159. A KIRÁLY
159. A KIRÁLY
Tüzes, álmatlan párnáiról fájó fejét hogy reggel fölszedi Ferenc József, sietnie kell. A Kaiser-villa nyugtalan. Itt a Család. A hetvenötéves, öreg ember siessen mosolygó arccal a Család elébe. A Család bókolni akar.
Az erdők balzsamos reggele nem érti mindezt. Holott az ischli erdők lojális erdők. Az erdők nem tudják darabokra metszeni az Időt. Az erdők nem tudják, hogy Ferenc József ma hetvenötéves.
A Család tudja. A császár pedig érzi. Nevezetes nap ez. A hetvenötéves öreg ember fájó fejjel emlékezik. Hányszor is gondolta már e napon: rosszabbul nem lehet. És újra jött e nap, és mindig rosszabb Sorsot hozott.
Annyi csók cuppan, amennyit csak megenged a spanyol etikett. Ahogy egyenként jönnek az öreg emberhez hetvenötévnél fiatalabb tagjai a Családnak, valamennyinek bókjából kiabáló figyelmeztetést hall a felséges úr:
– Mi itt vagyunk. Mi vagyunk. Neked emlékezned kell arra, hogy te mindnyájunkért vagy.
És félelmesen szomorú gondolatai támadhatnak a hetvenötéves embernek, mikor végül fáradtan, búsan magára marad. Milyen szerencse, ha az ember kegyes és vallásos. Nem átkozódik. Mert kit átkozzon? Az élet mindenképpen szomorú, ha hetvenötévesek vagyunk. Akkor a legszomorúbb, ha szép és pazar. Elhagyjuk íme mindjárt. Szép és pazar pedig. Elhagyjuk mégis, hogy helyet adjunk a fiataloknak. De éltünk legalább. A magunk életét éltük.
Aki élte. Az ischli öreg ember fájdalmai éppen azért lehetnek emberfölöttien nagyok, mert a maga életét nem élhette soha. Rózsás fiatalságát beletaszították egy óriási örvénybe. Az örvény olykor csöndesebb volt, de mindig örvény. És neki kifáradni nem volt szabad. Karjainak munkáját lesték a parton. Neki nem volt szabad gyöngének lenni.
Megvadult pesszimisták akármit mondanak, jó embernek lenni nem rossz dolog. És Ferenc József jó ember. Fiatalon, azokkal az eszmékkel preparáltan, melyek a szent szövetséget termették, kellett kerülnie a História sakkhúzó markába. Csak jó ember lehet az, aki az ő helyében olyan békülékenyen engedte az Időt magához beszélni, mint ő tette. Őt uralkodónak nevelték végre is. E hatalmas Család ezidőszerinti mentorának s nem új Plátónak, ki új boldogságot fedezzen föl gyötrődő népek számára.
Ha csak rajta állott volna, minden másként volna. Bár nem volt ő sem nagy összefüggéseket szemlélő bölcs, sem vátesz. Mégis másként lett volna minden, mert ő mindennél több volt: jó ember.
Ki nem érti meg, hogy ő nem tudja, és nem akarja látni azt, amit mi látunk? Hiszen éreznie is csak módjával szabad annak, kit népek fölé állít a Sors, s kinek csak módjával szabad népeiért élni. A jó ember sorsa a mártírium, ha egyre ellenőriznie kell a maga jóságát.
Az a patriarchális igazság, hogy a fejedelmek atyák, nem egészen hazug, habár patriarchális. A hetvenötéves Ferenc József csak azt érezheti titokban most, amit fehérfejű, szomorú apák éreznek, kiket gyermekeik megbúsítottak. Sejti, hogy a fiatalságé az igazság mindig. Sejti, hogy gyermekei a népek, mit sem akarnak mást, mint élni az élet jussa szerint. Sejti, sőt érzi, hogy nem is állana ő útjokban, ha ő neki valamikor is szabad lett volna magától, magának és magáért élni, cselekedni. De evvel nem kisebb a szomorúsága, hanem nagyobb.
Soha még szomorúbb öreg embert. Hetvenöt évet élni, s nem magunkért élni soha. És minden, amiért a magunk életét odadobtuk, foszlóban, megingóban, felfordulóban, pusztulóban. Miért? Mert köteles mártírjai vagyunk évszázados kiméráknak. A mások kiméráinak. Szembe kell helyezkedni az élet törvényeivel az élet szélén – mások miatt.
Hetvenöt évvel, tömérdek, eleven sebbel a szíven, elfáradtan, búsan, csupa eredménytelenséget, kietlenséget, feltartózhatatlan katasztrófát látva, olyan napon, mint a holnapi, mindenkinek szabad volna egyedül emlékezni és pihenni. Neki nem szabad. Körülötte ott a Család. A fiatalabbak:
– Végig kell járnod utadat. Nem szabad rólunk elfeledkezned. Az életed a mienk volt. Végig a mienknek kell lenni. Meggyöngülnöd nem szabad. Szeld az örvényt reszkető karokkal is. Ha másnak is látod az igazat, mint mi, te neked csak egy igazad van: a mi igazunk.
Az ischli Kaiser-villa szomorú ház. Ma különösen szomorú. Ma ne álljunk pörbe. Ma gondoljunk megilletődéssel reá, ki aggon, hetvenöt esztendővel olyan nagyon vígasztalanoknak látja a földi dolgokat, s ki körül ott van a Család.
Aztán törődjünk bele, hogy Családok, Népek s uralkodók fölött áll a História igazsága. Megsirathatjuk a jókat, kiket ez igazság összetipor. De többet nem tehetünk.
Budapesti Napló 1905. augusztus 18.
A. E.
