MAGYAR EZREDEINKNEK MAGYAR NEVET!
MAGYAR EZREDEINKNEK MAGYAR NEVET!
Nemzeti gyülésünk nehány nap múlva tárgyalni s kétségkivül a magyar nemzet becsületéhez illőn elfogja dönteni Magyarországnak jelen viszonyok közt életkérdését, a ministerium által kivánandó honvédsereg fölállítását, s az e czélra szükséges költség megajánlását. E haderő, teljesen kiállítva, s már fenálló ezredeinkkel, s 10–12000-nyi önkényteseinkkel együtt gyalogság, lovasság és tüzérségre osztva, az eddigi gyakorlat szerint rendezve, körülbelül 70–80 ezredet fogna képezni. Czélszerűség tekintetéből talán semmi ellenvetést sem lehetne ugyan tenni, haz ezredek csak folyó számmal jelöltetnének is: de menzetiségünk szempontjából, mellyet soha bármi csekélynek látszó ügyben s esetben sem szabad szem elől tévesztetünk, nagy veszteség lenne, ha az ajánlkodó dekvező alkalommal elmulasztatnék a magyar ezredeink dicső hőseink, s nagy férfiaink megszentelt neveivel jelölése, s e mibe sem kerülő intézdekés által köztök a hazafiúi lelkesedés, harczias közszellem ébresztése, ápolása, s folytonos föllobogtatása.
Mondja tán valaki: a név magában keveset vagy semmit sem tesz, a név csak külsőség, csak esetleges valami, mellynek a belsőre, a lényegre befolyása nincs: én ezt lélektani fölfogásból kereken tagadom. Vagy hiszi-e valaki, hogy bazánk bajnok fiai, kik az eddigi osztrák birodalmi katonai rendszer következtében, magokat hg. Hessen-Homburg, gr. Leiingen-Westerburg, hg. Reusz-Köstritz, hg. Sachsen-Boburg stb. tualjdonosaik ezredének kénytelenítettek vallani, kik hogy többet ne emlitsünk, I. Miklós, I. Sándor orosz czárok, Mihály orosz főherczeg, Sándor orosz koronaörökös tulajdonainak czímeztetnek, a hidegség, sőt tán ellenszenv a szégyen helyett, melly nevök bevallásakor sziveiket elfogja, kebelökben nem a lelkesedés hevét érzének, homlokaikon nem a nemzeti bükszeség kifejezését hordának, ha egy Hunyadi, Kinizsi, Toldi, Báthori, Zrinyi, Dobó, Balassa, Bocskai, Bethlen, Kemény, Rákóczi, Wesselényi, Batthyány, Nádasdi, s más százak dicső emékű neveit hordhatnák? Vagy ki nem látta az életben, hogy a Jász-Kúnság délczeg fia büszkén üti meg mellét, midőn magát nádornak valhatja? Mondják talán, hogy ezredeink, kik olly fejedelmek „princzek” nevét is viselik, kiknek életéről a semminél alig többet, birodalmaik létezéséről annyit sem tudnak, délre vagy éjszakra fekszenek-e, s kiknek neveit csak kimondaniok is fél büntetés, – idegen parancsszó közben, feketesárga zászlók alatt, távol honukról, hősies bátorságuknak, a trón iránt rendíthetetlen hűségöknek s oroszláni viétzségöknek szászor dicső bizonyságát adták: feleletünk rá természetesen csak az lehet: állitsátok e bajnokokat a nemzeti színü zászló alá, vezéreljétek az édes nemzeti nyelven, s ha idegen földön idegen érdekben, talán nem a legszentebb csaták mezején is bámulatos tetteket birtak elkövetni; a haza szent ügyéért, az édes szülőföld védelmében csodákat fognak mívelni. –
Eltörlendő tehát az eddig divatozott megalázó rendszer, melly szerint vitézeink, a szabad nemzet szabad fiai, idegen uralkodók, herczegek, grófok, vagy bárki más tulajdonainak bélyegeztettek, s ezredeink eddigi nevei közöl egyedül csak a király és nádorezredet hagyva meg, a többiek az ujon alakitandókkal együtt a nemzet nagy hőseinek neveivel diszesitendők. Különös figyelmet kellene pedig forditani arra, hogy minden vidék fiai, mennyire lehető, zászlaikon olly nevet ragyogtassanak, mellyet azon vidéken különösebb emblékek csatolnak, s mellynek dicsősége azon táj népének ajkain és szivében él legélénkebben. Igy fővárosunk Buda-Pest és vidéke büszkén fogni hordani Árpád, sz. István, sz. László, N. ajos, Hungyadi János és Mátyás neveit; túl a Dunán a Zrinyi, Nádasdi, Batthyáni, Pálfi, Túri, Jurisics, Frangepán nevek öntenének nemes lelkesedést harczosaink szivébe; a felső megyékben Csák, Balassa, Szondi, Széchenyi, Kohári, Thurzó, Zaj, Forgácz, Rozgonyi, Perényi, Széchy neveik lenghetnének zászlainkon; az alföld rónáin Rákóczi, Bethlen, tököli, Szilágyi; Nyári, Dobó, a hajdúk közt a Biharban Bocskai, a hajdani temesi bánságban Hunyadi László, Dugovics, Losonczi neveik emelnék bajnokaink lelkét; Erdély gazdag történeti nagy féfiakban, kik közől, csak a Hunyadiakat, Báthoriakat, Bethleneket, Keményeket, Rákócziakat, Wesselényeket, s az ős székelyek világhirű elődét, Etelét elég legyen említnünk, kiknek neveit viselve a bérczes hon fiai csak győzni vagy halni tudnának. Megkellene ez úton örökitenünk s közelebb korban nemzetünk becsületére vált hadi férfiaink emlékét is, egy Hadik, Landon, Alvinczy, Simonyi stb. illy kitüntetést megérdemelnének; élő nagy hadi éss statusférfiainkra nézve azonban a legritkább de azért leg is becsesebb megtiszteltetés jeleül lenne tekintendő, ha a nemzeti gyülés öszhangzó akarata neveiket egy honvédezred zászlajára fogná diszűl föltűzni.
Ki a magyar faj véralkatát, s jellemét ismeri, teljesen meglehet győződve, hogy egy Hunyadi- egy Zrinyi- egy Rákócziezred Magyarország szabadsága, függetlensége, becsülete és dicsőségeért utolsó emberéig fogna küzdeni, s legyünk méltó reményben, hogy e felállitandó ezredek bajnoki tetteiben s diadalmaiban elhunyt szabdsághőseink nagy nevei dicső fényben fognak föléledni, s eljövend a kor, midőn a nemzet költője nem fog többé keserűn fölsohajtani: „Régi dicsőségünk hol kéik az éji homályban?”
Szabó Károly
