167. EGY VÁNDORGYŰLÉS
167. EGY VÁNDORGYŰLÉS
A magyar Moszkvában orvosok és természetvizsgálók seregeltek össze. Szeged volna ez a magyar Moszkva, ha igaz. És harmincharmadik vándorgyűlésük ez már a Szegeden összegyűlteknek. Ez feltétlenül igaz. A trikolorokat ezúttal a tudomány vonatta Szeged palotáira. A bankett ezúttal sem maradt el. Ám a banketten arról estek szépséges szavak, hogy új tudományos fókuszokat követel a magyar tudományos élet. Moszkvákat Szentpétervár mellé.
Orosz szociológusok, derék gondolkozók, állítják, hogy az óriási orosz társadalom mai felséges, gyönyörű nyugtalanságát az ó-muszka Moszkva csinálta. A lokálpátrióta hiúság már régen kacérkodik Szegeden azzal a gondolattal, hogy Szegedre a nemzeti főváros szerepe vár. Bárcsak sikerülne Szegednek magyar Moszkvává lennie. Az ó-muszka, a konzervatívnak hirdetett Moszkva megcsinálta a világ legpáratlanabb cselekedetét. Hamisítatlan oroszságát szembeállította Szentpétervár kozmopolita hivalkodásával, s a nagy vetélkedés eredménye az lett, hogy Moszkva ma tudományosságban, kultúrában legeurópaibb helye Oroszországnak. Örök bizonyságául annak, hogy a nemzeti ortodoxiának is csak egy útja van: a civilizáció.
Mindez azonban ma még csak enyelgés egy önkényes elkereszteléssel. Szeged nem a magyar Moszkva. A Szegeden összegyűlteknek pedig nincs okuk ujjongásba törniök. Harminchárom: ez valóban tiszteletreméltó szám. Tiszteletreméltó az a munka is, amit a tudomány népszerűsítéséért a magyar orvosok és természetvizsgálók végeztek. De a harmincharmadik vándorgyűlésen is nem újra és újra a régi sirámok hangzanak fel? Dr. Grósz Emil néhai nagyatyjának hetvenéves igéjét citálja Szegeden:
– Mutassuk meg, hogy nemcsak disputálni és mulatni tudunk.
Hetven év után tudósok gyülekezetében még így kell inteni a magyar társadalmat s a magyar kultúrélet katonáit. Dr. Prochnov József, egy másik, Szegeden szereplő tudós Kautz Gyula híres akadémiai beszédére nem tud másképpen válaszolni, mint így:
– A magyar tudományosság ellen irányuló súlyos vádnak hangoztatása még akkor is méltánytalanság, ha igaz.
Dr. Lóczy Lajos pedig úgy véli, hogy Kautz Gyula vádja a természettudományokra csak fenntartással vonatkoztatható.
Mi mindezt melankóliával olvassuk a szegedi vándorgyűlésről érkező jelentésekben. A magyar orvosok és természetvizsgálók igazán régi, folytonos, eredményes, tudományos munkálkodást végeznek. Nagy céljaik mindnyájunk életébe, jóvoltába vágnak. És még ők sem tudnak – ünnepi órájukban sem, – az öröm és önérzet büszke hangján szólni. Nem önhibájuk miatt, semmiképpen. Ők igazán többet tesznek a lehetőnél is. De mert a magyar társadalom élete még mindig alvó élet. Egy tudományos vándorgyűlés alig kelt tartalmasabb, gazdagabb hangulatot és érdeklődést egy-egy magyar város falai között, mint bármely, szokásos cécós összesereglés. Rettenetesen távol vagyunk a tudomány megbecsülésétől, a tudományos törekvések megértésétől.
Hiszen ha l’art pour l’art filozófusok kongresszusáról lenne szó, még hagyján volna. De a természettudomány ma levegő, a lélek levegője, az orvosi tudomány e közegészségügyileg is búsan elmaradt országban minden aktualitásnál általánosabb, nagyobb, aggodalmasabb figyelmet parancsolhat.
A Szegeden összegyűltek azt hangoztatták, hogy a magyar tudománytalanságnak, a társadalom hideg nemtörődömségének a tudományos gócpontok elégtelensége az oka. Bár csak ennyi volna. Nehezen, de lehetne rajta segíteni. De nem ennyi az ok. A mulatság és disputa szerelme, mint már hetven évvel ezelőtt néhai Grósz Frigyes mondotta. Oktatásügyünk elhanyagoltsága, szegénységünk, nagy ideafóbiánk és a mindent elléhásító politika, hogy többről ne beszéljünk.
A magyar orvosok és természetvizsgálók egy nem nagyon alkalmas, nem nagyon hálás társadalomban dolgoznak a tudományért. Működésükre a túlkemény kritika szavait használni igaztalan dolog volna. Munkálkodásuk régibb és gazdagabb, mintsem egy vidéki vándorgyűlés adhasson róla hű és beszélő képet. De valamit határozottan kérhet a magyar orvosoktól és természetvizsgálóktól az a közvélemény, mely alvó társadalmunkban a tudománytól várja a legébresztőbb szózatot.
Vigyék vándorgyűléseikre a külföldi tudós gyülekezetek szellemét. Vájják ki a társadalom testéből a maguk témáit. Égető közegészségügyi problémáinkkal s az új, társadalomalakító tudományos igazságok, fölfedezések ismertetésével szóljanak a társadalomhoz. És míg a tudomány népszerűsítése az első céljuk, tanácskozásuk legyen mélyebb, de az élettel számolóbb is egyszersmind. A műkedvelő elemeket lassankint szorítsák ki maguk közül, a gyülekezések külső, olcsó ceremóniáit is vessék el. Törekedjenek alkuvás nélkül a tudomány elismertetésére, a magyar közegészségügy megváltására. A tudomány demonstrációjává és a társadalmi élet megtermékenyítőjévé kell válnia egy ilyen vándorgyűlésnek. És végre nagyobb csodák is megestek. Bízzunk a magyar társadalom elhivatottságában. Amilyen mértékben sikerül az orvosok és természetvizsgálóknak az élethez férkőzni s tudományos munkálkodásaikban a társadalomra hatni, olyan bizonyossággal el fog következni az ő megértetésüknek s tudományos munkálkodásuk győzelmének napja is.
Budapesti Napló 1905. augusztus 29.
(A.)
