtam meg mindjárt. Csak később. Messze idegenben egy hónap múltán mertem hírlapok után kutatni. Negyvennyolc óra alatt hírem volt széles e világon. Ekkor tudtam meg. Odahaza egy hónap múlva föloszlatták a képviselőházat, s én Helgolandban tudtam meg, hogy három kerület polgársága verseng értem. Megválasztott követének mind a három. Én még akkor álnévvel utaztam. Elvetődtem a Rivierára, s éltem idegenek között hetekig. Egyszer egy sokmilliójú csodaszép muszka kontesz ült szemben velem a table d’hôte-nál. Nézett sokáig a szemembe a leány. Aztán suttogva szólalt meg:
– Nem ön az a magyar úr, aki két hónappal ezelőtt halálos párbajban elejtette az ellenfelét?
Nem tudom miért, de vallottam. És menekülni kellett előle. Erővel feleségül akart jönni hozzám. Amerikában a Herald tízezer dollárt ígért, ha egy cikkben megírom a párbaj történetét. Párizsban Jaurès, a szocialisták grandseigneur-je szinte alázatos volt hozzám, amikor meglátogattam. Persze, értem most már. Mikor ő Derouléde-dal párbajozott, csak egy kis karcolást tudott adni az ellenfelének. Én nem tudom, micsoda csacsiságokat gondoltam össze egy éve!… Ha mint vallásos ember néztem a lelkembe, elkárhozottnak láttam magam. Mint társadalmi ember, bestiának. És azt hittem, hogy sehol sem történhetik meg máshol, hogy egy erős ifjonci kar gőgösen sújthasson le bárkire. Dehogy. Puskint ma is megölhetné egy ügyes gavallér. Tolsztojnál előkelőbb egy snájdig vívómester. És meg vagyok róla győződve, hogy Ibsen egy norvég hadnagyocskával sem merne kiállani. Micsoda gyerek voltam én ma egy éve. Magamban mégis csak be kell vallanom, hogy a katekizmusos nevelés ér a legtöbbet. Akkor a katekizmus ijesztett legjobban. Most a katekizmus révén állítom: ez a világ bölcs berendezésű. Ezen nem szabad változtatni. A jó vívóknak össze kellene fogni, s akik itt zavarognak s beszélnek mindenféle ostoba változtatásáról az áldott és alapjában isteni eredetű közfelfogásnak, azokkal egyszersmindenkorra le kellene számolni.
Budapesti Napló 1905. május 31.
A. E.
