129. NAGELMACKERS GYÖRGY
129. NAGELMACKERS GYÖRGY
Meghalt Nagelmackers György. Csodálatosan nem a Pullman kocsi altató hintázó ágyában, holott a stílus így kívánta volna. Villepreux-ben halt meg, elegáns villában, csöndes, nagy szobában. A vasúti hálókocsiknak ő volt az alapítója, és aki holnap a maga déjeuner-jét s diner-jét étkezőkocsiban fogyasztja el, s mikor a vonat berohan az alkonyatba, pihenni indul a hálókocsi felé, egy kicsi megilletődést ne sajnáljon a villepreux-i halott embertől.
Novemberben láttam Monte Carlóban. A côte d’azur rapide, Európa leggyorsabb vonata, először száguldott ki a ködös Párizsból, s robogott Napfényország felé, a Riviérára. Ez a vonat is az ő ideája volt. Ez a villámszekér, mely úgy vágtat át az éjszakán, hogy a boldog gazdagokat kék tenger, virágerdő és sugárözön világába röpítse, mint a tüzes vágyakozás. Újságírók jöttek az első vonattal. Bankett volt Nizzában, Monte Carlóban. Blanc úr rakott dús asztalánál azután toszthoz állott föl Nagelmackers György.
Nagy orátor nem volt. Ki is várt tőle elokvenciát? Egy nagy szatócstól. Mit is lehetne arról beszélni, hogy tizennyolc óra helyett alig tizennégy óra alatt röpülhet Párizsból Mentonba a pénz és idő boldog fecsérlője? Szalonban, hálókocsiban, étkezőkocsiban?
És amit Nagelmackers mondott, vers volt. Poétává csúcsosodik minden kiválóság. A zseniális műtrágyagyáros is poéta. Poéta volt Nagelmackers is.
Elmondta, hogy kinevették, Amerikában is kinevették, mikor legénykorral, legénybátorsággal zaklatta a vasútigazgatókat kocsiéttermeinek, kocsi-hálószobáinak új tervével. Mennyi küzdés, kételkedés, reménytelenség után kapott egy kis meghallgatást. Mert a világ nemcsak a messiásokhoz kegyetlen, de az ügyes kalmárokhoz is. Vajon milyen sorsa lehetett annak az ismeretlen ősnek, aki a kétszer kettőt új szóval mondta ki? Bizonyosan rosszabb, mint a Nagelmackersé, e zseniális belgáé. Ő neki hamarabb adott igazat az idő, mint a testetlen eszmék messiásainak. Fogy a távolság. Az emberek benyüzsgik az egész földgolyót. Új és új gyorsaságú kerekek kattognak bele a legszűzebb vidékek csöndjébe is. És rohan velünk egész modern elpuhultságunk. A francia konyha, a szecessziós szalón, a ruganyos ágy, a könyvtár is, ha kell. Sőt az imazsámolyt is viszi gúnyos prüsszögéssel egyik-másik repülő avenue. A szibériai vasúton kápolnák is vannak.
Erről beszélt Monte Carlóban Nagelmackers. És hogy ki látja e haladás, ez igazi haladás végállomását? Erről beszélt egy poétának szent lázával és önérzetével. Sok sok milliónak megszerzett gyönyörűségében, s habzó, nemes pezsgővel a pohárban.
Mi nevethetünk ma már. Micsoda nagy dolog is, hogy aludni lehet a vonaton s enni, ha éhezünk? Pedig ez a kis ötlet fölért egy új filozófiai rendszerrel. S ma már sejtjük, hogy öt millió messiásnak nem sikerült volna, ami okvetlenül sikerülni fog a jövőben ama sűrű értelmű, komplikált cselekvésnek, melynek neve: közlekedés. Ez csinálja meg az egy aklot, nem Róma, sem az eszperantó. Otthonos lesz az ember a földgolyón, s otthonos a vágyak félelmes rengetegében.
Akkor, mikor láttam, egy kicsit gyűlöltem is a gazdag, nagyon gazdag belgát, kinek udvaroltak az újságírók. A beszédje után irigyeltem és fölnéztem reá. Milyen nagyok is azok az emberek, kik a hálókocsit kapcsolják a primitív vonathoz, s evvel légióit lázítják fel az emberi igényeknek és törekvéseknek, a jámbor ideológusok mellett, kik ióta-problémáik mellett milliókat sem gyűjtenek, és elvéreznek.
A Nagelmackersek az élet megértői. Ők hízelegnek az életnek, s az élet minden kis udvariassági szolgálatot pazarul fizet nekik vissza…
Budapesti Napló 1905. július 12.
A. E.
