Levél Albaidai őrgróf d’Orense Jose Maria úrnak Madridban.
Levél Albaidai őrgróf d’Orense Jose Maria úrnak Madridban.
Kedves Orense!
Találkozánk a számkivetésben, s barátok valánk. Ön szerencsésebb mint én – visszatérhetett hazájába s érintkezésünk megszakadt. – De a nagyrabecsülés, melylyel Ön jelleme iránt viseltetem, sokkal elevenebb, s mulékony viszonyunk emlékezete sokkal kedvesebb előttem, mintsem hogy Ön nemes hazája ujjászületésének alkalmából ösztönt ne éreznék Önnek testvéries üdvözletem mellett, szerencsekivánataimat s legbuzgóbb óhajomat jelenteni, hogy a spanyol nép szavazata diadalt biztosítson ama nagy elveknek, melyeknek Ön egész élete annyi nemes önfeláldozással szentelve volt.
Ki nem mondhatom, kedves Orense, mennyire jól esik lelkemnek az emberiség romolhatlansága felőli hitemet megerősíthetni azon csodálatraméltó látvány szemléleténél, melyet a spanyol nemzet felmutat.
A gyászos villarari nap s Padilla halála óta (ki első volt a szabadság vértanuinak hosszú sorában, mely a spanyol monarchia emlékét terheli) a politikai és papi kényuralom hosszu századai – az inquisitio – a mesterségesen szítogatott türelmetlenség vakbuzgósága – a romlott lelkü kegyenczek gyalázatos uralma rendszerré emelve – a despotikus önkény majd rideg féktelenségében, majd egy hazug szabad elvűség képmutatásával fedezve – hol egy-egy buta – hol egy-egy hitszegő vérengző király, kik a nemzet legnemesebb ösztöneit a nemzet erkölcsi elaljasodásának s anyagi romlásának eszközeivé hamisították – külinvasiók – a veronai koronás conspirátorok szentségtelen merényei – s a mi tán mind ennél is gonoszabb, egy minden tartózkodásból kivetkőzött udvar nyilt erkölcstelensége, mely özönnel önté a társadalomra a demoralisatio minden mérgeit – szóval, az átoknak minden nemei századokon át dühöngtek az Ön hazája fölött, hogy a spanyol nemzet léleknagyságát eltörpítsék s termékeny geniusát elfojtsák.
És ime, ez annyira sanyargatott nép, melyet immár szokássá lőn a legelmaradottabbak közé sorozni, – egy elhatározott lépéssel nemcsak átszökik az elvesztetteknek látszott századok tágas ürén, de még azoknak is elébe lép, kik legalább menni kérkednek.
Magasztos látvány ez, tisztelt Barátom! az egész emberiség hálával tartozik Spanyolországnak, hogy oly fényesen be tudta bizonyítani, miként a politikai és papi nagyravágyás hasztalan erőlködnek sötétséget terjeszteni, mert a nép nem szünik meg romolhatlan ösztöne szentélyében szeretettel ápolni a haladás szent tüzét.
Ne adja Isten, hogy a fenforgó válság végeldöntésénél a spanyol nemzet megfogyatkozzék azon érettség logikájában, melynek oly meggyőző bizonyitványát adá mind a határozottságban összhangzás által, melylyel a megalázó szolgaság lánczát megtöré – mind a rend és mérséklet nyugodt fensége által, melylyel győzelmét megnemesíté – mind végre a felvilágosodott szellem által, mely alig kivivott szabadságának legelső tetteit jellemzi.
A spanyol nemzet e magatartása, a milyen tiszteletre méltó, szint oly bölcs is, mert elháritott általa a külavatkozásra minden ürügyet, s békésen biztosítá magának az irigylésre méltó előjogot, hogy sorsának szabad ura s egyedüli birája lehet.
Igen, de előttem világosnak látszik, hogy az ily nemesen bebizonyított érettség logikája köztársaságot követel.
A jövendő a democrátiáé.
Vannak, kik szeretik a kilátást, lehetnek olyanok, kik félnek tőle, – de nincs és nem lehet, ki bekövetkezését elháríthassa. – Akarni: vétek isten törvénye ellen. – Megtenni, lehetetlen.
A jövendő a democratiáé. És a demokratia annyi mint önkormányzat, – a népnek a nép általi önkormányzata. Ez pedig csak köztársaságban lehetséges. – Köztársaságon kivül legfelebb csak a kormánybani részvéthez juthat el a nép. Önkormányzathoz nem – a népnek a nép általi önkormányzata és a monarchia egymást kölcsönösen kizárják.
És valóban, ha figyelembe vesszük a természetes hatást, melynek a történelem fejlődésére okvetlenül ki kell szivárogni ama nagyfontosságu tényből, hogy az amerikai nagy köztársaság oly fényesen bizonyítá, minő életrevalóság van a democratiai elvben még a legnagyobb kiterjedésű államok kormányzatánál is, s mily hasonlíthatlan képességgel bir megfelelni a szabadság, rend, haladás és polgáriasodás minden követelményeinek, lehetetlen kétségbe vonni, hogy a monarchia napjai meg vannak számlálva.
Nemzet, mely sorsának szabad ura, miért épitené hát szervezkedésének új épületét futó homokra, melyet a történelem szele elseper? Miért kapaszkodnék anachronismusokba, miket a jövendő nem türhet meg?!
Midőn egy vagy más nemzet azért küzd, hogy magát küluralom alul felszabadítsa; – vagy midőn kormányrendszerének változtatásánál külavatkozással s minden vivmányait veszélyeztethető külháboruval van fenyegetve, s a körülmények oda mutatnak, hogy az elsőt elérni, a másodikat elhárítani csak a monarchiai elv elfogadásával lehetséges, hogy ily esetekben a nemzet resignálja magát, monarchiát alakítani, az természetes és megfogható. De szerencsére Spanyolországban e két eset egyike sem forog fenn.
Hajdan a világ első hatalma, még mindig elég erős ugy földirati helyzete, mint népeinek száma és geniusa által, hogy függetlenségét veszély ne fenyegesse. Spanyolország független. A spanyol nép nemzet. Ezt senki nem veszi kétségbe. Senki nem merhetné kétségbe vonni. Tehát nincs azon esetben, hogy függetlenségének megmentése végett transigálni legyen kénytelen a népszabadság elvei felett.
De külavatkozás veszélye által sincs fenyegetve. Ez ellen nemcsak a nemzetközi jog elveinek ujabb fejleményei által van biztositva., ez magában elegendő biztosíték volna, mert a nagyravágyás nem szokott elvekkel gondolni; Spanyolország a külavatkozás által biztosítva van Európa helyzete által, mely a kétségnek még csak árnyékát sem hagyja fel, hogy minden avatkozási merénylet önök házi ügyeibe ezerszer több veszélylyel járna arra nézve, a ki azt merné, mint Spanyolországra nézve. Távol attól, hogy a Bourbonok trónját visszaállítaná Madridban: a merénylő saját trónját omlasztaná össze avatkozásával, s több másokat is tőből megrázna.
Ilyen lévén a helyzet; én valóban meg nem foghatom, miként történhetik, hogy még lehet spanyol, a ki nem akar köztársaságot.
Kételkednek talán a spanyol nép önkormányzati képessége felett?
Ily kételkedés egy nemzetre nézve sem volna igazolható, mely az európai polgáriasodás keretében áll; de Spanyolországra nézve valóságos insultus volna épp azon perczben, midőn a spanyol nép férfias érettsége, a forradalmaktól elválaszthatlan ingerültség közepette is a rend és mérsékletnek, türelmességnek, személy- és birtokjog tiszteletének, sőt nagylelkűségnek oly látványát mutatja fel, minőkhöz hasonlót a monarchikus Spanyolország egész multjában soha sem mutatott fel.
S (mi különös fontos) e dicső látvány nem egy vagy más személy befolyásának érdeme, mert logikai összhangzásban van az a spanyol név ősi jellemével, melyet sem erőszak, sem királyainak s papjainak százados ármányai nem voltak képesek kiirtani. A spanyol nép pedig mindig ellensége volt a centralisationális iránynak, mely, a mily elválaszthatlan a monarchikus kormányformától, épp oly összeférhetlen a szabadsággal. S ezen idegenség a centralisatiótól, mely a spanyol nép ősi jellege, tette őt annyira képessé az önkormányzatra, mint a minőnek a jelen forradalom alatt mutatkozott.
Minő ok indíthatná tehát a spanyol nemzetet arra, hogy ő, a nagykorú, magának egy királyban gyámot keressen?
Talán a belviszálytóli félelem?
De hiszen épp az fogná Spanyolország jövendőjét belviszályoknak kitenni, ha királyt választana.
Itt Olaszországban nehány republikánus azért csatlakozik a monarchiához, mert azt hiszi, hogy a monarchia egyesíti Olaszországot, a köztársaság megoszlatná.
E nézetet itt a jelen helyzetben érteni lehet talán, mert ha Olaszország ujjáalkotásának műve nincs is még bevégezve, annyi mégis tény, hogy a monarchiának sikerült őt egy földirati elnevezés helyzetéből állammá emelni.
De Spanyolország helyzete egészen különböző. Önöket a köztársaság fogja egyesíteni, a monarchia megoszlatná, mert akármelyik királyjelölt lenne is a győztes, annak ellenében, mindig fenmaradnának más praetendensek, s minden praetendensnek volnának pártosai, s az Önök dicső forradalma, a helyett hogy az elvek magaslatán maradva, a személyes előszeretet nyomorult kérdésévé zsugorodnék össze. A köztársaság ellenben annyi mint a spanyol nép souverainitása Spanyolországban, s e souverainitás egyszer, felállitva, kizárja a vetélytárs eszméjét; egy csapással véget vet minden combinatióknak, melyek a praetendens ellenében praetendensnek adnak elsőséget. Királyt választani Önöknek annyi mint a jövendőnek zavart, viszálkodást és katonai pronunciamentókat hagyni örökségbe, köztársaságot alapítani annyi mint békét, nyugalmat biztositani, – s lehetségessé tenni, hogy az ország azon anyagi nyomoruságból kiemelkedjék, melyet a monarchiának köszönhet s melyből monarchiával ki sem emelkedhetik, mert királyok igen drága butorok egy nemzet gazdászatában; drágák magukban is, s drágák, mert »udvar« kell nekik, és kell egy roppant állandó hadsereg, a nép jólétének e telhetetlen pióczája.
S valóban én úgy látom, hogy a monarchikus elv szószólói nem is birnak más indokot felhozni Spanyol országban, mint a multak traditióit.«
Boldog Isten! de hiszen a monarchia traditiói Spanyolországban elborzasztják az embert irtózatosságukkal! Négy százados multjának egész rettenetes történelmében nincs egyetlen lap sem, de csak egyetlen egy sincs! melyen a szabadság barátjának, az emberbarátnak szeme megnyugvással állapodhatnék meg.
Nekem úgy látszik, kedves Orense! hogy éppen Spanyolország az minden országok között, melynek a királyság iránti hajlamból gyökeresen ki kellene gyógyulva lenni traditiói által.
A népeknek megvan az a nagylelkű gyöngeségük, hogy könnyen felejtenek. De frissítse fel Ön nemzetének emlékezetét, mutassa fel Ön neki monarchiájának képét, a jellemző vonásokban, uralkodásról uralkodásra, meglátja Ön, mit fognak a spanyol szívnek sugallani a monarchia traditiói.
Hanem azt mondják Önöknek köztársaságiaknak, hogy a jövő monarchiája nem lesz hasonló a mulléhoz, mert körül lesz véve egy valódi democratikus alkotmány minden biztosítékaival.
Hanem e kisérlet már nem új Spanyolországban, ott volt az 1812-ki alkotmány. Megakadályozhatta-e a hálátlan Ferdinánd esküszegését s iszonyú vérengzéseit? Ott volt az 1837-ki alkotmány, s mit csinált belőle az annyi vérbe és pénzbe került »ártatlan Izabella«, kit Önök kénytelenek voltak elkergetni?’
Hagyjon fel az illusiókkal, a ki nincs kényszerűlve azok jármát viselni. A tény az, hogy az alkotmányos monarchia két, egymást kölcsönösen kizáró elvet akar együvé fogni. Az egyuralom elvét és a népuralom elvét. Nem lehet ezt egymással kiegyeztetni. Egyik sem válhatik valósággá, a nélkül hogy a másik illusióvá válnék. Ha az egyuralmi (monarchikus) elv kerekedik felül, a szabadság nem teljes s nem lehet biztos. Ha a népuralmi (alkotmányos) elv kerül felül, a monarchia legalább is haszontalanná válik; fényüzési czikké lesz (mint Angliában), mely igen sokba kerül; mely azonban még ájultságában is paizsul szolgál az aristocratia és udvaronczok gonosz szenvedélyeinek, természeténél fogva akadályt képez a democratikus eszmék valósitásában, s a mellett soha sem szünik meg azon veszélyessége, hogy elnyomás fegyverévé válhatik, a mint szelid vagy gyönge kezekből erőszakos vagy nagyravágyó kezekbe megyen át.
Tudom, azt vetik ellen Önöknek, hogy a köztársaságok sem menttek a nagyravágyó veszélyétől.
Ez nagy részben a nemzet jellemétől függ. Például az észak-amerikai nagy köztársaságban – ámbár annak sok tekintetben nagyon bölcs intézvényei annyiban hiányosak, hogy nagyon sok kegyosztó hatalmat (patronaget) összpontosítottak az elnök kezében, – mégis az lehetséges ugyan, hogy mulékony surlódások támadjanak a constituált hatalmak közt; – de a nagyravágyás nem lehet veszélyessé. Londonban egykor részt vettem egy vendégségben Buchanan amerikai követ társaságában, ki később a köztársaság elnöke volt. – Amerika multjáról folyt a társalgás, s egy valaki nagy magasztalásokkal szólott a nagy Washington jelleméről, mivelhogy nem hagyta magát a korona csillogása által elszédíttetni. Tudja-e Ön, mit válaszolt erre Washington jövendő örököse az elnöki székben? »Senki, úgymond, nem tisztelheti Washington emlékét jobban nálamnál; de a mi azt illeti, hogy nem vágyott koronára, ebben bizony legkisebb érdem sem volt, mert bármi magasan állott légyen is polgártársai szeretetében s nagyrabecsülésében, – legyenek Önök meggyőződve, Uraim! hogy, ha a legparányibb jelét adta volna is a monarchikus nagyravágyásnak, Washington feje a porba gördült volna, mintha csak a legaljasabb gonosztevő feje lehet volna.«
Egy ily nemzetnél a nagyravágyás nem veszélyes.
Egyébiránt köztársaságokban a nagyravágyás csak akkor válhatik veszélyessé, ha a hatalom központosítva találtatik. Ez magyarázza a franczia köztársaság bukását.
S a republikánus bizottmány, melynek Ön elnöke, kedves Orense! igen bölcsen elejét vette a nagyravágyási veszélyek lehetségének az által, hogy november 17-ki manifestumában kijelentette, miként köztársaságoknak teljességgel nincsen szükségük amaz elnökségekre, melyek a királyságot majmolják, s kisértetbe hozzák a nagyravágyást.
Fennen helyeslem e bölcs nézetet, melyben régi meggyőződéseim egyikével találkozom. – Igenis, a köztársaságoknak semmi szüksége nincs ily elnökségre. Tág decentralisatio mellett, melyre különben is a spanyol nemzet jelleme s történelme parancsolólag utal, egy végrehajtó bizottmány, évenkint a nemzetgyűlés által választva, valóságos haladás lenne a kormányzatban. Egyenes kifolyása leendvén a nemzeti souverainitás legfőbb organumának, s ennek folytonos ellenőrsége alatt működvén, ezen intézmény már eredeténél fogva a legjobb tekintélylyel birna, melyre egy kormánynak szüksége lehet, s nemcsak ment volna a nagyravágyás vagy kegyenczkedés minden veszélyeitől, hanem még az oly surlódás lehetségét is kizárná a nemzetgyűlés s a végrehajtó kormány között, mint a minőnek az Egyesült Statusokban nem rég tanui valánk.
Egyébiránt maga ezen surlódás története is bizonyságot teszen a mellett, hogy a rend és állandóság elve mennyire sajátja a köztársasági intézvényeknek. Nincs oly monarchia a világon (Angliát sem véve ki), a hol egy ily surlódás ne vezetett volna egy államcsinyre vagy forradalomra, – Éjszak-Amerikában a dolog békésen elintéztetett a választási urnánál.
E körülmény megérdemelné, hogy komolyan fontolóra vétessék Spanyolországban azok által, kik a monarchia mellett nyilatkoztak. Tegyük fel azon lehetetlenséget, hogy a felállított köztársaság nem felelne meg a nemzet várakozásainak. Szabadságban maradna mindég visszatérni a monarchiára békében, rázkódtatások nélkül, ha úgy akarná. De ha most királyt választ, s aztán úgy tapasztalja, hogy, mint a multban mindig, reményeiben újra megcsalatkozott, megszabadulhat-e tőle forradalom nélkül? Soha! Minek hát kihivni a fatumot? A forradalmak mindig fájdalmas válságok, s még midőn szükségesek is, nem mindig rögtönözhetők.
Minden tekintetben tehát igazuk van Önöknek, barátom! hogy a köztársasági zászlót kitüzték.
Lobogtassák is azt erős kézzel fennen, magasan! Önökkel van a kor geniusa, – a történelem meghamisíthatlan logikája – a multak tanulsága – a jelen szüksége – nemzetük jelleme, érettsége s a haladás józan ösztöne, mely Spanyolországon át meglepő mértékben nyilatkozik, – mindez s a művelt világ rokonszenve és felvilágosodott közvéleménye hangosan intik a sokat szenvedett spanyol nemzetet, hogy ne mulassza el felhasználni a helyzet irigylésre méltó kedvezményeit.
Én, a mint tudja Ön, nem tartozom azon indulatos agitatorok közé, kik magasabbra helyezik elméleteiket, mintsem hogy számba vennék a tekinteteket, melyek egy adott helyzet felett uralkodnak. Szivvel-lélekkel republikánus vagyok, – de azért valamint a multban fel tudtam áldozni személyes érzelmeimet hazám azon legfőbb érdekének, hogy az idegen uralom lánczát lerázza, úgy a jövendőben is hasonlót tudnék tenni, hogy ha önzéstelen honszeretet kötelességei ujra hasonlót tanácsolnának.
De midőn azt látom, hogy egy nemzetet, az Ön nemzetét, az igazságos történelem századok nehéz megkisértetéseiért azzal jutalmazza meg, hogy szabad akaratára bizza, jövendője felett, tetszése és érdekei szerint rendelkezhetni minden legkisebb veszély nélkül, megvallom, fájdalmasan szorul össze szivem, midőn annak lehetségére gondolok, hogy egy ily nemzet elszalaszthassa a kinálkozó alkalmat, mely annyira kedvező, hogy csaknem hajlandó vagyok azt gondviselésszerűnek tekinteni.
Nem vagyok eléggé elbizakodott azt képzelni, kedves Orense! hogy Önnek s politikai barátainak az én bátoritásimra szükségök lehet. – Hanem hát ember vagyok, szerény tagja az emberiség nagy családjának, melynek rendeltetésében solidaritást ismerek. – Nem kizárólag spanyol, hanem európai kérdés az, mely a spanyol nép szavazatának mérlegében lebeg. Napjainkban már egy nép sem különözheti el magát a világtól. Minden lépés, melyet egy nemzet előre teszen, egy lépés előre az emberiség előmenetelében. – Minden hátralépés egynél – egy új gátja a haladásnak a többieknél.
Ezen solidaritás érzete ösztönzött Önnek irnom magányom rejtekéből, melybe a fejemre zudult nagy szerencsétlenségek s nemzetem tévedései sülyesztettenek.
Engedje meg Ön nekem, hogy egy szerény jelét nyujtsam én is azon rokonszenvnek, mely a művelt világ népének szivéből Spanyolország felé száll, győzelmet kivánva a dicsőséges zászlónak, melyet Ön s barátjai kitüztenek.
Ne felejtse el Spanyolország, hogy Európának is tartozik valamivel. – Igen sokkal tartozik! – Egykor, a hajdanban Spanyolország fel hagyta magát használtatni a Habsburgok által a szülemlő szabadság szellemének elfojtására. Ma lemoshatja e foltot nevéről az által, ha egy új korszak kezdeményezőjévé leszen Európában.
Igenis, a jövő a demokratiáé. A nagy amerikai köztársaság diadalmasan kiállván a rettenetes megpróbáltatás vérfürdőjét, nincs a földön hatalom, mely az ott uralkodó elvek befolyását az emberiség haladására megállíthatná.
Hanem a gondviselés, mely a történelemben nyilatkozik, Spanyolországot látszik felhivni, hogy emelje fel az első oszlopot a szabadság azon boltozatához, mely alatt a mi vén Európánk nemzetei, önmaguknak visszaadva, ki fogják’ békében pihenni hosszu szolgaságuk kínjait.
A monarchia ideje lejár – Megmutatta, hogy mire képes. Nézzen Ön maga körül, mivé tette Európát a monarchia? Egy nagy kaszárnyává, melynek feltartása kimeríti a népek szívvérét, kiapasztja csontvelejét.
Üdv hát, háromszoros üdv az európai szabadság hajnalának a Manzanares parjtain!
Éljen az egyesült spanyol statusok köztársasága!
Turin, 1868. deczember 6-kán.
Kossuth Lajos.
(Francziából.)
