Tatárjárás.
Tatárjárás.
IV. Béla király a betörés hírére fegyverbe szólította a vármegyei zászlóaljakat, az urakat és a főpapokat, hogy fegyvereseikkel gyűljenek fel Pestre.
A magyarság gyéren szállingózott a pesti táborba. Kálmán herczeg, Béla király hívó szózatára, a Templomos-rend magyarországi tartományi mesterével mégis útnak indult Horvátországból, hol ekkor udvarát tartotta. Útközben magához vonta a somogyi zászlóaljat is. Azonban a várkatonaság már ekkor nem volt a régi. A várföldek elidegenítésének végzetes következményei támadtak. A várkatonaság harczképessége aláhanyatlott.
A magyar sereg a sajómenti Muhi-pusztán vívta meg szerencsétlen csatáját s ápr. 11-ének éjjelén IV. Béla király Kálmán herczeget küldte ki a Sajó hídjának védelmére. A hídőrségnél, mely a tatárok támadását visszaszorította, vitézkedett a Bő-nembeli Izsép, Kálmán herczeg főpinczemestere, kinek nemzetsége a Somogyvártól délre eső mai Bő-puszta helyén és a Balaton mellékén volt birtokos. Izsép a híd védelmében esett el, fiát Jánost egy tatár a lándzsájával a ballábán súlyosan megsebesítette (Pauler Gyula i. m. II. 161. 269. – Karácsonyi i. m. I. 276.).
Az április 11-én vívott ütközetben, csaknem az egész magyar sereg megsemmisült. IV. Béla király kevés hívével együtt a borsodi Bikkhegység felé menekült. E környezethez tartozott a Somogy vármegyében birtokos Pok-nembeli Móricz, a ki levágta azt a tatárt, kinek a lándzsája már a királyt érte (Marcali Henrik: Mill. Tört. II. 486.). A súlyosan sebesült Kálmán herczeget is kimentették emberei az általános zavarból.
