Tokajból, novem. 22.
Tokajból, novem. 22.
A Coburg-huszárok folyó hó 19-kén városunkba érkezvén 160-an, itt egy napi szünetet tartottak. Városunk népe hazafias örömmel fogadta vendégeiűl e hazájuk védelmére külföldről haza térő bajnokokat, s borával jól megvendégelve, bocsátá el, miután a lelkesebb polgárok által 127 frt 55 v. kr. rögtönözve gyüjtött segélylyel megajándékoztattak vala.
Ezen adakozáshoz Oláh Miklós, városunk derék polgára, 39 frt 20 v. krral járúlt, ezenkivűl a hadfiak részére egy hordó szinbort mutatott ki pinczéjében, de a melly bor az egyes lakosok vendégszeretete által szükség felettivé válván, honvédi toborzásra lesz a város által fölhasználandó. Ez az az Oláh Miklós, ki az önkénytes s mozgóvá tett nemzetőrök toborzási ügyét is egy hordó tokaji borral s néhány forint pénzsegélylyel gyarapította, ki Nánás hajduvárosban a Bocskai-csapatba saját költségén 6 egyént állított be s szerelt és ruházott fel, egyszersmind mindenik részére öt öt köblös (hold) földet, s mindössze 30 hold földet táblájából kihasíttatván; kinek neje Zsoldos Krisztina asszony a város nemzetőrsége részére 600 forintba kerűlt tricolor-zászlót ajándékozott, s a „Népbarát” czimű lapot hordatja, s végre a Zemplénmegye által kiállított honvédek felszerelési pótlásaúl 6 darab kész inget, 16 rőf vásznat adott. Sok illy zsoldost adjon isten a magyar hazának!
Egyébiránt városunk szép hölgyserege a sebesűltek számára 81 font tépetet adott, a honvédek felszereléséhez néhány forinttal járúlt, most pedig ismét szorgalmatoskodik, hogy azok részére készítendő néhány pár kész fehérruhával könnyítsen a hon szükségein.
A honvédelmi bizottmány által vidékünkre szállítatott horvát foglyok közől ide 120-an vannak betelepítve, s népünk magyar vendégszeretete még ezen, úgyszólván, hazaellenek iránt sem tudá magát megtagadni, s ők nemcsak hogy búsúlni nem igyekszenek Jellachich rablófőnöktőli elszakasztatásuk miatt, de sőt – mint mondogatják – agyon szeretnék mindazokat verni, kik őket a jó magyar szomszédok ellen annyira feluszították.
Városunk lelkesűlése a hon ügyfordúlatai iránt olly nagy, a millyen nagy hegyének híre, melly most tűrhető szürettel jutalmazá a bortermesztő fáradalmát.
Több mint nyolczvanan besoroztatták innen magukat polgáraink a Zemplénmegyéből kiindúlt mozgó nemzetőrök közé és bátor szívvel csatáznak a felvidékeken, megállva vitézűl a helyet még a golyózáporok közt is, s utójára szaladva, ha csakugyan futásra kerűl a dolog. Megindító vala elindúlásuk, nem a pityergő elérzékenyűlés, hanem inkább a resignatio és elszánt lelkesedés miatt. Az anyák maguk vezeték fiaikat a zászló alá. Érdekes példát nyujta vidékünkön egy anya arra, mint kell szeretni a hazát. Midőn 3 fija, kik közől egyik a felvidékeken harczol, s Tokajban szeretett nőt s kedves gyermekeket hagya el, és összegyülvén körötte, hogy bucsúzzanak, e szavakkal bocsátá őket el: „Menjetek fiaim! vérzik szivem értetek, midőn küldelek, de jobban vérzik hazámért. Védjétek meg bitoroktól e szép hazát, alávalóan ne keverjétek fegyverteket ellenség vérével el – és én ismét anyátok leszek.” – Ez anya Karsa Lászlóné volt. És mig illy nők vannak a magyar hazában, pedig mennyin vannak! addig nem lehet annak elvesznie!
A mult napokban a reformatusok egyháza és iskolája az evangelicusokkal egy evangelicus és két reform, vallású tanító alatt formaszerűleg egyesűlt, s ez unionak násznagya ismét a már előttünk tudva levő Oláh Miklós lőn, ki a tanítók fizetése nagyobbítására évenkint 100 forintot alapítványozott. Magyarok istene! add, hogy ha már Magyarországnak csakugyan oláhokkal kel bajoskodnia: csak és egyedűl illy Miklós-féle Oláhokkal bajoskodjék! – Sz.
