Martinovics és társainak összeesküvése.
Martinovics és társainak összeesküvése.
Minden elővigyázat ellenére a franczia forradalmi eszmék és a reájok vonatkozó irodalom mégis beutat talált az országba s titkos híveinek száma mindjobban szaporodott. Nincs kómikum híjján, hogy Magyarországon a forradalmi első szervezkedés éppen a bécsi udvar egyik volt bizalmasának, Martinovics császári tanácsosnak és udvari vegyésznek a műve volt. 1794 április végén Bécsből Pestre jött azzal a határozott szándékkal, hogy itt titkos társaságokat szervezzen. Egyszerre – és ez jellemző a szertelen nagyravágyási s – az egyébként 380egészen jelentéketelen ember – erkölcsi világára – két különböző, sőt ellentétes irányú társaság alapítását tervezte. Az egyik a reformátorok társasága volt. Ebbe azokat a szegényebb mágnásokat és nemeseket igyekezett bevonni, a kik elégületlenek voltak a fennálló viszonyokkal és az alkotmány átalakításától, a mennyiben a nemesi jogok épségben tartatnak, nem idegenkedtek. Czélul oly köztársaság alakítását tűzte ki, a melyben a törvényhozó hatalmat két kamara, – a nemesek és a nem nemesek képviselői, – intézné. Az ingatlan birtok a nemeseké maradna, a nem nemesek azt mint bérlők kezelnék. Adót senki sem fizetne, mert az egyházi, koronai javak és a harminczadok jövedelme fedezné a közszükségletet. Tényleg ő ezt a társaságot csak arra akarta szervezni, hogy a fennálló kormányforma megbuktatását elősegítse. A romok fölé új épületet emelni „az egyenlőség és szabadság társasága” volt hivatva és pedig tisztán demokrata alapon. Ezen az alapon ki is dolgozta a leendő alkotmány tervezetét.
„Az egyenlőség és szabadság” társaság igazgatói, tehát Martinovics terveinek előmozdítói voltak: Hajnóczy József, az aszódi evangelikus lelkész fia, Laczkovics János pestmegye alispánjának Laczkovics Györgynek testvéröcscse, egyébként nyugalmazott kapitány, Szentmarjay Ferencz kamarai titkár és gróf Sigray Jakab a dunántúli kerület táblabírája.
Az összeesküvés felfedeztetvén, Martinovics és társai csakhamar fogságba kerültek és Bécsbe vitettek, hogy ott az udvari bizottság előtt folyjon le perök felségsértés czímén. A kihallgatások kezdetöket is vették, azonban a vármegyék erélyes fellépésére a bűnösök és az egész peranyag csakhamar a budai királyi táblának a kezébe került.
Pest vármegye rendei 1794 augusztus 25-én tartott közgyűlésükben tárgyalták Martinovics és társai elfogatását és Bécsbe való vitelét. A dolgok valódi állását ekkor az országban még senki sem ösmerte, mert a bécsi udvar a nyomozás során beszerzett adatokat s az elfogottak bűnösségének mibenlétére vonatkozó minden iratot olyannyira titokban tartott, hogy még a kir. helytartótanácsot sem avatta be minden részletbe. Pest vármegye rendei azonban látták azt az egyet, hogy magyar honpolgárokat, sőt nemeseket elfogtak, Bécsbe hurczoltak s ott felettök törvénykezni akarnák. A rendek heves beszédekben keltek ki ez ellen az újabb sérelem ellen. gróf Keglevich Ágost indítványozta, hogy a királytól felvilágosítást kell kérni, azon okokról, melyek az elfogatás elrendelésére indították. Ezt az udvari párt határozottan ellenezte. Szónokai között gróf Teleki József koronaőr többi között kijelentette, hogy ha „tulajdon fia volna a hírlelt bűnben, megegyezne megöletésében.” Végre, hosszas vitatkozás után, elfogadtak egy közvetítő javaslatot, mely szerint a vármegye nem vonja felelősségre a királyt, de a foglyoknak a hazai rendes törvényszék elé állítását követeli.
A vármegye felirata igen higgadt és loyális hangon volt megszerkesztve. A rendek – úgymond – nem tudják mily bűnt követtek el az elfogottak. Hír szerint felségsértést. Nem veszik őket pártfogásuk alá. Ha vétkesek, ám bűnhődjenek. A nemzet egyaránt tiszteli a királyi méltóságot és az ország törvényeit. A trón védelmére kész bármily áldozatot is hozni és vérét is ontani, a mint már gyakran és bőségesen ontotta vérét az osztrák házért. Minthogy azonban a foglyok kivitele által a személyes biztonságot fenyegetve és a törvényt sértve látják: felkérik ő felségét, hogy a foglyokat visszaküldeni, ha csakugyan vétkesek, a hazai törvényes bírák által megítéltetni, az ily kivitelek jövendőben való megakadályozása iránt intézkedni és a nemzethez, mely úgy a törvények megtartását, mint a királyi méltóság és a közbéke ellen intézett merényletek méltó megbüntetését kötelességének ösmeri, több bizalommal viseltetni méltóztassék.
A magyar udvari kanczellária a vármegye felíratát mind hangjára, mind tartalmára nézve rendben lévőnek találta, abban meg nem ütközött. Fel is terjeszté a királynak, javasolva, hogy a király jelentse ki, hogy az elfogatások az 1716:7. t.-cz. értelmében történtek, de a foglyok csak szembesítés végett vitettek fel Bécsbe s a mint ez megtörténik, a királyi tábla elé fognak állíttatni. Az államtanács magyar referense Izdenczy József azonban nem találta helyesnek, hogy a király ily ígéret által engedményt tegyen a közszellem kívánságainak és megkösse kezeit. Ellenkezőleg azt kívánta, hogy a további bűnrészesek is Bécsbe vitessenek: Fiat justitia aut pereat mundus, mondá votumának vegén. Igy született meg a királyi válaszirat, melyben érezteti a rendekkel neheztelését. „Nem csodálkozhatunk eléggé a felett – úgymond – hogy midőn mi, a törvény által 381reánk ruházott végrehajtó hatalommal élve, alattvalóink biztonsága és a közjó érdekében, a szükséges intézkedéseket megtesszük, ti nem átalljátok mondani, hogy ez által a törvények szentsége ellen vétettünk. Ennélfogva bizalmatlanságtokat és azt a föltevést, mintha mi a hazai törvényeket kevésbé ösmernők, komolyan rosszaljuk, annál is inkább, mert a foglyoknak törvényszék elé való állítása eddig szóba sem jött és így ti az ügynek előleges ismerete nélkül tápláltatok ellenünk súlyos és alaptalan gyanút. Minthogy trónra léptünk óta legfőbb kötelességünknek ismertük a törvények fenntartását és minthogy azokhoz a jelen esetben is alkalmazni kívánjuk magunkat: elvárjuk, hogy jövőre személyünk és rendelkezéseink iránt nagyobb bizalmat és tiszteletet fogtok tanúsítani; annálinkább, mert törekvéseink a közjónak és a gondjainkra bízott népek boldogságának előmozdítására valónak mindig irányozva és képeink iránt viseltető szeretetünknek számos bizonyítékait adtuk.” Végül tudomásukra hozza, hogy Laczkovics, Hajnóczy és Szentmarjay, az 1741:LVI. törvényczikk értelmében, a kúria által leendő elitéltetés végett, Magyarországba vissza fognak küldetni. És tényleg nemcsak ezeket, de Martinovicsot, meg Sigrayt is visszaküldték.
Tudjuk, hogy Németh János ügyigazgató hyperloyalis buzgalmából, az egyébként még elég ártatlan összeesküvés tagja közül tizennyolczat ítéltek halálra. Ezt a rettenetes ítéletet azonban I. Ferencz még sem engedte végrehajtani, de még így is hetet fejeztek le. Ezek: Martinovics, Hajnóczy, Laczkovics, Szentmarjay, Sigray, Őz és Szolarcsik. Az első öt kivégzést 1795 május 20-ára tűzték ki és a végrehajtást Pest vármegye törvényhatóságára bízták. A nádor május 16-án kelt rendeletének vétele után, az alispán a következő napra kisgyűlést hívott egybe, mely Szabó János szolgabírót küldötte ki. Ez május 18-án, a vármegye nevében átvette a halálra ítélt foglyokat és a börtön udvarán négy vármegyei hajdút állított fel. A kivégzés a „generális kaszáló réten” ment végbe, mely azóta Vérmező nevet visel. Őzt és Szolárcsikot június 3-án végezték ki.
Martinovics és társainak kivégzése nem jelentette a szabad eszmék halálát, de mint a hogy az másutt lenni szokott, feltámadását sem. Lassan, de folytonosan előhaladt a modern áramlat s most már behálózta azokat is, a kik nem sokkal előbb még rendíthetetlen hívei voltak a rendi kiváltságoknak. A tudás fájának gyümölcseitől azonban, mint Horváth Mihály mondja, még folyton halál és börtön rettenté vissza a kíváncsiságot. Igy például 1802-ben három ifjú ember, Zsarnóczay János ügyvéd, Mikola István juratus és Kiss Károly főhadnagy ellen folyt felségsértési per. Mindhármukat halálra ítélték, Kiss királyi kegyelmet kapott, de Zsarnóczayt, a szabadság-dalnokot és Mikolát e dalok kinyomatóját és terjesztőjét, Pesten június közepén, végezték ki.
