128. A LESZERELT KÖZTÁRSASÁG
128. A LESZERELT KÖZTÁRSASÁG
Ha Ogyesszához közelebb van Fiume vagy Trieszt?… Gondolatnak is rettenetes. Beevez szegény Patyomkin. És hétszázötven akasztófa várja a parton. A nemzetközi udvariasságnak mi vagyunk a finom művészei. Mi persze hogy kiadtuk volna a véres lázadókat. De sőt megspóroltuk volna a szegény orosz kincstárnak a szállítás díját. Magunk csináltuk volna meg az ekzekúciót.
És Cantacuzene? A szép nevű román miniszterelnök? Ezt mondja:
– Románia a világ egyetlen államának sem lesz hóhéra. Nekünk csak a humanizmus parancsol. A szabadság adott nekünk életet. Mi hűtlenek nem lehetünk a szabadsághoz. Patyomkin emberei, Romániában szabadok vagytok.
Hát csakugyan Keletről kapunk ezután minden szép igét és tettet? Ezeket a szavakat elmondhatta volna-e Goluchowsky?
…Csak éppen a román királyné ne lett volna kíváncsi a Patyomkin vezéreire…
*
Sinajában, szép Sinajában, királyi villa szalónjának ajtaját inasok tárják fel s jelentik Románia királynéjának:
– A Patyomkin vezérei.
Belépnek ők, kik hárman vannak. Vérszennyes ruhájukat az előbb váltották föl. Carmen Sylva öreg, de kényes idegei boldog, hirtelen zenebonába törnek. Hát itt vannak.
– Konzulai vagyunk Patyomkin köztársaságnak, királyné. Köztársaságunk addig sem élt, mint a lengyeleké. Az orosz despotizmus szüli, és fölfalja a respublikákat. Mi mégis konzulok vagyunk, maradunk. Konzulok a száműzetésben. A legújabb világ trónkövetelői. Egyelőre ki gépész lesz köztünk, ki zsákhordó. A Patyomkint viszik a cárnak, s mi nagyon fáradtak vagyunk.
Erzsébet királyasszony kéjesen, álmodozva nézi, nézi a hármat. Ráncos, finom orrocskájának falai remegnek.
– Öltek? Sokat öltek?
– Sokat.
És Carmen Sylva még e nyáron Sinajában mesét fog írni a Patyomkinről. Vagy pláne opera-librettót.
Boldogok a királyi írónők. Ők villájukba rendelhetik a legszebb, legborzalmasabb sujet-ket. Szerencse, hogy a cár nem író. Vagy hátha éppen az? Hátha témák céljából rendezi mindazt, ami most birodalmában lángol?
*
Mikor a föld megindul, rossz dolguk van a művészeknek. Mit tudnak ők olyan hangosat, beszédeset, nagyot teremteni, mint a történelem. Miklós cár ma a világ első írója. Senki sem gyűlölheti őt úgy, mint a lelke mélyén Gorkij. Nem tud a drámáival konkurrálni. A cselekvő emberek nem hiába olyan gőgösek minden álmodók fölött. Carmen Sylva műveibe régen becsomagolták az utolsó sajtot, mikor még tanítani fogják Cantacuzene nagyszerű pózát, büszke igéit a román nebulóknak. És ki tudja? Nemsokára vajon nem azért kapják-e meg Besszarábiát a románok, mert Brutust játszották Caezárral szemben? Nagy omlások következhetnek közel időben, s boldogok a nemzetek, melyek okosan tudnak strébereskedni.
Budapesti Napló 1905. július 11.
Lellei.
