DÁVID A FILISZTEUSOK KÖZÖTT – SAUL HALÁLA
DÁVID A FILISZTEUSOK KÖZÖTT – SAUL HALÁLA
Valljuk be, meghökkentő lépés: az Úr felkentje átáll az Úr választott népének esküdt ellenségéhez, annak zsoldjába szegődik. Azon kevésbé csodálkozhatunk, hogy ott szívesen fogadják, elvégre akit ellenségünk királya üldöz, jó szövetségesünk lehet. A Bibliában egyébként van egy töredékes epizód arról, hogy Dávid már egyszer, a nóbi szentélyből menekülve, eljutott Gátba, Ákis elé, de a királyt főemberei akkor ellene fordították, hivatkozva rá, mily buzgón irtotta addig a jövevény a filiszteusokat. Dávid megrettent, és eszelősnek tettette magát, mire a király bántatlanul elzavarta mondván, van épp elég tébolyodott nélküle is a városában. Ezúttal (1Sám 27) nem esik szó a korábbi ismeretségről vagy akármiféle bizalmatlanságról a filiszteus király részéről. Mint jó vazallus, Dávid megkapja Ciklág városát maga és emberei meg azok családja számára.
Áruló volt-e Dávid azáltal, hagy filiszteus zsoldba lépett? Valószínűleg nem inkább, mint Szapolyai Jánostól Thökölyig azok a magyar urak, akik az évszázados ellenség, a török segítségével igyekeztek hatalmi céljaikat elérni. Egyébként is sok jele van magában a Bibliában, hogy a zsidók és filiszteusok viszonya korántsem korlátozódott az egymás elleni hadakozásra. Bizonyára békésebb jellegű kapcsolatok is léteztek közöttük – mily természetes volt például Sámson számára, hogy filiszteus lányt vegyen feleségül, és köztük ülje meg lakodalmát!
Az ellenség zsoldjában töltött majd másfél esztendő során Dávid és emberei folytatják martalócéletüket. Ákis előtt úgy állítja be Dávid, mintha Júda és Simeon területén raboltak és öldököltek volna, hogy ezzel jobban megnyerje a király bizalmát, valójában azonban a délebbre eső vidékeken, idegen falvakat és városokat dúlnak. Legalábbis erről tudósít a bibliai elbeszélés. De vajon nem utólagos szépítése-é ez a dolgoknak? Elvégre Dávid korábban is zsidók között dúlt-fosztott. Az igaz, hogy jövendő terveit tekintve nem érdeke, hogy saját törzsét és lakóit maga ellen hangolja… de mivel azt is olvashatjuk, hogy a megtámadott falvakban rendszeresen lemészárolt minden teremtett lelket, így hát nem kellett tartania attól, hogy tetteinek hírét viszik, illetve hogy bárki rá vallana. Ezt a feltételezést – hogy népe falvait se kímélte – erősíti, hogy a Biblia szövege szerint Dávid méltatlankodik, amikor kiderül, hogy nem vonulhat a filiszteus csapatokkal együtt a Saul elleni háborúba. Vagyis komolyan fel volt készülve rá, hogy zsidók vérét ontva, filiszteus segítséggel töri meg Saul uralmát, és – legalábbis kezdet gyanánt – az ellenség támogatásával, afféle bábkirályként kezdi uralma megalapozását.
Mivel ilyen irányú tervei meghiúsultak, embereivel visszatér Ciklágba, amelyet távollétükben kifosztottak az amalekiták. Gyors akcióval Dávid szétveri a rablókat, visszaszerzi az elhurcolt asszonyokat, gyermekeket és jószágot, s azonfelül is nagy zsákmányt ejt, amelyből bölcs előrelátással – vagy némiképp engesztelésül? – juttat néhány júdai városnak is.
Hogyan, kérdezhetjük, az amalekiták? Hisz alig néhány éve történt, hogy Sámuel parancsára Saul az írmagjukat is kiirtotta, egyedül királyukat hagyta életben, akit viszont a haragos próféta szabdalt miszlikbe. Honnan kerültek elő tehát, hogyan erősödtek meg annyira Amálek emberei, hogy képesek voltak tucatnyi filiszteus és júdai várost felprédálni?
Nem is vitás, hogy a két történet közül legfeljebb az egyik lehet igaz. Feltehetőleg Saul hadjárata a költött epizód – láttuk, hogy célzat okából íródott, megindokolandó, miért fordult el Saultól az Úr –, s ha mégsem egészen az, akkor a Bibliában megszokott túlzásokat kell lehántani róla. Nyilván szó sem lehetett kétszázezres hadseregről – egész Izraelnek nem volt ennyi fegyverforgató harcosa –, sem pedig a nép teljes kiirtásáról. A nagy területen szétszórva élő, javarészt nomadizáló amalekitáknak legfeljebb egy kis töredékét, kisebb népcsoportját támadta meg és morzsolta fel a király, ha – mondom – egyáltalán valós tényeket kell keresnünk ama történet hátterében.
Minden nagyobb vállalkozás, főképpen csata előtt kötelező és a korabeli felfogás szerint nagyon is célirányos volt megkérdezni az Urat a várható eredményről. Az isteni választ vagy valami kért jel adta tudtul, vagy egyenes sugallat – Mózes, Józsué, Sámuel, utóbb Dávid rendszeres és közvetlen „összeköttetésben” álltak az Úrral –, vagy sorsvetés, amely természetesen csak „igen-nem” típusú közlésre volt alkalmas, és amelyet pap végzett el az efódjában, azaz melltáskájában tartott sorskövecskékkel, az urimmal és a tummimmal.
Sault, mint tudjuk, Jahve korábban sem tüntette ki személyének szóló közleményekkel, csak Sámuel útján üzengetett neki. Most azonban teljesen cserbenhagyja őt, és Sault szintén cserbenhagyja hajdani bátor önállósága. Emlékezzünk rá, a gebai csata előtt már épp jóslatot kért Ahija paptól, amikor hirtelen úgy ítélt, hogy sürgős a beavatkozás, ezért azt mondta a papnak: „hagyd az urimot és tummimot”, s a tanácskozást mellőzve csatába indult – s mindennek ellenére győzött! Gilgálban is inkább maga mutatta be az ugyancsak kötelező áldozatot, mintsem hogy hagyja seregét teljesen szétzülleni.
A végzetes gilboai csata előtt azonban elfogja a rossz előérzet, s ha már nincs élő próféta, akin át az Úr akaratát megtudhatná, hát rászánja magát, hogy egykori pártfogójának s utóbb ellenségének, Sámuelnek legalább a szellemét megkérdezze. Pedig épp ő, Saul volt az – ahogy az endori halottlátó asszony szavaiból értesülünk –, aki Izraelből kiűzte a jósokat, jövendőmondókat és halottidézőket.
Ebből az elejtett megjegyzésből fontos dolgot tudunk meg, ami által új és figyelemre méltó vonás adódik Saul arcképéhez. Ezek szerint nem csupán a papi gyámkodás alól igyekezett a király – olykor igen erőszakos eszközökkel – kivonni a világi hatalmat, vagyis mai történelmi szakszóval szekularizációra törekedett, hanem ráadásul a vallásos (vagy inkább babonás) befolyás intézményen kívüli képviselőit is eltávolította az útból. Már-már kísértésbe esünk, hogy roppant felvilágosult embert lássunk benne, korai elődjét a mi Kálmán királyunknak, aki ki merte mondani: „Boszorkányok pedig nincsenek!” Ilyesmiről persze nem lehet szó. (Mellesleg Kálmán sem az „ördöggel cimboráló” boszorkányok, a maleficák létét tagadta latinul fogalmazott törvényében, hanem csak a strigákét, a hajdani pogány varázslónőkét, akikből valóban nem maradt már hírmondó sem az ő korára.)
Nem, Saul nem korát messze meghaladó felvilágosultsága folytán hozott ilyen intézkedéseket – hisz szorultságában végül maga is a halottlátó asszony segítségét vette igénybe –, de azt kiválóan ismerte fel, hogy a Jahve-kultusz papjai meg az önkívület prófétái meg a varázslók és más vajákosok valami módon együtt jelentenek fenyegetést az ő hadvezéri és királyi hatalma ellen. Vagyis – bizonyára inkább ösztönös – államférfiúi bölcsesség dolgában nem maradt el sikeresebb utódai mögött, s bukását inkább a kedvezőtlen katonai helyzet és a belviszály okozta. Vagy még más egyéb is?
Mert lám, mi esik Ciklágban ama végzetes ütközet után? Dávidnál jelentkezik egy ifjú, s elmondja, hogy a csata napján, amúgy véletlenségből Gilboa hegyén kószált, történetesen a királlyal találkozott össze a csata forgatagában, s mit tesz Isten, a király neki könyörgött, hogy ugyan adja már meg neki a kegyelemdöfést. Ő meg is tette ezt a szolgálatot, s ezek után megállás nélkül lohol az ellenfél táborába, s átnyújtja tette bizonyítékait. Minden jel szerint jutalmat vár, de jutalom helyett kardot kap az oldalába.
Talán nem is kell történelmi és mai bűnügyekben nevelkedett képzelet hozzá, hogy felderengjen előttünk egy ismerős séma: a felbérelt gyilkos végrehajtja feladatát, visszatér megbízójához, és felmutatja az elvégzett munka tárgyi bizonyítékát – a megbízónak azonban esze ágában sincs kifizetni őt, hanem hidegvérrel elteszi vagy eltéteti láb alól, nem annyira azért, hogy a kialkudott bért megtakarítsa, sokkal inkább azért, hogy megszabaduljon tettének tanújától.
Ohó, megálljunk csak! Vajon nem iszonyúság és szentségtörés-e ilyen gaztettet föltételezni Isten fölkentjéről, arról, akivel meghitt beszélő viszonyban van az Úr, s az Írás szerint tetteiben irányítja? Egyáltalán, összefér-e ez az alattomos merénylet annak a Dávidnak a jellemével, aki kétszer is megölhette volna üldözőjét, csak a kezét kellett volna kinyújtania, s ő mégis nemeslelkűen megkímélte életét?
Hm, hm. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Sámuel-könyvek, amelyek Saul és Dávid történetét tartalmazzák, szembeszökően elfogultak Dávid javára – és Saul ellenében. Ennek következménye, hogy szerzőik és szerkesztőik talán nem hamisítottak ugyan, de a sokszínű és sokrétű hagyománykincsből, amely rendelkezésükre állt, nyilván főképp azokat az epizódokat válogatták össze, amelyek Dávidot kedvezőbb színben tüntették fel, következésképp Sault háttérbe állították, illetve befeketítették. S ha egyszer már lényegében bebizonyosodott, hogy a Dávidnak Góliát elleni győzelméről szóló történet még a Biblia viszonylagos mércéjével mérve sem tekinthető hitelesnek, ugyan miért ne tekinthetnénk enyhe gyanúval a Dávid nagylelkűségét oly meghatóan festő epizódra – amelyet az Írás a nyomaték kedvéért két változatban is ad elénk?
Az említett szerzők és szerkesztők becsületére legyen mondva, hogy azért mégsem hallgattak el minden olyan tényt, amely Dávid jellemét árnyoldaláról mutatja. Így például megtudjuk, hogy később, már királyként, alattomos módon megöleti a hettita Uriást, s ily módon megszerzi annak feleségét, Betsabét, aki iránt szerelemre gyulladt. Ennek az esetnek a fényében már aligha állíthatja bárki, hogy Dávid nemes lelkületével tökéletesen összeegyeztethetetlen volna Saul megöletése.
Persze a lehetőség még nem bizonyosság. Fel kell azonban figyelnünk arra, hogy – mint majd rövidesen meglátjuk – gyanús azonossággal ismétlődik meg ez a képlet: egy (vagy több) ügybuzgó híve megöl valakit, aki Dávidnak útjában áll, Dávid azonban nemhogy megjutalmazná őket, inkább nagy haragot mutat, megöleti a tetteseket, önmagát pedig nyilvánosan elhatárolja a gaztettől, s hogy vétlenségét bizonyítsa, tüntetően meggyászolja az áldozatot. Saul halála után ennek fiát és utódát, Isbósetet öli meg orvul két főembere, s fut Dávidhoz a remélt jutalomért – az amalekita ifjúéhoz hasonló eredménnyel.
A két eset feltűnő párhuzamossága egyébként ellenkező előjelű gyanút is kelthet, s éppenséggel Dávid javára magyarázható. A Bibliában olyannyira megszokott ikertörténetek, a „dublettek” ugyanis többnyire nem két külön eseményt rögzítenek, hanem az adott eseményre vonatkozó hagyomány két változatát, amelyek közt a Szentírás szerkesztői nem akartak dönteni, inkább mindkettőt befoglalták a szövegbe. (Épp imént említettem a két epizódot, amelyek Dávidnak Saul iránti nagylelkűségét ecsetelték.) Ezért nagyon valószínű, hogy a Saul, illetve Isbóset halálát követő események – a gyilkos jelentkezése és megöletése – is ilyen ikerpárt alkotnak, hogy csak az egyik epizód lehet a „valódi”.
És hogy melyik?
Alighanem az utóbbi. Saul halála idején Dávid helyzete még nem volt katonailag és politikailag olyan erős, hogy egy ilyen akciót végbevihetett volna, hogy „ilyen messze érhetett volna a keze”. Egyébként sem biztos, hogy Sault megölték, a Biblia egy más helyen is elbeszéli, hogy a vesztett csata végén Saul a halált keresi, és fegyvernökét kéri fel a kegyelemdöfésre.
Egészen más a helyzet Isbóset uralmának vége felé. Vezére, Ábner már nem él, serege felbomlott, Dávid viszont komoly erőket tart kezében, miért ne siettetné a véget felbérelt orgyilkosok útján, a végkifejletnél persze ügyelve arra, hogy a gyanú árnyéka se érje? Feltehetjük továbbá, hogy a sors, amely a Saul megölésével dicsekvő amalekita ifjút érte utol, már csak visszavetítés, megkettőzés eredménye, hogy az Isbóset gyilkosaira kiszabott ítéletet mint Dávid lelki nemességének illusztrációját a hagyomány egy másik változatban is megőrizte. Ezért hihető az is, hogy Dávid valóban ártatlan volt Saul halálában – Isbóset esetében viszont aligha áll gyanún felül.
Aki pedig eme tanúságok – a Biblia tanúságai! – ellenére is úgy akarja hinni, hogy Dávid minden tettében feddhetetlenül járt az Úr előtt, ám higgye, hiszen mint mondtam, a lehetőség még nem bizonyosság. Mégsem árt arra a történelmi tapasztalatra gondolni, hogy a hatalomhoz vezető út minden időkben vértől iszamos volt, hogy az sem őrizheti meg tisztán a kezét, aki egy egész nép felemelése szándékával tör arra a hatalomra. Első szent királyunk, István kezéhez is Koppánynak, Tonuzóbának és annyi másnak vére tapadt – de lenne-e ma az ő kényszerű kíméletlensége nélkül Magyarország, magyar nép és magyar nyelv? Éppen így Dávid is szeretetre méltóbb alakja volna a zsidóság történetének, ha csupán a hárfáját pengető és Jahve dicsőségét zengedező jámbor uralkodót láthatnánk benne – csak épp az a kérdéses, vajon megírhatják-e valaha is a zsidóság történetét, ha nem sikerül neki mindenen átgázolva királysága alatt egyesítenie népét, ha az széthull, és elenyészik a környező népek tengerében!
