109. LEX–FOLCHI
109. LEX–FOLCHI
Firenzében, az édes Firenzében, meg akarta ölni magát szép júniusi éjszakán a hervadott Bourbon Elvira férje: Folchi piktor. Bizony ez az eset ebben a mai mennydörgős világban nem nagy eset. A nyavalyás piktor sebesülten fekszik. Talán meg is hal. Ki törődik vele? Nagyobb esetei vannak a mának. Még Firenzében sem méltányolják Folchi cselekedeteit. Hiszen júniusban vagyunk már. És Firenzét odahagyta minden elegáns úr és dáma. Hogy is lehet post festa, illetve post évad követni el öngyilkosságot? Ez a szegény Folchi csakugyan nem volt világfi. Egy kicsit sem. Beleesett a verembe. Találkozott egy idősecske hercegleánnyal. Most aztán nyelheti a revolvergolyót, amíg csak bírja.
Manapság a nőktől kezdünk várni minden jeles és bátor dolgot. Ők lesznek mindenütt a nemzetőrök. Ők védik meg a gyermekeket. A leányártatlanságot. Van ligájuk minden védelemre. Még az ölebekére is. Kérve-kérjük a nőket, alakítsanak egy ligát a férfiak védelmére is. Modern nőkhöz beszélünk, akik fölváltották már a régi, ostoba, babonás fogalmakat. Akikhez nem férkőzhetnek avult teóriák.
Szólhatunk hát bátran. Nincs gyöngébb teremtés a földön, mint a férfi. Hiszen tudják ők ezt, az új Évák. A természet ezt az egyet hagyta minden fegyverzet nélkül. A férfit voltaképpen nem védi egyéb, mint egy sikerült, ódon monstre-hazugság, hogy ő az erősebb. Most ez a hazugság is foszlóban van. Mi marad akkor a szerencsétlennek? Hiszen olyan gyönge, naiv és esendő.
De egyelőre védjük meg a Folchiakat. Vagy világosabban: védjük meg a férfiakat a nagyon előkelő hölgyek szerelme ellen. Az anarchista merényleteket számon tartják. Az egész emberi társadalom megható részvéttel, koronként borzadással, nézi a koronás családok veszedelmét. Az anarchisták valósággal vadásznak reájuk. Miért nem tartjuk számon azt a vadászatot, melyet a koronás családok tagjai folytatnak hiszékeny, gyönge, szegény férfiakra. Ha Don Carlos útjára bombát dobnak, erről az egész világ lármázik, ha mi baj sem történt is. Ellenben jön Don Carlos Elvirája. Kiszemel egy légynek sem ártó szegény mázolót. Elviszi magával. Halálra untatja és csömörlíti. A szegény Folchi végre is mellbe lövi magát. Hát ez szabad? Hát csak ennyire győzött a demokrácia? Tudtunkkal a demokrata társadalmaknak festőkre avagy mázolókra van legalább is annyi szükségük, mint trónkövetelőkre, avagy penészes és még anyaságra sem alkalmas, hisztériás hercegleányokra.
Szegény Folchi még most is igen hasznos tagja volna az emberi társadalomnak, ha Elvira el nem szédíti a fejét az előkelőségével. Pompás díszleteket festene az olasz arénákba. Mindenesetre hasznosabb dolgokat mívelne, mint most, mikor öngyilkosságnál képtelen egyébre. Mattasich büszke katonája volna ma is őfelsége hadseregének. Nem kellene neki memoárokkal üzérkedni, s ama nem éppen kedves foglalkozást és kenyérkeresetet űzni, hogy lovagja egy asszonynak. Gironnak és az elcsábítottak egész légiójának esetét kell-e idéznünk? Megállapíthatjuk, hogy az előkelő, rendszerint csúnya, beteg, vagy öreg nők járványszerűen támadtak a férfinemre.
A kor szelleme – mondják az új francia lírikusok – az új humanizmus. Nos, az új humanizmusnak kötelessége minden gyöngét megvédeni. Még ha az – férfi is. Ha a nők nem volnának hajlandók egy új védő ligát alakítani a férfiak érdekében, talán a törvényhozásokhoz kellene fordulni. Valami lex-Folchira gondolunk, mely megvédené a gyönge férfiakat az előkelő és élvezhetetlen nők szerelmétől.
Budapesti Napló 1905. június 4.
Pont.
