SAUL ÜLDÖZI DÁVIDOT
SAUL ÜLDÖZI DÁVIDOT
Az elmenekült Dávid szabadcsapatot alakít nemzetségéhez tartozókból, földönfutókból és más elégedetlenekből. Miután szüleit biztonságba helyezi, néhány száz harcosával megkezdi a szegénylegényéletet. Harcol a filiszteusok ellen – Keilát felszabadítja –, bujkál az őt üldöző Saul seregei elől, azonkívül nyilván rabol és sarcol, ahogy az egy haramiavezértől elvárható. Erre vall, hogy búvóhelyét a környező városok lakói rendre besúgják Saulnak (három esetben is), tehát aligha szívesen látott vendége a környéknek. A Nábál-história beszédes dokumentum: minden kor haramiáinak szokása volt a gazdagok megzsarolása „védelem” fejében való ajándékért. Ennek megtagadását a mai szicíliai maffia sem torolja meg kegyetlenebbül, mint ahogy Dávid készült Nábál egész házanépének kiirtására. A Dávid-párti előadásban persze a zsarolással szembeszegülő Nábál az „otromba fatuskó”, míg Abigail kegyesen cselekszik a rablóvezér bőkezű kiengesztelésével. Meg is kapja a jutalmát: férje halála után (biztos-e, hogy Nábál természetes halállal halt meg?) feleségül mehet Dávidhoz.
Mint egy jó romantikus betyártörténetből – akárha Robin Hoodról szólna –, megtudjuk, hogy Dávid a legnemesebb lelkű ellenfél. Sault a véletlen – vagy az Úr kegye – kiszolgáltatja neki, de ő nem él vissza a helyzettel, nem emel kezet az Úr felkentjére. Azt azért nem mulasztja el, hogy biztonságos távolból ezt tudomására ne hozza üldözőjének, aki magába száll, könnyeket ont; ennek ellenére sem hagy fel Dávid elleni terveivel.
A Bibliában még egy párhuzamos epizód festi Dávid nagylelkűségét: Zif pusztájában az ifjú vezér két főemberével éjszaka belopózik az őt üldöző Saul alvó táborába, behatol a vezér sátrába, de nem bántja, s embereinek sem engedi, hogy kezet emeljenek rá. Bizonyságul, hogy ott járt, magával viszi Saul dárdáját és vizeskorsaját, majd a táboron kívülről, biztos távolból kiált neki – párbeszédük szinte teljesen azonos azzal, amely a barlang szájánál hangzott el.
