1
1
Egy középkorú úriember így szólt a Duna-parton:
– Az én időmben a varjak az újpesti szigeten laktak – természetesen csak a pesti és Pest környéki honosságú varjak, amelyek a torzonborz, szinte megöregedett, megfehéredett, másvilágias Duna felett alkonyatonkint hazafelé tartottak.
Ezredeket lehetett volna a varjakból alakítani, amint az északnyugati széllel szemközt lengedezve, hintázva, keringve mentek hazafelé. Rajonkint jöttek a varjak – a téli délutánban egymástól semmiben sem különböző varjúcsapatok, csak azzal jelezték egymástól való különbségüket, hogy az egyes csapatok nagyobb távolságban marsíroztak vala rózsaszínnel, szürkével, feketedő füsttel kevert alkonyatban. Minden bizonysággal volt valamely oka, hogy egyik csoport nem keveredett a másikkal – talán kilométernyi közt is hagytak, hogy megmutassák hovátartozóságukat. Sőt, egyes varjúcsapatok darab időre egy helyben keringtek, hogy az előttük haladók megfelelő módon eltávolodjanak. Sok ezer varjú igazodott ehhez a reglamához, nem siettek, nem előzködtek, sőt még csak nem is lökdösődtek az alkonyi levegőben. Pedig cudar hideg volt. De Ferenc József volt a király, és még a varjúcsapatoknak is rendet kellett tartani.
Északról mind bővebben hozta a jégtábla-vendégeket a folyam, már sokan kikötöttek a partok mentén, mintha megunták volna az ismeretlen célú sodródást. Az északnyugati szél is hozzájárult, hogy a fáradozó jégtáblák itt vagy amott kiugorjanak a futamodó jégkaravánból, különösen olyankor, ha szülőföldjükről való jégtáblákat vettek észre a part felé. „Kend is a Vágból jött, földi?” – kérdezték szinte érthetően, amikor a partvidék immár megállott jégtábláihoz súrlódtak, és barátságosan sistergő hangot hallattak. Felkapaszkodtak, felcsusszantak a már ott tanyát ütött „Földi” vállára, hátára,105 amint ez az embernek is szokása. Bizonyosan csak akad valamely foglalkozása tájon, ha már a földi is kvártélyt ütött itt; a fene menjen tovább a nagy ismeretlenségbe, a folyó medrében, amelyet a vadkacsák, a sirályok, a varjak is elhagynak apránkint. De Ferenc József volt a király, és a jégtábláknak is ezredekbe kellett sorakozni.
A varjak tanyát keresnek éjszakára, bánják is ők a földhöz gyökerezett fákat, amelyeknek aligha lehetnek kedvükre e sötét, mindenre elszánt csapatok, amelyek kedvük szerint kivernének minden régi lakót az újpesti szigetről. És az idegenségből, a messziségből ide érkezett jégtáblák ugyancsak kinyomnák helyéből a régi, itt termett jégtáblát, talán azon a címen, hogy már elég volt a helybeli mulatozásból, adjon helyet másnak is. De Ferenc József volt a király, és a varjaknak, jégtábláknak kijelölte a maguk kaszárnyáját.
– Így volt Pesten – mondta az úriember a margitszigeti parton, ahonnan a téli Dunát szemlélgette. – Pestnek nincs őslakossága, az köt ki most is ebben a városban, akinek eszébe jut. Nincs rend a Dunán. De talán néznénk Vilmosi Vilma őnagysága után, aki azt ígérte, hogy alkonyattal, amikor már senki sem akadályozhatja: átmegy a Margitszigetről Újpestre a zajló Dunán.
Az úriember – télnek öltözködve, de nevezetesebb bundák, gallérok, csizmák nélkül, mint valamely szolid divatkép, aki nem akar tüntetni a téli ruházkodás ceremóniáival – elindult a fehér Duna-part mentében a felső sziget felé, ahol Vilmosi Vilma a merényletet elkövetni szándékozta.
Társa útjában egy nagy reményű fiatalember volt, akivel bárhol találkozna az ember: mindenütt megkérdezné, hogyan került ide ez az elbámészkodásra hajlamos, nagy ádámcsutkájú, hórihorgas lábú, gesztikuláló kezeivel szinte összeköttetésben is alig lévő úriember, mintha minden testrészét valamely más állomáson szedte volna össze.
Baráti körben (ha ugyan volt ilyen) nevezhették volna a fiatalembert ama kutya dudás taliánok egyikének, akik hajdanában vándoroltak a magyar falvakban, könyökük rángatásával pufogtatták a vállukon lévő dobot, szájukban dudát tartottak, fejükkel csengettek, csizma szárukkal cintányért csattogtattak.
A mi fiatalemberünk testrészei is különböző életet látszottak élni.106 Midőn arról volt szó, hogy lábai északi irányba, a sziget csúcsa fele vegyék útjukat: a gólyalábak határozottan kelet vagy nyugat felé akartak elindulni. Sőt hátráltak is, mintha svungot vennének a külső iramodáshoz. Ugyanilyen bizonytalan mozdulatokat tettek karjai, amelyek hosszúak voltak, mintha imént jöttek volna ki valamely kolbásztöltőből.
– Akasszanak fel, ha Vilma beszámítható – mondta szokatlanul mély hangon, amely komikus külsejéhez sehogy se pászolt.
S a hangról, e mélyről, e jól megvastagodott hangról is azt gondolhatta volna a hallgató, hogy az a rosszul sikerült hatásvadászat céljából mélyült el ennyire.
A fiatalember, aki végre elindult, eltökélt, elhatározott léptekkel a margitszigeti parton a helyes irányba, észak felé, a szigetcsúcs felé: Podolini Lajos névre hallgatott volna, ha valaki megszólítaná. Nem Alajos, se szent Lajos, hanem Kossuthi Lajos – mondogatta a fiatalember, ha valahol sikerült bemutatkoznia, hogy nevét emlékbe átadja. Foglalkozására nézve ez időben – „szuplikáns”, mint egykor a vándorokat nevezték.
– Hajdan, szepességi úrfi koromban, másféle foglalkozásom is volt: legbüszkébb voltam arra, hogy Lublótól Poprádfelkáig nem tudtak bálokat rendezni nálam nélkül – mondta ugyancsak a legmélyebb hangon Podolini Lajos, amikor régebbi foglalkozása szóba került. (No meg kicsinykét alszolgabíró is voltam a podolini járásban, amikor az alszolgabírákra még szükség volt.) De ruházkodásában továbbra is megmaradt alszolgabírónak; – még találkozunk furfangos báránybőr mellényével valahol, amelyet a legnagyobb társaság kellős közepén úgy tudott levetni testéről, hogy kabátjához nem is kellett hozzányúlni: szép mutatvány volt…
– Úgy látszik, Vilma meggondolta a dolgot – mondta most a középkorú úriember, aki oly kimért léptekkel érkezett a szigetcsúcsra, mint valamely őrszem, aki kötelességét teljesíti.
Podolini azonban testének végtagjait szélmalom módjára kezdte forgatni, ugrándozott, mintha a saját fejét akarná átugrani, a karját pedig dobálta, mintha valamerre elhajítani akarná.
– Hát nem látja? – kiáltotta, amennyire ádámcsutkájával kiáltani tudott. – Hát már maga is megvakult, mint minden ember ebben a városban, ahol sose vadásznak se medvére, se őzre? Hát az kicsoda ott, a Duna közepén, az úszó jégtáblán?107
A hórihorgas fiatalember igyekezett volna a helyes irányba mutatni, de ez jó darab ideig nem sikerült, talán éppen kétségbeesettsége miatt. De a középkorú úr a barna vadkacsák, a jégtorlaszokról körülnéző varjak, a széllel együtt lejtő sirályok között már felfedezte azt a bizonyos női alakot, aki az úszó jégtáblán térdepelve pihent, mintha valamely láthatatlan kereszt előtt imádkozna. Az alkonyatban mind kevesebb látszott alakjából, néha még jégtorlaszhoz is hasonlított, mert szürke kabátja volt, de bizonyosnak látszott, hogy eleven lény, mert olykor mindenféle mozdulatokat tett a part felé. Amely mozdulatokra Podolini érthetetlenül kezdett ordítani, amint igazi ijedelmében szokott az ember. Kitátotta a száját, és belébömbölt az alkonyatba. És amint a jégtábla továbbsodródott a Duna közepén, ugyanolyan távolságnyira a parttól, mint a másvilág: Podolini futamodni kezdett a part mentén, és karjaival olyan jeleket adott, mintha a Dunát akarná megállítani.
A középkorú úriember ellenben hegyes, görbe botjával leereszkedett a magas partról a bokáig érő fagyos hóban, gondosan ügyelve minden lépésére, mint valamely tornász, aki rendkívüli mutatványhoz készülődik. A jég már recsegett lába alatt, amint csizmájában a befagyott Dunára lépett, lassan, meggondolva kezdett mendegélni befelé a folyón. Az egykori alszolgabíró a partról most már rekedten ordított:
– Maga is megbolondult? Nem érheti utol a jégtáblát, a Lánchídnál lesz az akkorára, mire a közelébe ér. Megálljon! Vilma felemelkedett a jégtáblán, és int, hogy nincs semmi baja.
Igazat mondott Podolini? A középkorú úriember megállott, és kutatva nézett előre, de aligha láthatott valamit a jégtorlaszok, hórakások hegyei között, amelyek előtte mindent eltakartak. Ezenkívül is ingadozni kezdett a lábai alatt a jégmező, nagyot visított egy sirály a feje fölött, mintha félméteres szárny csapásával akarná útja folytatásában megakadályozni. A jégtorlaszok sírhalmok alakját öltötték, mint ismeretlen tartományban. A folyó sodra halálos zuhogással közeledett, lépésről lépésre.
– Ne mozduljon, jöjjön vissza! – ordított most a partról Podolini, mintha egyszerre visszanyerte volna hangját. – Vilma elhagyta a jégtáblát, és az újpesti part felé mendegél.
A Duna jegén tétovázó úriember most megállott útjában, mintha újabb híreket várna a partról.108
– Nincs már baj, Vilma partot ért! – hangzott megint az ordítás.
– Helyes – kiáltott fel a jégi úriember, és most már visszafelé igyekezett a margitszigeti part felé. Lassan, óvatosan, hegyes botjával tapogatózva lépkedett a leereszkedő sötétségben, de nem ismerte a folyó területét. Főként nem tudhatott arról a meleg forrásról, amely a szigeti partnak egy helyén a Dunába folyik, és környékén megolvasztja a jeget. Ennek a könnyű, de most láthatatlan párázatot lehelő víztükörnek ment neki a középkorú úriember, és egyszerre derékig vízben találta magát. Ugyanakkor egy féltucatnyi vadkacsa csörögve rebbent fel, mert a forrás környékét választották éjszakai kvártélyuknak.
– Ördög! – káromkodott a vízbe szakadt úriember, de miután talpán maradt a mederben, nagyobb erőfeszítés nélkül kilépett, felkapaszkodott a töltésre.
– Hol van Vilma? – kérdezte, amikor a partra érve, az újpesti oldalra nézett a beárnyékosodott Duna felett.
Podolini legyintett:
– Most inkább magával törődjön. Ahogy én Vilmát ismerem: megelégelte a mai kalandokat, és most javában trappol a sziget felé a Margit-hídon át.
– Csak nagyobb baja ne essék.
Podolini, az egykori alszolgabíró, mintha már visszanyerte volna rendes „felvidéki kedvét”.
– Minket, cipcereket nem kell félteni. Minket születésünkkor a Poprád folyóba dugnak egy lékbe, és csak az számít, aki visszajött a víz alól. Tudomásom szerint Vilmosi kisasszony is volt a víz alatt, hiszen igazi cipcerlány. Ábrándos, de férfias.
– Tehát bizonyosan megmenekült a földije, Podolini úr?
– Olyan bizonyos, mint hogy itt állok. Kiment a Duna jegéről a partra, mintha csak a Poprádon ment volna át – felelt az egykori alszolgabíró. – Ámde uraságodnak nem ártana levetni a ruháját, nem mindenki szereti, ha csonttá fagy a testén a ruha.
– Ezt magam sem szeretem – felelt a középkorú úriember, és szokásos lassú lépteit meggyorsítva, igyekezett a szigeti szálloda felé.
Vacsoránál, amikor a szálloda éttermében megjelent: csak a hangja volt rekedtebb a szokottnál, ugyanazért forralt vörös bort ivott, amelynek elkészítéséhez asztaltársa, az egykori alszolgabíró pompás recepttel szolgált.109
– Mi, régi bálrendezők, értünk az ilyesmihez, mert forralt bor nélkül hogyan lehetne egy táncestély a Felvidéken? Mikor méteres hó van odakinn, az országútnak nyoma sincs, az éjszaka oly sötét, hogy még a hófúvást sem láthatni, senki se mehet haza reggelre, de a környékbelieknek be kell várniok a déli napsugárt is, amikor az útba eső feszületek, kápolnák, hidak valamiképpen mégiscsak megmutatják az irányt Lubló vagy Szepesbéla felé; – legjobb táncosaink ugyanis erről a környékről kerültek ki. A lengyel polkát senki se tudta úgy táncolni, mint a lublói.
A hórihorgas alszolgabíró kedélyesen kínálgatta a forralt bort asztaltársának, és borsóvirágszínű szemével olyan barátságosan mosolygott, mintha a forralt boron kívül egyéb gondja nem volna a világon.
– Ha az ember nem akar megfázni: nem lehet olyan hideg az időjárás, hogy az ember megbetegedhessen. Akarat dolga az egész, tekintetes uram.
– Nono – felelt csendeskén a középkorú úriember Podolini biztató szavaira. – Vilma kisasszonyt még nem látom körünkben; talán nem érkezett volna haza?
– Vilmácska – kiáltott a szélmalomkülsejű fiatalember, és nevetett. – Ha gyanúsítani akarnám, azt mondhatnám, hogy ugyancsak a Duna jegén jött vissza a Margitszigetre, mert olyan gyorsan itt termett.
– Nono – felelte ismét az előbbeni úriember, mert némileg már restelkedett vízbe pottyanásáért, amelyet egy alig ismert hölgyért reszkírozott.
Ámde ekkor az emlegetett hölgy megjelent a szálloda ebédlőszobájában, és a figyelem feléje fordult. (Habár ez nem sokat jelentett, mert a szigeti szállodában ezen a télen kevesen laktak, többnyire olyanok, akik más pesti szállodákban nem kaptak helyet.)
A sziget kis társadalmában már akkor híre futamodott a vendéghölgy „hőstettének”. És Vilmosi Vilmácska ekkor megjelent az üvegajtóban.
Ha szabályszerűen akarnánk bemutatni a hölgyet: megjelenését vándorszínésznőéhez, postáskisasszonyéhoz, de magános tanítónőéhez is hasonlíthatnánk, mert mind a három típusból felszedett magára110 valamit. Így például színésznőies volt fekete, tollas bársonykalapja, amelyet semmi körülmények között nem tett le frizurájáról, mint azok a színésznők szokták, akik hosszas próbálgatások után végre eltalálták a kalapnak a megfelelő helyét. Nem, ettől a kalaptól nem lehetett megválni semmiféle eseménynek a kedvéért; olyanforma volt, mint egy útlevél, viselőjének származását is jelentette. Volt díszítésében barna sastoll, kőszáli zergének szakálla és fehér havasi gyopár; a karimája le volt gyűrve, mint a vadászkalapoké. S még egy kékre zománcozott jelvény is volt a kalap szalagjában: Magyar Kárpát Egyesület – mondta az aranybetűs körfelirat. Nem mindenki viselhet ilyen kalapot.
Ha férfias, szinte egyenruhásan szabott blúzáról beszélhetnénk, akkor ama vidéki postáskisasszonyokra kellene gondolnunk, akik a katonai egyenruhához hasonlatos tiszti zubbonyokat viselték. Ezek a blúzok testhezállóak voltak, és a karcsú deréknak sokat használtak. Szoknyája is szűknek látszott az első pillanatra, de aztán harang alakúvá változott, mozgékony prémszegélye alatt két magas szárú, lapos sarkú cipővel, amilyennel a tanítónők tüntettek, amikor az egész világon a magas sarkú cipők voltak divatban. Csak a jól figyelmező szem vehette észre, hogy a cipőszárak felett zöld színű harisnyák feszülnek a lábszáron. Ilyen volt Vilmácska, amikor az ebédlőbe belépett, egy vadkacsatollat pergetve ujjai között, mint a virágot szokás.
– Kíváncsi voltam a vadkacsákra, azért mentem a Dunára – mondta öntudatos, de meleg, barátságos hangon, mintha a férfiak előtt akarná exkuzálni magát, miután felesleges ijedelmet okozott.
A középkorú úr a régebbi illemszabályok előírása szerint emelkedett fel helyéről, zsakettjében és fehér mellényében, amelyet az étkezési időben minden alkalommal viselni szokott. Vilmácska úgy nyújtotta felé elég izmos kezét, mintha megszokta volna, hogy a férfiak az egész világon kézcsókkal üdvözlik. Három aranykarika csörrent meg ugyanakkor Vilma kézcsuklóján. Három szerelmem emléke – szokta volt mondogatni a karikákra, ha szóba kerültek. És olyan furcsán, szinte bűnbánólag mosolygott, mint valami gyermekkori csínyen. Általában, mióta Vilma belépett az ebédlőbe: valami kellemetes melegség terjengett az üvegfalas, szőrkendős, tél közepén is nyáriasságot színlelő ebédlőben. A szigeti kertészet pálmái a középen, oldalvást a folyondárok és egyéb örökzöldek, a hideg111 márványasztalok nem melegítettek, mint azok a sötét faburkolatú, csendes ebédlők, ahová az emberek télen valójában kívánkoznak. Sokkal levegősebb, tágasabb volt ez a csarnok, semhogy komolyan melegedni lehetett volna benne; mindig maradt itt valami a nyárból, és az ember alattomos léghuzamoktól félt, amikor a nagy, fehér rámás ablakokat szemügyre vette. Egy ilyen frissen ropogós asszonyfélének, mint amilyen Vilma volt, kellett ide belépni, hogy háziasságot, melegséget terjesszen maga körül. Szinte természetes mozdulattal vette le bal karjáról kézimunkakosarát, amelyből kék nyomatú, erős vászonkendőt vont elő, amelyet hímezgetni kezdett. Egy kézimunkázó nő majdnem olyan szükséges egy barátságos szobába, mint a magvakat ropogtató madár a kalitkába. Vilma hosszant kihúzta a rozsdavörös szálat, és kerek, színes szemét a középkorú úriemberre vetette, midőn bizalmasan megkérdezte, vajon mit is gondoltak felőle, amikor a Duna jegén megpillantották?
– Semmi különöset – felelt Podolini a középkorú úriember helyett, mintha elébe akarna vágni minden őszinte szónak a kiállott aggodalmakról. – Vilma kisasszonytól megszoktuk, hogy kedvelője az extravagáns dolgoknak.
– Lajos, Lajos. Bajos a Lajos – felelte Vilma, a hímzőtűt fogai között tartva, a hórihorgas úrfi szavaira.
– De igen – folytatta az egykori alszolgabíró. – Hát otthon, a pátriában vajon nem mindig azon törte a fejét, hogyan ejtsen kétségbe jóhiszemű, komoly, hiszékeny férfiakat? Talán már nem emlékezne a késmárki Mézé-bálra, amikor a „hölgyválasz” idején mindig azokat a nagy hasú urakat vitte táncba, akik már korán este leültek a söröshordó közelében, és onnan senki se tudta őket elmozdítani?
– Mert tudtam, hogy nem egészséges a mértéktelen sörivás, pláne abból a sörből, amit Poprádfelkán főztek – felelt komoly hangon Vilma, miután új szálat fűzött a tűbe.
– Én csak a poprádi sört szeretem; akasszanak fel, ha Pesten ittam hozzá hasonló sört. Igaz, hogy itt is árulnak szepesi kolbászkákat, árulnak juhtúrót, mérnek szepesbélai borovicskát, persze mindent meghamisítva… Mit tudja azt Vilma kisasszony, hogy miért különb a poprádi sör mindenféle más sörnél?
A középkorú úriember (miután a hórihorgas Podolini révén jóformán minden este értesült ezekről a dolgokról, mert az alszolgabíró az étkezés idején rendszerint felemlegette azokat az ételeket és italokat,112 amelyeket hajdanában fogyasztott) hallgatagon üldögélt a helyén, és a hímző leányra függesztette a szemét. Lehetséges, hogy ifjúkori emlékek motoszkáltak a gondolataiban, amikor Vilma hegyesre csavart barna kontyát nézte, amely a lámpa ferde sugarainál, de a napfényben is vöröses színeket mutatott. Vénuszkontynak nevezték a hasonló frizurát, egyetlen tűvel fogták meg hegyén, de minden alkalommal egy hosszú hajszál is kellett átkötéséhez. És mint igazi szepesi szépségnek: frufrui is voltak Vilmácskának, mert a túrósdöbözökön is így festették a felvidéki szépeket.
Voltak a füle mellett dugóhúzóvá fodorintott huncutkái, amelyek bizonyára a szilaj lengyel polka lejtéséhez voltak szükségesek. Cipcerlány volt…
Bizonyára ott volt szemének másolata a Poprád kavicsai között. Arcának fehérsége, húsossága, fogainak fénye, üdesége és frissesége a nagyobbra nőtt havasi gyopárhoz tette őt hasonlatossá. Mindig volt a leheletének valamely különös illata, mintha fenyőerdőben levegőzött volna. Körülbelül ilyen volt Vilmosi Vilma, a dunai merénylő, akiről végre megállapíthatjuk, hogy mielőtt a margitszigeti szállodába költözött, tanítónő volt a Szepességben. De „szuplikáns” lett ő is, mert fiatal és vidám volt. Olyan hímzett bársonytáskákkal érkezett meg, amilyent napjainkban már nem látni. Oroszlán, kutya és virágok voltak a táskákra hímezve. És most nyugodtan, meglepetés nélkül hímezgetett a szállodai ebédlő asztalánál, mintha egész életében ezen a helyen ült volna. – Faykiséknál Podolinban valódi kassai sódart lehetett kapni, néha magam is bementem Faykishoz, ha arra volt dolgom – mondta most szinte odavetőleg Vilma, miután a társalgásban maga körül némi szünetet érzett, és igazi felvidéki nő nem tűrheti, hogy a férfiak hallgassanak körülötte.
A megjegyzés találó volt, mert az alszolgabíró az asztal alatt meghúzódó gólyalábaival olyan topogást, mozgolódást kezdett, mintha nyomban Faykishoz akart volna futamodni; váratlan felindulásában alig találta meg a kellő szavakat, amelyeket a középkorú úrhoz intézett.
– Uram, tekintetes uram, ön is sok szép időt élhetett át életében, arcáról látszik, hogy nem volt megvetője a jó dolgoknak, a vidámságoknak, de mégis engedje, hogy kijelentsem önnek, hogy aki Faykisnál nem volt, bál előtt vagy bál után, „kränzchen” után vagy táncóra előtt, de akár köznapon is, ha Podolinban volt dolga – persze, úgy déltájban, amikor amúgy sem lehet mit sem végezni a hivatalokban, az… az pótolhatatlan veszteséggel tekinthet vissza az elmúlt életére. Volt ön valaha Faykisnál, tekintetes uram?
Mielőtt a középkorú úriember válaszolhatott volna, az egykori alszolgabíró már talpra állott, mintha valamely bűvészeti mutatványhoz készülődne. Az ebédlőben, ahol amúgy is életunt öregemberek és a régi Margitszigetről ábrándozó asszonyságok üldögéltek, akik a jelenből, betegségből, testi zaklatásokból ebbe a szállodába költöztek, mert azt hitték, hogy a vörös bajszú, csőnadrágos, kifényesedett szárnyas kabátú hotelportás mindenféle bajt el tud hárítani a szálloda lakóiról – mondom, az éppen jelenlevő vendégek nagy érdeklődéssel kezdték figyelni, amint Podolini Lajos fontoskodva tologatta a székeket, márványasztalokat eddigi helyükből, mintha valamely műkedvelői előadáshoz készülődne. A végén talán még cigánykereket is hány az ádámcsutkás fiatalember?
De nem, Podolini komolyan, lehetőleg mérsékelt hosszúságú léptekkel lemérte a távolságokat a szabaddá tett térségen, és megszólalt:
– Tíz lépés hosszában és öt lépés szélességében: ennyi lehetett a terjedelme Faykis bodegájának! – mondá most olyan mély hangon, mint valamely nagybőgő, amelynek húrjai a viszontagságok folytán megereszkedtek. – Igazam van, Vilma kisasszony?
A hölgy fel sem tekintett hímzéséből, mert úgy érezte, hogy több kíváncsi tekintet fordul felé. (Ó, ezeket a felvidéki hölgyeket nem kell félteni, ha illedelmes magaviseletről van szó.)
– Ez volt az első bodega az egész Szepességben; sörház, vendéglő, szálloda akadt másfelé is, de az első igazi bodegát megnyitni csak Faykis merészelte, aki foglalkozására nézve gyógyszerész volt, és tátrai mellpasztilláiról, fenyőillatairól volt nevezetes a fővárosi lapok hirdetéseiben. És valóban a szomszédban volt Faykis gyógyszertára is, ahol azokat a tarkabarka gyógyszereket készítette egy lovag Grósz nevű patikussegéd, aki bár a legjobb valcertáncos volt az egész Felvidéken (még a rózsahegyi bálokra is kapott meghívókat), hiába „pályázta meg” a patikaengedélyeket. Faykis úr maga személyét illetőleg inkább a bodegában tartózkodott…
– És a cukrászdájában, mert cukrászdája is volt – szólalt meg Vilma kisasszony, mintha csak a hímzéséhez szólna, de az alszolgabíró szélmalomvitorláival megfordult a képzeletbeli bodegában.114
– Vilma kisasszony, kegyed nagyon jól értheti azt a tudományt, amelynek segítségével a zajló folyamokon át lehet kelni. Tudjuk nagyon jól, hogy privát szorgalomból hegyi kalauzigazolványt is szerzett, behunyt szemmel is tudta az utat a Lengyel-nyeregre, a tarpataki vízeséshez, de a dobsinai jégbarlanghoz is. De engedelmével, Faykis bodegájához én mégiscsak jobban értek. Egy szolgabírónak körülbelül mindenhez érteni kellett Magyarországon. Tessék ebben megnyugodni.
– Nono – mondta most váratlanul a középkorú úriember. – Azért lehetett cukrászata is az említett Faykisnak.
– Volt is, de ez más lapra tartozik – felelt Podolini, aki darab ideig nem vette le szemrehányó tekintetét Vilma kisasszonyról, mintha szokatlan ellenségeskedést tapasztalt volna. Vadmacskabőr mellényében, a különböző zsebek útvesztőjében talán kréta után keresgélt, hogy az említett bodega berendezését élethűen lerajzolhassa, de aztán megelégedett azzal, hogy egy-egy félretett széket elővett, és magyarázatai közben a kellő helyre tolt, mint egy sakkfigurát.
– Itt ült a bodegában Privorszky úr. (A széket keményen a helyére állította.) Fél tizenkét óra tájban jött, amikor a toronyóra-mutatókon nem leltek helyet a csókák, hollók. Ez volt a rendes ideje a nyugalmazott főszolgabírónak, aki harmincöt szolgálati éve alatt többször lehetett volna képviselő, alispán, talán még központi főszolgabíró is Lőcsén, de nem szeretett Podolinból kimozdulni egyetlen napra sem. Privorszky úr szakálla mindig meg volt fésülve, és bundagallérjához simult. Talán a legangyalibb szívű ember volt, akit valaha ismerni szerencsém volt, mégis elégedetlen volt sorsával. A házi fodrászati tudományával, amelyben Milka néni, a felesége is bizonyára segítségére volt, mert egy főszolgabíró nem járhat közönséges borbélyműhelybe: mindennap rendbe hozta a bajszát, szakállát, haját, mert volt hajnyíró ollója is, és mikor a bodegában elhelyezkedett: a közigazgatásra panaszkodott. Itt ült Privorszky úr! – mondta most mély meggyőződéssel Podolini, és a székkel koppantott, mintha egy szellemet akarna megidézni, aki mindenben igazat ad előadásában.
– Igen, de barnára festette a haját s bajszát – mond most egy női hang, amely nyilván kötekedni akart Podolini meggyőződéses előadásával. – Csak agyagbarnára, mert egyébként fösvény volt az öreg; a szakállára már nem reszkírozott semmit.115
– De a megyei közigazgatás a kisujjában volt – felelte Podolini, mintha a szavakat egyedül a középkorú úriemberhez intézné. – Nehéz kérdésekben mindig tanácsot kértünk tőle, mert személyesen ismert minden embert a járásban. A lublói kovács tán még ma se tudott volna meghalni, ha egy régi bűnét a halálos ágyán be nem vallja Privorszky úrnak. Utasokkal keveredett pörpatvarba… „Mindig tudtam, hogy te vagy a huncut, csak a gyerekeid miatt nem bántottalak” – mond Privorszky, és a kovács megkönnyebbült lélekkel meghalt. Ilyen volt Privorszky.
Vilma kisasszony most nem szólt semmit, csak a hímzésére mosolygott, mintha az egész férfivilág balgatagságát kiérezte volna az alszolgabíró szavaiból. Az pedig egy másik széket vont elő:
– Itt pedig, a megyebeli intelligencia asztalánál, ahol mi a magunk kis lovagvilágát éltük, itt ült: Görgei A. A valódi Görgeiek közül, aki mindennap, télben, hóban, sárban Toporcról begyalogolt Podolinba a maga pohár söréért, no meg talán azért is, hogy a járási asztalnál helyet foglalhasson. Sohase vetette le a kabarját, sohase tette le vadászbotját kezéből, sohase fizetett, csak egyszer egy hónapban, minden napért egy pohár sört. Görgei A. Ennyi volt a neve. Boldog volt, ha átutazó idegenek az A. betűt néha Artúrnak gondolták. Pedig, sajnos, csak Albert volt. Talán ez szomorította néha Görgei urat, ha ugyan ráért szomorkodni. Mert mindig tele volt dologgal. El kellett menni a postára, a városházára, a boltoshoz, a trafikoshoz, be kellett szólni a körorvoshoz, akit éppen Csákinak hívtak abban az időben – mégpedig az igazi Csákiak közül való. De hát hogyan is élhetett volna meg egy ál-Csáki a Szepességben a Csákyak hazájában? Csak éppen az y-t mellőzte, mert szabadgondolkodó volt. Hát ezeket mindennap meg kellett látogatni Görgei úrnak, akármilyen időjárás volt. Néha az országúton nem is volt más emberi nyom, mint az ő lépteinek a nyoma a hófúvásban. Ezért nem futotta hosszabb idő az intelligencia asztalánál való tartózkodásra, így volt, Vilma kisasszony?
A hímzésébe merült hölgy megint csak mosolygott, mintha sokkal többet tudna erről a bizonyos Görgeiről, amit itt nyilvánosan elmondhatna. A nőknek külön véleményük van a férfiakról, de ők rendszerint titokban tartják a mondanivalójukat. Vilma kisasszony is csak mosolygott, mikor Görgei A. hófúvásos gyaloglásairól volt116 szó. Ő talán meg tudta volna mondani, hogy miért járkált a toporci földesúr mindennap Podolinba?
– Az intelligencia asztalától természetesen nem hiányozhatott Moos N. János, a helybeli piarista algimnázium igazgatója sem. Tömzsi, energikus férfiú volt, akit éppen azért küldtek ebbe az ősi kolostorba, hogy a rendház ügyeit, bajait, hiányosságait rendbe hozza. Sok mindenféle panasz volt akkoriban az algimnázium ellen, mert hiszen a hagyomány szerint éppen büntetésből helyezik vala ebbe a kolostorba a paptanárokat. Még az is előfordult, hogy egy szőke, kék szemű, huszáros járású, fodorintott hajú piarista szerelemből szíven lőtte magát a kolostorban. Ma sem lehet tudni, hogy ki volt az a podolini lány, aki az öngyilkosságba kergette a matematika professzorát. Nagy szükség volt hát ebben a kolostorban az erélyes, pattogó, szigorú Moos N. Jánosra, aki elsősorban úgy intézkedett, hogy a szerzetestanárok nem járhatnak minden héten a késmárki gőzfürdőbe, meg kell elégedniök azzal, ha kéthetenként egyszer kocsira ülhetnek. És Moos N. János ezt keresztülvitte.
Podolini Lajos most szünetet tartott, az igazgató székére támaszkodva, elgondolkozva, hümmögve, szinte még most is csodálkozva azon a cselekedeten, amely Moos N. János emlékéhez fűződik.
– Igaz, de Ferencet mégsem tudta megjavítani – mondta most Vilma kisasszony, mintha Moos N. Jánossal se volna végleg megelégedve. (Vannak ilyen nők a világon, akiknek a legerényesebb férfiak se tehetnek kedvükre.)
– Ferenc az italnak volt a rabja – felelt az alszolgabíró melankolikus hangon, mintha egy jóvátehetetlen dologról beszélne. – Nagyeszű, nagy műveltségű szerzetes, akinek memóriáját az egész kolostor csodálta. Olyan latin költő nem volt, akit ő idézni ne tudott volna. A történelem a kisujjában. Zseni, akihez a Tudományos Akadémia írt leveleket nehéz kérdésekben. Büszkesége lehetett volna a podolini kolostornak, de… Az igazgató éppen azért hordozta mindig magával a Faykis bodegába, hogy leszoktassa az italról. Két üveg sört engedélyezett neki, amelyet a páter gyors egymásutánban megivott, mert pokolbelien szomjas volt mindig. Nem tudta levenni szemét a pohárról addig, amíg abban a habos sör mozgolódott. Igaz, hogy Faykis protekció révén ugyanazt a minőségű sört kapta a pesti gyárból, amely sört a nemzetközi étkezőkocsikban mérik. Ferenc – mint mondá – a nagyvilági emlékek hatása alá került, mikor a sört117 megízlelte, mert egyszer étkezőkocsiban tette meg az utat Pesttől Poprádfelkáig. Ott ült az ablaknál, és a téli tájat nézte, gyönyörködött az állomásokban, amint azok következtek és elmaradtak, két mozdony is volt a vonat elébe fogva, mintha Ferenc tiszteletére volna mindez, és az étkezőkocsi barna kabátos pincérei nagy kitűnőséggel szolgálták ki a főtisztelendő urat. Kínálták kassai sódarral, amelyhez az édes tormát forgács alakban szervírozták, midőn a kassai állomás elmaradt. Francia dobozt nyitottak tiszteletére, olyan szardíniákkal telten, amilyeneket Podolinban nem is láttak. Még egy doboz orsovai kaviár is akadt, mert úriemberek szoktak utazni ezen a vonalon. És Ferenc a bodegában, miután másként nem segíthetett magán: a legközelebbi kéthetes „kimenőjét”, a késmárki kirándulás napját tette zálogba Moos N. János igazgató úrnál, hogy az engedélyezze a harmadik üveg sört is. „Amit elvesztünk a vámon, megnyerjük a réven” – felelt a szigorú igazgató, és így jutott Ferenc a bodegában a harmadik üveghez is. Sokba került, de megérte. Egy szabadságos napba került, amelyet igazgatójuk nélkül tölthetnek a paptanárok a késmárki gőzfürdőben… Ferenc otthon maradt, és a diákok dolgozatait javítgatta.
– Megérem, hogy Ferencet mondja majd a férfiak ideáljának – szólt most Vilma kisasszony, mintha valami csiklandozta volna.
– Nem akarom őt ideálnak tekinteni, habár sok tekintetben az is lehetne. Szerzetesi lemondása példa nélkül való. Bevallotta ugyanis, hogy a heringsalátát szereti a legjobban a világon. És Faykisnál sohase evett heringsalátát, mert nagyon szomjas lett volna utána, és az igazgatónak tett ígéretét mindenáron meg akarta tartani. Nem ivott három üveg sörnél többet, akármint pattogtak a dugók, habzottak a sörök körülötte. Voltak napok, amikor az újonnan érkezett heringesdobozokat nagy ünnepélyességgel nyitogatta fel Faykis, hogy a nyála csörgött az embernek. Vöröshagyma- és sajtszaga volt az egész világnak, a bodega előtt még délután is ott állottak a lublói vendégek szánjai, akik az új szállítmány hírére Podolinba érkeztek. Ládaszámra fogynak a sörök, virágkorát éli Faykis, aki a legjobb tanácsokat adta arra nézve, hogyan kell a heringes, tojásos, hagymás keverékeket elkészíteni – és Ferenc megtartotta fogadalmát.
– Rossz hírű ember volt; nem züllhetett el jobban, mint ahogy elzüllött – mond Vilma kisasszony, és csendeskén nevetett.118
Vilma kisasszony megjegyzése után Podolini Lajos kitárta a két karját, mintha valamely sorompót zárna le, és mély megindultsággal fordult a középkorú úriember felé.
– Íme, jó uram, most saját fülével hallhatta annak a hölgynek a megjegyzését, akit a Szepességben a legműveltebb, legerényesebb, a legnagyobb kaliberű hölgynek tartottak. Így nyilatkozott ő Ferenc páterről, aki akadémikusokkal levelezett; elképzelheti, hogy mi volt a véleménye a kisebb kaliberű nővilágnak a tudósról, költőről, szerzetesről! Ferenc úgy élt, mint egy elátkozott kísértet, téli alkonyatokon magánosan ődöngött a kolostor bástyái körül, álldogált a befagyott Poprád partján, hallgatta vízmerítő lékek sustorgását, amint reggelre a befagyáshoz készülődtek, messziről elnézegette azoknak a piactéri házaknak az ablakait, amelyek ki voltak világítva, odabent zenéltek, énekeltek, társasjátékkal mulatoztak, nagyokat kacagtak a nők, különösen a Duchon kisasszonyok, akik olyanformán szerepeltek a podolini közvéleményben, mint akiknek kacagással telik el az életük, a fehér függönyök néha táncot lejtő árnyakat mutattak – máskor a gyógyszerészsegéd árnyát, mert értett mindenféle bűvészeti mutatványokhoz, de a zongoraszó mindig hallatszott a kisvárosi estben, ahol társtalanul bolyongott Ferenc páter. „Haragszom rád”-ot játszottak az akadémikus nélkül is. Mikor nagykendőikben, posztócipőikben, kézilámpással hazafelé mentek a hölgyek a barátságos, sültalmahéjszagú, a hosszú életre berendezett házakból: megrökönyödtek, ha Ferenc páter görnyedt, fekete alakjával találkoztak a téli estében. „Kis lak áll a nagy Duna mentében…” dúdolgatta a páter. És ezzel növekedett rossz hírneve.
– No, igen – jelentkezett Vilma kisasszony. – Természetes dolog, hogy nem szerettük az eleven kísérteteket, még akkor sem, ha azok ezüstfogantyús ébenfa pálcával sétálnak, és bundagallérban járkálnak a piacon. Ferenc páter egyébként nagyon szeretett hosszadalmasán köhögni, mert a déli sört, a hagymás halat, a citromos kolbászt nem bírta kellően megemészteni a gyomra. Egy akadémikus ne veszítse el az ítéletét, ha heringesdobozt bontanak fel előtte.
A középkorú úriember, aki eddig nagy figyelemmel hallgatta Podolini Lajos és Vilma kisasszony szócsatáját, amint szokás szerint a távollevőkről vitatkoztak, nagy nyugalommal mondott ítéletet:
– Az embereket nem lehet megjavítani; úgy kell venni őket, mint amilyenek. Az volna a legfurcsább, ha minden ember egyforma119 volna a világon. Maguk eljöttek arról a vidékről, ki tudja, mikor mehetnek ismét vissza, hogy megszokott környezetüket újra lássák. Új élet nyílt maguk előtt, amelyben valamiképpen el kell helyezkedni. Mit szándékoznak tenni?
– Igazában még nem is gondoltam erre – mondta most a hórihorgas fiatalember, elpirult, megzavarodott, mintha tetten érték volna. – Én azt gondolom, hogy most szabadságon vagyok, csak éppen tovább tart a szabadság, mint ahogy szokott. Egyszer csak levelet találok a portásnál egy reggel, amelyben visszahívnak Podolinba, mert az én íróasztalomban úgysem igazodik el senki. Mindenkinek megírom az adresszemet, igaz, hogy még senki se válaszolt. Nincsenek ott közelebbi rokonaim, de Faykis megígérte, hogy amint tud valamit: nyomban levelet küld.
– A posta nem megbízható – felelt a középkorú úr.
– Jól tudom, hogy a leveleket felbontják, de járnak Pestre szepességiek, akik magukkal hozhatnak szóbeli üzeneteket. A közigazgatásnak nem lehet megállani, akármi történt. Mégiscsak én vagyok a szolgabíró.
– És Vilma kisasszony mit tervez magában? – kérdezte most a középkorú úriember, nagyon csöndes hangon, mintha valamely fájdalmas kérdést bolygatna. De a kisasszony oly élénkséggel, önbizalommal, szinte határozottan vetette fel a fejét, hogy szinte megbánhatta a középkorú úr a kérdés feltevését.
– Én, kérem, jóformán gyermekkorom óta árva voltam, mert így rendelte a sors. Mogorva atyafiaknál és még mogorvább intézetekben töltöttem életemet. Én tanítónő vagyok. Szegény, iskola nélküli tanítónő, de bizonyosan akad egy darab kenyér a számomra – felelt Vilma kisasszony oly végtelen önbizalommal, mintha már titokban tudná is jövendőbeli sorsát. Vidoran nézett hímzésére, barátaira, az ablakokon besötétlő téli éjszakába, mintha leggazdagabb volna az egész társaságban tanítónői oklevele birtokában. – A kassai apácáknál szereztem a diplomámat, és a magyar királyi tanfelügyelő írta alá. Ez a diploma a pokolban is diploma.
– Hát tegyük el magunkat holnapra – mondta most a középkorú úriember, aki nyilván ugyanazon a véleményen volt, mint Vilmosi kisasszony. A kassai apácák nem osztogatták érdemteleneknek az okleveleket.120
A középkorú úriember elmenőben maga elé eresztette a fiatalokat, és a folyosón való búcsúzásnál kérdezte meg tőlük:
– Most már napok óta van szerencsém ismerni magukat, de még mindig nem sikerült megtudnom, hogy voltaképpen miféle összeköttetésben is vannak egymással. Jegyesek, rokonok vagy jó ismerősök, akik nem hagyják el egymást az idegen városban?
– Egyik sem. Csak podoliniak vagyunk mind a ketten – felelt a szokott vidor mosolyával Vilma kisasszony. – Néha az ember hasznát veszi a szülővárosának is.
– Városkájának – szólt helyreigazítólag a középkorú úriember, mintha bizonyságot akarna tenni, hogy az iskolában valamikor földrajzot is tanult, amely földrajzban súlyt helyeztek a nevekre.
– Igaz, „ez egyszer igaz”, mert más a város és más a városka, mint akár Márton és Mártonka. Téli szentek ők mind a ketten, de Márton napján, novemberben a hízott lúdpecsenyének van értelme, míg Mártonka névnapján, januárban, már a disznótorért se lelkesedik mindenki – szólt az alszolgabíró.
– Ferenc József intézkedett a Márton-napról – felelt a középkorú úriember. – A pozsonyi zsidók legszebb libájukat vitték őfelségének ajándékba.
