160. EGY LÁBNYOM ÉS EGY SZOBOR
160. EGY LÁBNYOM ÉS EGY SZOBOR
Találtak egy emberi lábnyomot valahol Pennsylvániában, kőszénbányák nagy mélységében, ős-iszapba rajzolt ős-nyomot. Úgy vélik a tudósok e lábnyomról, hogy ez minden embernyomnál régibb. Legősibb látogató jegye eleddig a Föld Ember nevezetű fiának. Az antracitban hirdeti nekünk: milyen régen jövünk, s milyen nagy út vár még reánk, Emberre.
És megihlet e hír olvasásakor az új francia írók agy-kínzó, nagy tüzes fantáziája. Mindjárt Haracourt-ra gondolok, ki ott őrködik a Cluny múzeumban, s őrülten szép és kegyetlen álmokat álmodik az időről, mikor légi utasok, az új, elváltozott emberlények keresik Párizsnak helyét avagy a gorillák tudományos akadémiáján előadást tart egy professzor egy emberi koponyáról s egy kihalt állatfajról, mely társadalmakat alapított. Ember volt a neve.
A Malesherbes-téren íme nemsokára készen fog állni Dumas fils szobra. Mivel irodalmilag eltemették, tehát álljon a szobra. A nagy, a jó, a bölcs, a tanulatlan, a finom, a könnyelmű, a zseniális embernek a szobra. Szomszédjában az öreg Dumas szobrának s nemsokára egy harmadikénak, a tábornok-Dumas-nak.
Nincsenek ők már semmiképpen. Beleadták a lelküket a nagy világrántó-erőbe. Voltak, voltak elismertek. Voltak divatosak még haláluk után is. Aztán elkezdték őket temetni. S temetik, temetik őket, míg csak el nem vész minden kis emlékük.
Mi volt a pennsylvániai lábnyom embere? Mit csinált? Asszonyra lesett-e vagy vadra, amikor lábnyomát odarajzolta az iszapba? Nem tudja senki.
Ha majd jönnek a légi utasok s tengerapálykor keresni fogják Párizs romjait, mit fognak vélni, ha véletlenül annak a szobornak a feje kerül ásó elé, mely nemsokára kész lesz a Malesherbes-téreni?
Ugy-e, nem fogják sejteni, hogy nekünk, apáinknak ki volt az a nagyszerű babonairtó isteni fickó, ki már nemsokára végleg belekerül a végleg lefitymáltak irodalomtörténeti lomtárába?
Egy lábnyom, egy fejnyom s néhány millió esztendő számít-e az emberiség történetében. Semmit, semmit. Nagyon messziről jövünk, nagyon messze megyünk mi. Mi: Ember.
Budapesti Napló 1905. augusztus 19.
Lellei
