147. SHORT STORY
147. SHORT STORY
(Éhezik a Bret Harte leánya, mert ilyen illetlen dolgok megesnek ám máshol is. A short storyk nagy írója talán úgy írná meg ezt az esetet.)
Élt Kaliforniában egy Bret Harte nevű gentleman. Igen edzett, kutyalelkű ember volt, de mégis sokallta néha az életet. Megpróbálkozott különféle, becsületes mesterségekkel, hogy életét mulatságosabbá tegye. Volt kocsivezető, néptanító, ügynök. Később svihákoskodott is egy kicsit. Végre rájött, hogy ostobaságokkal lehet jóllakatni a világot. Erre fölcsapott zseninek. Mégpedig írózseninek. Nem tagadom, tudott írni a betyár. De alapjában lenézte nagyon önmagát. Nem ez volt az ő álma. Ő milliókat akart gyorsan. Turkálta is az aranybányákat. Nem sült el a dolog sehogy. Az anyja éhezett a gentlemannek. Közben ugyan ő elkövette azt a balgaságot, hogy megházasodott. Született egy kis leánya. Bret Harte nekifeküdt az írásnak. Írt, írt. Jól is ment a dolga. Sokszor kijelentette a gentleman:
– Én voltam az utolsó Harte, aki éhezett. Az én családom most már az egész világé. Ahol csak angolul beszélnek, áldanak engem. Mert ez így szokott történni. Ez a mafla világ ellágyul az írókkal szemben. Hetedíziglen. Az én kis leányom, az én Marym vagy amerikai milliomosnő lesz vagy az angol királyné udvarhölgye. Mégis csak érdemes zseninek lenni, és érdekes meséket mesélni.
Igy nyilatkozott Bret Harte. Jól ment a dolga. Nagy volt a híre a ravasz embernek. De végre is meghalt. Élni úgyis csak a leányáért élt. A leányról pedig most már gondoskodik a hálás világ.
Mary Harte pedig várta, hogy mi lesz a temetés után. Hát először is elvettek tőle mindent, mert nagy adósságcsináló volt az ő kutyalelkű apja. Fogta magát Mary kisasszony, nekivágott a világnak. Tanítónő is volt, társalkodónő is. Nem igen vált be semminek. Éppen, mint az apja. Viszont ő nem tudott írni. Hát lesz belőle színésznő, vélte. Ez is olyan, majdnem olyan előkelő és világbolondító pálya, mint az írás. A színigazgatók azonban megnézték a lábacskáit. Bizony azok nagyon csenevészek voltak. Az egész leány véznácska. Nem kellett Mary kisasszony. Egyszer aztán összeesett az éhségtől, s bevitték egy kórházba. Három évvel a Bret Harte nevű gentleman halála után.
A gentleman árnya pedig azóta igen nyugtalan. Ott szunnyad holdvilágos éjjeleken a kaliforniai mezőkön, s igen dühös:
– Hát nem voltam én szamár? Végre is engem csapott be a világ. Miért nem maradtam az első tervemnél, mely akkor támadt, mikor a leányom született. Visszamegyek kocsivezetőnek, ami voltam. Egy alkalmas pillanatban lebukom. A kerekek alá kerülök. A kerekek összenyomnak palancsintává. Erre leányom gyámja bepereli a kocsitársaságot, s ma az én leányom jómódú dáma. De nekem, nagyon nagy írónak kellett lennem, a kutyalelkemnek azt a kutyafáját.
(A történet pótlásaképpen ideírjuk, hogy angol írók összefogtak fölsegélni Bret Harte leányát. Mert a modern angol írók jól tudják, hogy egy igazi írónak nem írni kell tudni, de beszéltetni magáról, s a világot nem az eszénél, de a buta szentimentalizmusánál kell megfogni.)
Budapesti Napló 1905. augusztus 2.
Pont.
