110. FINÁLÉ
110. FINÁLÉ
Most már talán csakugyan vége lesz a XIX. század Dreyfus ügyének. A szerencsétlen és kellemetlen kapitány személye még két percig megjelenik a világ előtt. Addig, míg a francia semmitőszék felolvastatja azt a deklarációt, mely nullának jelent ki minden eddigi ítélkezést az Affér hőse fölött. Dreyfus zsebrerakhatja a teljes ártatlanságát. Mehet, utazhat, tehet, vehet, élhet. Teljesítette azt a kötelességet, melyre az emberiség végzete éppen őt jelölte ki. És ő hozzá e finálé után nincs közünk. Ő csak éppen egy gyanús névvel s egy vezérkari uniformissal járult ugyanis ez átkozott monstre-mulatsághoz. Az uniformisban egy rossz modorú, nem nagyon daliás úr volt, kit nem ért keresztvíz. Bizony ez pech. De Kisinyevben nagyobb pechje volt egy-két embernek. És viszálykodni avval, ami már megtörtént, nagyon együgyű dolog. Az Ördögszigetnél nyilván kellemesebb Korfu szigete. Dehát mióta emberek élnek, Dreyfushoz volt-e vajon az élet a legbarátságtalanabb? Adieu, kapitány úr. Önnek milliói vannak. Villája a Côte d’Azuron, és yachtja a tengeren. A becsülete szeplőtlen. Ellenei belehulltak a verembe, melyet önnek ástak. A többit már csak a metafizika istene tudná helyrehozni. Tehát: finis.
Aus ist die mulatság, ez átkozott monstre-mulatság. Talán Drumont úr sem reméli, hogy életre kelhessen még egyszer az, amit immár a História nevez Dreyfus-ügynek. A Tömb Szilárdok hivatásához tartozik, hogy majdan kisüssék, mért nevezték ez ügyet a maga idején Dreyfus-pörnek, és hogy ki volt ama Dreyfus. Az inkvizíció rémnapjaiban is nevekhez tapadtak volt a rettenetes szenzációk. Máig már a puszta nevek is lesúrlódtak. Csak azt tudjuk, hogy mi volt az inkvizíció. Dreyfus-ügye mindig volt a világnak. S a Dreyfusok sokszor jártak rosszabbul is Alfrédnél. És még csak történelembe sem kerültek, hova pedig glóriával jutottak be a Jeanne d’Arcok is.
Mi, kik átéltük és lelkeinkben átzokogtuk a nagy Affért, mely kegyetlenül mementózott minden földi lények fülébe arról, hogy a butaság és a gonoszság nem bárányhimlője az emberiségnek, de örökös kórja, egyelőre hálásan föllélegezhetünk. Elmúlt. Elmúlt a XIX. század Dreyfus-afférja. De sírván sejthetjük mindjárt hozzá, hogy holnap vagy talán holnapután kezdődhetik a XX. századé. Nem azt jelenti ez, hogy a Dreyfusé volt a legiszonyúbb a nagy igazságtalanságok közt. Milliók véreznek vérrel és vér nélkül folyton-folyton az emberi butaság és gonoszság bunkói alatt. De e Dreyfus-pörök ziháltatják meg az egész világon a szenvedő lelkeket. E Dreyfus-ügyekben csillámlik meg véresen az emberiség nagy átka: a dogma.
A dogma, a mindenféle dogma tette s teszi a föld legszerencsétlenebb lényévé az embert. A csökönyös, a hagyományos, a megfoghatatlan; emberbutító, kötelező vélemények csordája.
És Dreyfus-pör Dreyfus-pört ér, a gonoszság és butaság triumfál, vagy csak nagyon rövid ideig pihen leverve a porondon mindaddig, míg az emberiség nemeseinek, legújabb gondolkodóinak szent álma felé nem hajtódik a világ. Oda, ahol csak egy igazság lesz: az élet. Az élet, mely minden jogot megad mindenkinek, aki él, s ahol bűn lesz a boldogtalanság.
El fog ez az idő jönni. Addig pedig, kapitány úr, ki személyében most szerepel a világ előtt utoljára, monsieur Dreyfus, legyen ön büszke arra, hogy e nagy idő siettetéséhez önre is szüksége volt az emberiség végzetének.
Budapesti Napló 1905. június 7.
A. E.
