Angol representativ governement és franczia parlamentárius különbség.
Angol representativ governement és franczia parlamentárius különbség.
Centralisatio annyi mint absolutismus. Hogy király, császár avagy kamara, convent kezében van-e minden hatalom összpontosítva, az mindegy.
Ámde ez nem kelendő zászló a mai világban. A centralisták tehát nem merik az absolutismus zászlaját kiütni, hanem hamis zászlót kölcsönöznek. A parlamentáris köpönyeg alá búnak s a parlamentáris kormányzat nevében izennek pusztító hadat az önkormányzati intézményeknek.
De ily nagy érdekek körül szavakkal játszani sem nem illik, sem nem szabad.
Adjanak számot a nemzetnek, hogy mit értenek a parlamentáris kormány alatt.
Mert van ám olyan parlamentáris kormányrendszer is, a mely ellentétben áll a szabadsággal; a mely nem egyéb, mint vagy felcziczomázott szolgaság, ha az emberek gyöngék, vagy álczázott absolutismus, ha erősek.
Szellőztessük a dolgot egy kissé.
Az, a mit egyik öntudatosan, a másik tán öntudatlanul parlamentáris kormány alatt ért, angol typus. Ők találták fel; náluk valóság; náluk van. De rosszul beszélek. Nem találták ők fel; hanem náluk fejlett ki történelmileg a nép szelleméből, náluk lett testté az ige, az önkormányzat igéje; ők fejtették meg a problémát, hogy miként lehet a nép, saját sorsának szabad ura, mindamellett hogy legfőbb tisztviselőjét királynak hivják.
| Hanem nagyon jellemző ám az, hogy az angolok, kiknek pedig a dolog, melyről szólunk, édes sajátjuk, azt nem nevezik ám parlamentáris kormánynak, hanem nevezik »képviseleti kormánynak« »Representativ governement | «. |
A »parlamentáris kormány« elnevezés franczia találmány.
Nagy tanulság rejlik ezen elnevezés-különbségben.
A nyelv a nemzetek geniusának tüköre.
A francziák egészen következetesek, midőn parlamentáris kormányról beszélnek. Mert miként az önkormányzati rendszer angol typus, úgy a hatalomegységi rendszer franczia typus.
A francziák parlamentáris kormány elnevezéssel élnek, mert azt értik alatta, hogy a parlament egyesítsen magában minden hatalmat. Parlamentáris omnipotentiára törekszenek.
Az angol ellenben képviseleti kormány elnevezéssel él, mert ő nem akart parlamentáris omnipotentiát, hanem akar önkormányzatot s a parlamentet ez önkormányzat egyik igen fontos, igen igen fontos, igen lényeges szervének, de csak egyik, nem egyedüli szervének tekinti; ösmeri ezenkivül az önkormányzatnak más, nem kevésbbé becses és lényeges szerveit is, mint ösmer az angol emberben vele született jogokat (birthrigthnek nevezi az angol alkotmány, melyek magasabban állanak mint akár király, akár parlament, s melyeket az angol ember épp oly kevéssé engedne absorbeáltatni a parlament mint a király által.
Ezen jogok becsének érzete lelkesítette az öreg Brougham lordot, midőn több mint 80 éves korában irott s az uralkodó királynénak ajánlott munkájában ezeket irá: »Mindig emlékezetben tartsa a nép, hogy birák, parlamentek, miniszterek, királyok csak gyarló emberek, piszkos hajlamok, hiu félelmek vagy factiosus szenvedelmek játékai, s hogy a nép soha sem lehet biztonságban, ha csak nincs állandóan elhatározva mindhalálig, valahányszor jógai megtámadtatnak.«
És mi a practikus eredménye azon különbségnek, mely az angol és franczia felfogás közt fenforog?
Az, hogy a franczia lehet nagy, hatalmas, dicső, annyira nagy és hatalmas, hogy még abba sem hal belé, ha az emberiség experimentális museumává alarkul; de szabad soha sem volt – soha!
Az angol ellenben szabad; mint nemzet szabadabb nem volt soha; és szabadságának varázserejével nagygyá, hatalmassá, dicsővé lett e földön, annyira, hogy sem nagyság, sem hatalom, sem dicsőség tekintetében nem irigyelhet semmit senkinek. – Ah! mert igazat szól az öreg Russel lord, midőn azt irja, hogy »a szabadságnak egy félszázada egy kopár szikla nehány mértföldnyi területén többet hoz tökélyre természetünk legmagasztosabb tulajdonaiból, teljesebben kitünteti az ember képességét, több példáját mutatja fel a hősiességnek, nagylelküségnek és többet bocsát az ember keblében lakozó isteni világosságból, mint évezredek tehetik a világ legnagyobb birodalmában, melyben nincsen szabadság.«
Melyik értelemben kell neked a parlamentarismus, sokat szenvedett árva nemzetem?
A franczia vagy az angol értelemben-e?
Ez iránt a parlamentarismus értelme iránt jőjjön magával a nemzet tisztába. – S ha tisztába jött, akkor magában megszünik az a vita, mely most a hazában oly nagy szerepet viszen, s melynél én haszontalanabbat képzelni is alig tudok (valóságos comedy of errors, »a tévedések vigjátéka«). Értem azt a vitát: ha megfér-e a parlamentáris kormánynyal a törvényhatósági önkörmányzat vagy nem?
Hiszen ez nem is kérdés. A kérdés az : Minő értelemben akarja a nemzet venni a parlamentáris kormányrendszert? Ezen kérdés eldöntésénél a másik magában eldől.
Ha franczia értelemben akarja venni, akkor természetesen nem fér meg vele az intézményes önkormányzat. Mert a franczia parlamentarismus eszméje a parlamentáris omnipotentia eszméje, s ez oly moloch, mely minden önkormányzati institutiót áldozatul követel. – A franczia parlamentarismus eszméje a társadalomban csak két elemet fogad el: az államot, melynek souverain organuma a parlamenti többség; – és az egyént. – Ezen eszme a társadalmi organismus minden közbenső rétegeit absorbeálja, felállíthat mechanismusokat, gépkerekeket községben, departementumban (megyében), de önálló életet élő organismusokat, önkormányzati intézményeket nem tűr. Ez a rendszer öntudatosan vagy öntudatlanul Rousseau Contrat Social-jónak inspiratióin tengődik, mely minden hatalmat a parlamenti többségben összpontosít, s hogy úgy mondjam: e többség számára isteni jogot (droit divin de la Majorité) tanít, melylyel szemben a polgárnak minden polgári hivatása csak azon egy szavazat-golyóra van szorítva, melyet amaz omnipotens többség összecsoportosítására időszakonkint a vederbe dob. Azontul nem él többé polgári életet, csak társadalmit. Az állam összpontosított roppant hatalmával szemben csak az egyén állván minden közvetítő szerves intézmények nélkül, az állam nullificálja az egyént is. Innen ama bámulatos könnyűség, melylyel tegnap egy Coup d’État, ma egy plebiscite sikerül mindig a hatalom érdekében.
Innen magyarázható, miért nem törte Napoleonnak nyakát az a botrányos merény, midőn szuronyok végéről így szólott a franczia parlamentnek: – »Ti mindannyiam csak egy-egy kis partiális többség kifolyásai vagytok, – én magam – én hat millió szavazatnak kifolyása vagyok – s ti mertek ellenkezni akaratommal? – a többség isteni joga« enyim! – takarodjatok utamból, nyomorultak!«
És kitakaríttatott, kitakarodott.
A polgárerény s polgárönérzet kutfejét – az intézvényes önkormányzatot nélkülöző nemzet pedig tapsolt.
Ilyen a parlamentarismus franczia értelemben.
Vagy szolga – vagy despóta. Ha nem felcziczomázott szolgaság, hát álczázott absolutismus.
Az ily parlamentarismus összhangzásban lehetett ekkorig a franczia nemzet geniusával.
Már mondám, hogy a nyelv a nemzet geniusának tüköre. – Az angol magát englishman-nek, angol embernek nevezi, az ember, az egyén a főnév, a nemzet csak adjectivum. – A mi nyelvünk is megtüri, mert történelmileg kifejlett nemzeti geniusunk hozza magával ezt a kifejezést »magyar ember vagyok« – a franczia nyelv hasonló kifejezést nem tűr meg. A franczia nem képes ily szóalkatot alkotni: »én franczia ember vagyok«. Ő csak azt képes mondani : »én franczia vagyok«. Egyéniségét elejti. – Ő csak hallgatagul aláértett adjectivum. A nemzet az állam, a substantivum. Ez a jellemvonás mindenen keresztül vonul a franczia nemzet eddigi államéletében. – Mindenen,; parlamentarismusán is. Hanem épen mert ezen is keresztülvonul, – mert az intézvényes önkormányzat hijában a franczia polgárnak a parlamentáris választásokon kivül nincs köze polgárnak lenni, nincs tere civismusát érvényesíteni, kettőnek kellett bekövetkezni, a minthogy be is következett.
Az egyik az, hogy Francziaország a forradalmak hazája. – Másutt vagy csak a nemzeti lét, az állami függetlenség életkérdése, vagy a desperatióig feszített nyomás s a közérzület minden lüktetésének fellázítása viszi a nemzetet a forradalomra, Francziaországban még egy lakoma betiltása is.
Miért? mert az önkormányzati intézvények biztonsági szellentyük a forradalmak ellen.
Francziaországnak nincsenek ily szellentyűi.
Nagyon tanulságos revelatiója ez a történelem megkérlelhetetlen törvényeinek. Gondolkozzék felette a hatalom és párthivei. – Megérdemli.
»A ki a gyepűt elhányja, megmarattatik a kigyótól, mely alula kijő«, – mondja a prédikátor.
A másik pedig, a mi a francziás államszerkezeti fogalmakból kényszerűleg következett, az, hogy önkormányzati institutiók hiján a francziának nem lévén köze magát polgárnak érezni, s a társadalmi bajokat, melyeket ezredévek bűnei összehalmoztak önkormányzati uton enyhítgetni, kénytelen volt magát az úgynevezett socialistikus doctrinák sikamlós mezejére vetni,
Ha az elsőt a hatalomnak, a másodikat a nemzetnek kellene meggondolni.
Látom, hogy a törvényhatósági önkormányzat sirásói, centralisationális hajlamuk szörnyszülöttjének védelmére még a földosztási mozgalmak félelmét is emlegetik.
Szerencsétlenek! most még nincsenek hazánkban ily mozgalmak, de semmisítsétek csak meg, hamisítsátok csak meg, s tegyétek csak illusoriussá az intézvényes önkormányzatot és megteremtitek ezen mozgalmat is, – meg, okvetlenül.
Ilyen a parlamentarismus franczia értelemben.
Ha ily parlamentarismus után áhítozik a nemzet, – úgy ne akarjon intézvényes önkormányzatot. A kettő egymással ellentétben áll.
Hanem valóban különös tünemény volna, ha a magyar nemzet, melynek géniusa a vérrel pecsételt pusztaszeri szerződés óta a görgeteg századok minden viszontagságain keresztül jól s balszerencsében mindig egészen ellenkező irányban fejlődött; a magyar nemzet, mely a centralisatiót nemzeti intézménynyé válni még a középkorban, tehát még akkor sem engedte, mikor az a társadalmi fejlődés progressiójának sorrendében lévén, egész Európában intézvénynyé vált; mondom különös tünemény volna, ha a magyar nemzet most copirozná le maga számára a franczia originálist, most, midőn maguk a francziák is menekedni törekszenek, mert látják, hogy centralisatióval, hogy parlamentáris omnipotentiával sem convent alakban, sem a polgárkirályságnak »fellelhetlen kamarája« Chambre introuvable (ilyen állami tekintetben a mostani magyar is), sem a köztársaság assembléeja, sem az újsütetü napoleoni parlament alakjában szabadok soha sem voltak s szabadoknak lenni lehetetlen is.
Ha ellenben a parlamentáris kormányrendszert angolos értelemben akarja venni nemzetünk, azaz: nem az országgyűlési többség zsámolyán ágaskodó miniszteri omnipotentiát, nem »minden lében kanál« minisztereket, hanem »representativ governement«-et, »képviseleti kormány«-t akar, úgy kérdés sincs róla, hogy ezzel a minden miniszteriális avatkozással ment önálló törvényhatósági önkormányzat nemcsak tökéletesen összefér, de sőt annak nélkülözhetetlen kiegészítő részét képezi.
Elég e tekintetben magára azon Angliára utalni, mely az ily parlamentarismusnak mintája, typusa.
Midőn Angliára utalok, nem ilyen vagy amolyan institutio alakjára akarok utalni, Alakilag igen sok anomaliát lehetne az angol államszervezetből felemlíteni, mely a vezérelvvel, a »képviseleti kormányrendszerrel« elméletileg nincs összhangzásban. Ilyen például a kinevezett biróság. Ilyen maga a megyék kormányzatának is alakja, hanem épp abban áll az angol nép jellemének magasztos felsősége, – épp azért van Anglia mai napig is feljogosítva a halhatatlan Milton büszke szavával kérkedni : »Mi vagyunk hivatvaa tanítani a nemzeteket, miként kell élni«, mivelhogy az angol népnek szabadságszerető szelleme gyakorlatilag úgy le tudta azon elméleti anomaliákat simítani, hogy nincsenek ártalmára a szabadságnak, sőt itt-ott támaszait is képezik.
Ha ezen anomaliák közül ilyen vagy amolyan institutio ártalmatlan is, Angliában a szabadságnak nem volna tanácsos azt átültetni, mert nem lehet vele az angol jellemet, az angol közszellemet s a semmi jogsértést, semmi nyomást el nem türő angol határozottságot (»dogged determination«-t) is átültetni, mely azt ártalmatlanná tette.
De midőn azon kérdés forog fenn, ha megfér-e a municipális önkormányzat a parlamentáris kormányrendszerrel, az Angliára hivatkozás döntő erővel bir, mert Anglia a parlamentáris kormányrendszer élő képviselője Európa történelmi fejlődésében, s ezen Anglia élő példája arról tesz bizonyságot, hogy a municipális önkormányzat a parlamentáris kormányrendszernek nem hogy ellentéte volna, hanem integráns része, s mig egy oldalon azt látjuk, hogy, a hol önkormányzati institutiók nincsenek, a parlamentarismus nem egyéb mint egy álczázott absolutismus, más oldalon Anglia példája arról teszen bizonyságot, hogy a parlamentarismus épp ott s csakis ott lesz valósággá, épp ott s csakis ott tehette a nemzetet szabaddá és szabadság által gazdaggá, nagygyá, hatalmassá, épp ott s csakis ott volt képes igazi képviseleti kormányrendszert valósítani, a hol a parlament nem akar minden lenni, csak szerves része az önkormányzati institutiók messze szétágazó aggregatumának, melyek népet és kormányt egy eleven organismusba összefoglalnak.
* * *
A modern állameszme az önkormányzat eszméje.
Az önkormányzatnak kettős körben kell valósíttatni.
Az egyik az állam gyámkodási (ne mondjam mindenhatósági) praetensióival szemben az ember, a család, a község, a megye azon jogaira vonatkozik, melyekhez az államnak nyulni nem szabad, mert nem nyulhat a nélkül, hogy a szabadságot sértené.
A másik az állam functióira vonatkozik.
Az elsőre nézve a modern állameszme azt követeli, hogy az ember, a család, a község, a megye a maga érdekeiről maga gondoskodhassék szabadon, s ebbe az államkormánynak felelősség mellett csak annyi befolyás engedtessék, a mennyi szükséges, hogy az állam iránt tartozó törvényszabta kötelességek teljesíttessenek, s a nemzet-egyetem más hasonló töredékeinek hasonló jogai tiszteletben tartassanak és jogos érdekei ne sértessenek.
Tehát a mit ezen jogok körében az egyén, a család, a község, a megye maga megtehet, azt nem kell az államra bizni, – akár egyes ember, akár testület (parlament) legyen annak képviselője; – ezt kivánja az önkormányzat.
A másik körre: az állam-functiók körére nézve az önkormányzat azt követeli, hogy a faj-, a nyelv-, vallás-, osztálykülönbség nélkül jogegyenlősített nép részeltetve legyen az állam-functiók mindenik ágának gyakorlásában.
Ezen functiók: a törvényhozás – a végrehajtás – s közigazgatás és az igazságszolgáltatás.
A hol a nép ezen functiók akármelyike gyakorlatábani részvétből kizáratik, ott nincs szabadság, mert nincs önkormányzat, tehát nincs modern alkotmányos állam.
De ezen önkormányzat – vagyis részvét az állam minden functióiban – nem kivánja a modern társadalmat visszavinni a görög »agora« vagy a római »foruma idejébe; – elutasítja magától azt a gondolatot, hogy a nép munkátlanul a közügyek intézésében töltse idejét; hanem igenis követeli azt, hogy a nép választottai által vegyen részt az állam-functiók gyakorlatában.
Ebben van a nagy lényeges különbség a hajdani aristocratikus megye és azon megye között, melynek a közszabadsággal összhangzásba hozatalát az 1848 : XVI. t. cz. elrendelte.
Ezen összhangzásba hozatal a közszabadsággal az 1848-ki törvényhozás szándokaiban semmi mást nem jelentett mint azt, hogy a mely hatóságot annak előtte a személyes részvétre jogosított megyei nemességből állott közgyűlések gyakoroltak, akár mint tanácskozó s határozó, akár mint tisztviselőket választó gyülekezetek; mindazon hatóságot jövendőre az összes megyei népfaj, nyelv-, vallás- s osztálykülönbség nélkül gyakorolja időszakonkint szabadon választandó képviselői által. Szóval, a megyei hatóságot minden tekintetben a megyei népképviselők kezeibe tette le.
Ezt értettük mi az 1848-ki országgyűlésben a megyei intézvénynek, alkotmányosságunk eme védbástyáinak, a közszabadsággal összhangzásba hozatala alatt, és semmit mást.
Én erről tanuságot teszek, s mint amaz országgyűlés nem éppen legrenyhébb tagja, tanuságtételre jogosítva is érzem magam.
Ennyit s nem többet értettünk a közszabadsággal összhangzásba hozatal alatt. Miután az országgyűlés népképviseletet, melyet egyenes választás útján a megyék ezreinek és százezreinek egy helyüvé megyei közgyülésre összehivása utján foganatosítani physikai lehetetlenség volt volna – elrendeztük: eszünk ágában sem volt, hogy a megyei hatóság attributumai közt csak egyetlen egy is legyen, mely a közszabadsággal összhangzásba hozatalra szorult volna; mert mi a megyei hatóság minden attribútumait, úgy miként azokat az alkotmányos élet gyakorlatilag kifejtette, a közszabadsággal nemcsak teljesen összhangzónak, de sőt a közszabadság szükséges kellékeinek vettük és vallottuk – miként én ma is ilyennek hiszem és vallom.
S mert ekként valánk meggyőződve, épp azért neveztük mi – éppen mi, kik a felelős parlamenti kormányt felállítottuk – a megyei intézvényt alkotmányosságunk védbástyáinak.
Az, hogy mikép járjon el a miniszterium a megyék irányában – miként intéztessenek el az összeütközések, ha előfordulnak, hogy a biráskodási functió a közigazgatási functiótól elválasztassék, s hogy mikép kezeltessék egy vagy más ágazata a megyei hatóságnak stb. stb., mind ez az eljárás szabályozásához és nem attributiók meghatározásához tartozik.
Bár ne veszítenék soha szem előtt e megkülönböztetést hazánk törvényhozói. Rendezzék, szabályozzák a megyék eljárását, hatósági attributumaiknak minél sikeresebb, minél czélszerűbb foganasítására, miszerint a közigazgatás is s az attól elválasztott igazságszolgáltatás is minél jobb, minél czélszerűbb legyen, de a megyei intézvény attributumait tekintsék egy illethetlen szent frigyszekrénynek, melyhez nyulni szentségtörés.
A nép időről időre válaszszon képviselőket, a végett, hogy ezek az országgyűlésen őrködjenek az állam függetlensége, biztonsága s közérdekei felett, törvényeket hozzanak, az állami közháztartást rendezzék; az internationális viszonyokat szabályozzák, a kormányt ellenőrizzék és számoltassák.
De a modern állameszme követelménye : az önkormányzat, ezzel be nem éri. – Az önkormányzat valósítására törekvő XIX. század szelleme elutasítja magától az alkotmányosság leplébe burkolt amaz absolutistikus tant, mely a polgárok önkormányzati részvétét azon egy golyóra szeretné szorítani, melyet három évről három évre az országgyűlési képviselők választásánál a szavazati ládába dobnak.
Ezen csaleszmén rég túlment a tudomány, túlment az európai társadalom progressiv fejlődésének logikája, túlment a kor szelleme, mely az élet szükségeiből fejlődve ki, ellentállhatlan erővel bir, s birt mindég, minden korszakban, az akkori szükségek irányában; – és túl fog rajta menni az élet, ha minden centralista doctrinär útját állja is – vigyázzanak, hogy el ne tiporja őket a haladó kor kocsikereke. Tartsák emlékezetökben, hogy akár az üveg menjen neki a kőfalnak, akár a kőfal az üvegnek, mindig az üveg törik.
Igenis: a parlamentáris rendszer, a parlamentáris kormány, egyik – de csakis egyik – becses, szükséges, nélkülözhetlen organuma a demokraticus önkormányzatnak; – de ha politikai centralisatióvá, ha parlamentáris vagy a parlament »factious« védelme alatt miniszteriális omnipotentiává fajul, akkor nem egyéb mint alkotmányos piperékkel felcziczomázott absolutismus, mely a XV. század politikai centralisatiójától csak annyiban különbözik, hogy a hatalmat nem egy ember, hanem egy testület gyakorolja. Ily elfajulás, ily eltorzulás mellett a cserében nem sok előny volna, mert az egyuralmi omnipotentia legalább ellentállásra ébresztett; a parlamentáris omnipotentia a szabadság nevében tipor az egyesületi, a községi, a megyei közélet szabadságán s az önkormányzat buzogányával veri agyon az önkormányzatot; – ha legfelül áll a hatalomban mint a franczia convent állott, – akkor egy helyütt sokfejű tyrannus – ha nem áll legfelül, akkor lefelé zsarnok, felfelé szolga. A parlamentárismus történelme nem szükölködik ily példákban. Olvassa meg akárki Lord Brougham »angol alkotmányának« azon fejezeteit, melyek így vannak czimezve : »Az első Tudorok alatti parlamentek infamiája« »VIII. Henrik gyalázatos (infamous) parlamentje«, s ha megolvasta, miként bélyegzi a hires Lord cancellár Angliának egyik legnagyobb, legbölcsebb államférfia lealacsonyító, undorító látványnak« (most degrading and most disgusting spectacle), azt, midőn egy factiosus parlamenti többség (mert az alkotmányos angol a factiousság bélyegét nemcsak kisebbségben levő ellenzékekre, hanem többségben levő kormánypártokra is rásüti, midőn megérdemlik – ha, mondom, megolvasta, minő undorító látvány az, midőn egy parlamenti többség s vakul követve azon »factio« dictatumait, mely felülkerekedett (blindly following the dictates of the faction which had the upperhaud) szolgainak mutatkozik felfelé és önkénykedőnek lefelé; – meg fogja vallani, hogy a parlamentáris kormányrendszer magában még nem elegendő a szabadság biztositására, s hogy még más keretekre is van szükség, melyben a nép az önkormányzati jogot gyakorolja, miszerint a »modern állameszme« valósítva legyen; – és meg fog arról is győződni, hogy a ki a parlamentáris felelősség elméletét (nálunk még ezenfelül nagyon hiányos elméletét) elégnek találja arra, hogy a nép önkormányzati joga mindinkább és inkább confiskáltassék a kormány számára, az nem a szabadságnak hódol, nem a modern alkotmányos állameszme valósitásán dolgozik, hanem visszalökdösi a nemzetet a XV. század eszméinek uralma alá.
