2
2
Vilma kisasszony a szálloda második emeletén, az alszolgabíró az első emeleten, a középkorú úriember a földszinten lakott.
Körülbelül egymás fölé esett a szobájuk; ha lyukat fúrtak volna a mennyezetbe, és azon egy zsinórt húznak át: jelt adhattak volna egymásnak, különösen álmatlan éjszakákon. A középkorú úriember álmatlanságban szenvedett, és változatos gyógymódokat talált ki arra nézve, hogy baján segíthessen. Ezért lakott néha a szigeti szállodában is, mert itt egyszer valamikor kellemes, hosszú, álmatag éjszakája volt.
Kacskovicsnak hívták, talán éppen ama Kacskovicsok közül való, akiknek annyi házuk volt Pesten, hogy jóformán minden utcában volt házuk.
Szerencsére, a mi Kacskovicsunknak még a házakkal se volt dolga. Javában élt egyik belvárosi házában az édesanyja, „az én macskám”,121 mint a középkorú úriember nevezgette az öreg asszonyságot, aki már húsz év óta nem hagyta el a lakását, mióta egyszer séta közben eltévedt az újonnan épült Belvárosban, és a konfertáblis bámészkodó szemeket vetett rá, amikor egy utcanevet és egy házszámot diktált neki. Az öreg asszonyság a legkülönbözőbb kalandok után került vissza otthonába, és fogadalmat tett, hogy egyetlen lépést sem tesz többé ebben a városban, ahol tudtán kívül új neveket adtak az utcáknak, új házakat építettek, új boltokat nyitottak, anélkül hogy kellő időben értesítették volna erről a régi bennszülött lakosságot.
Ez a szakállas Podmaniczky Frigyes oka mindennek, mondogatta özvegy Kacskovicsné, mert talán az egyetlen idegen férfi volt a báró, akit a városi lakosságból ismert. Otthonában üldögélt tehát, és elég baja volt a különböző házmestereivel, akik, bár régi, kipróbált emberek voltak, mindenféle új indítványokkal lepték meg a háztulajdonosnőt. Hol a lakók házbéreit akarták emelni (mert „jóformán ingyen” laktak), hol meg mindenféle reparációs tervekkel állottak elő. Különösen az esőcsatornákkal volt baj…
– Ha még egyszer az esőcsatornáról szól valaki, annak kiteszem a szűrét – mond Kacskovicsné, s ezzel jódarab időre felfüggesztette az indítványokat.
A középkorú úriember: Kacskovics, boldognak mondta magát, hogy ilyen édesanyával áldotta meg sorsa. És hogy anyjának kedveskedjen: minden családi házban berendezett magának lakást, ahol hosszabb-rövidebb ideig lakott is, amíg álmatlansága miatt el nem költözött olyan helyre, ahol gyógyulást remélt betegsége ellen. Egy szekrény nagyságú utazóládája volt, amelyet már ismertek minden pesti fogadóban, mert vándorlásaiban leginkább a fogadókban tudott egy-egy éjszakai nyugalomhoz jutni. Ugyanezért az újságokban mindig azt az oldalt kereste, amelyben az Idegenek Névsora helyet foglalt, a különböző fogadók szerint felosztva. Azt lehetne mondani, hogy éppen olyan kíváncsisággal olvasta végig az Idegenek Névsorát, mint némely emberek az étlapokat. Ha megtetszett neki egy név, akár férfi, akár női név, az idegenek lajstromában, amely névnek a viselőjéről feltételezte, hogy az éppen azért szállott meg a bizonyos fogadóban, mert ott jól, nyugodalmasan lehet aludni: habozás nélkül elköltözött darab időre a jelzett fogadóba.122
Miután évek óta tanulmányozta a névsort, voltak már kipróbált ismerősei, akiknek bizonyos varázslatot tulajdonított. Volt egy Heringer nevű „ismerőse”, aki mindig a „Fehér ló” nevű fogadóban szállott meg (mivel éppen lókereskedő volt), és a fogadóban mindig rettegve várták, mert úgy hortyogott, hogy egész emeletet nem hagyott aludni. Amikor Heringer nevét (Szabadkáról) megpillantotta álmatlan barátunk az újságban: bárhol volt a világon: nyomban a „Fehér ló”-ba költözött, mégpedig lehetőleg a lókereskedő közelébe.
A félelmetes hortyogó varázslatot gyakorolt Kacskovics álmatlansága ellen. Amint a legkülönbözőbb hortyogási műveleteket végezte, amint megfordult álmában, amint felriadozott, és hangosan káromkodni kezdett, hogy soha életében nem teszi be többé lábát ebbe a fogadóba, ahol nem hagyják aludni: mind olyan altatószer, volt Kacskovics részére, amelyért érdemes volt elutazni a „Fehér ló”-ig vagy még messzebb is. Éber állapotban sohase látta Heringert, mert nem akart kiábrándulni a hősiesen, szinte emberfölötti erővel hortyogó emberből, csak hallomásból tudta, hogy nagy bajuszú, tokás, görbe orrú, nagy szemű, kis fekete úriember, aki napközben bocsánatot kér minden fogadói alkalmazottól hortyogásáért. Suttyomban lopózik be szobájába, hogy figyelmeztetni se lehessen az éjszakai jó magaviseletre.
Az Idegenek Névsorá-ban az „altató cimborák” között ismerőse volt egy Radics nevű borkereskedő is, aki arról volt híres, hogy olyan siket, mint a föld. A saját hangját se hallotta. Ugyanezért éjszakánként nagy ordítozásokat rendezett, mert rendszerint tűzzel, bikával, betyárral álmodott a bőséges vacsora után; a csizmáját hajigálta az ajtóhoz, felrántotta az ablakot, belerohant a szekrénybe, elbújt az ágy alá, és teli tüdőből nyögött, kiáltozott. Barátunk, ha megpillantotta nevét Radicsnak (Várpalotáról), nyomban beköltözött a budai szállodába, ahol Radics, dunántúli ember létére, rendszerint megszállott. Ha már álmatlanul tölti az éjszakát: legalább legyen oka „errenézve”. De nem. Radics álmában birkózott a bakonyi betyárokkal: barátunk jóízűen fordult a másik oldalára.
Ugyanilyen „ismerőse” volt egy sokszorosan bukott képviselőjelölt, aki a „Pannónia” fogadóban minden alkalommal megjelent Pesten, amikor valahol egy kerület megüresedett. Álmában minden123 alkalommal elmondta azokat a beszédeket, amelyeket a miniszterhez, a választókhoz intézend. Kacskovics a szomszéd szobában jóízűen aludt.
Nem csodálható tehát, hogy a középkorú úriember, aki az álmatlansága ellen bujdosott az Idegenek Névsorá-ban: nyomban észrevette a podoliniak nevét, akik a szigeti szállodába költöztek. Podolini emberrel úgyse volt még dolga életében. Hátha tudnak valamely varázslatot, amely álmot hoz Kacskovics szempilláira?
…De az éj álmatlanul múlt el. Csak néha, másodpercekre vélte hallani Ferenc páter dünnyögő hangját, amiről annyit hallott az est folyamán. Igaz, hogy most más dalt énekelt, mert a papoknak különös nótáik vannak. Azt énekelte: „Elmegyek a templom előtt, jaj be szépen énekelnek…” De a páter mindig elmenőben és nem jövőben volt, ami nagyon megrontotta az álom megtelepülését.
Semmi rendkívüliség nem történt az éjszaka folyamán, még szórakozott vendég sem akadt, aki idegen lakószobába nyitott volna be, ami ugyancsak hozzájárult volna Kacskovics éjszakai álma nyugalmához. S egyetlen házaspár se lakott a fogadóban, aki éjfél után rendezné családi ügyek megbeszélését; pedig Kacskovics úr, beszélyünk egyik hőse: igazándiban akkor tudott jóízűen aludni, ha a szomszédjában éjszakai edényeket vagdaltak egymás fejéhez az álmatlan házastársak. Felejthetetlenül jó álmokat okozott például Kristófiné, egy jóra való vidéki asszonyság, aki a „Vadászkürt” szállodában éjfél után mindig hosszadalmasan csengetett a szobaaasszonynak. (– Adjanak már hamar valami álmoskönyvet, mert a férjem megint valami bolondot álmodott. – És az asszonyság megverte a férjét, ha valamely gyanús dolgot olvasott ki az álmoskönyvből.) A fogyó hold mind másvilágiasabb arculatot mutatott a Duna felett való utaztában, a középkorú úriember dermedten figyelt az éjszakába a legkisebb neszre is, hogy elaludhasson. De senki se vágta a csizmáját az ajtóhoz, az éj álomtalanul telt el.
Szinte megcsaltnak érezte magát Kacskovics, amikor reggel felé észrevette, hogy az éjszaka apró, sűrű hó hullott észrevétlenül, amely behintette a tegnapi lábnyomokat a szigeten. Ha tudtam volna, hogy odakünn havazik – gondolta magában az álmatlan ember.124
De a hó nesztelenül jött, és most már nem lehetett hasznát venni.
– Elmegyünk Pestre – mondta az alszolgabíró, aki már elővette mindazokat a ruháit, amelyek nézete szerint egy városi látogatáshoz szükségesek. Nagy csizmát húzott, pálinkát ivott, sós, paprikás kenyeret majszolgatott, elszántan nézegetett maga elé derékig érő vadászkabátjában. Fel és alájárkált az ebédlőben, mint valamely vasúti állomáson.
– Hová készül? – kérdezte Kacskovics.
– A minisztériumba – felelt Podolini, mert már megtanulta, hogy az őhozzá hasonló lézengők mindig a minisztériumba készülődnek. (Vidéki ember Pesten általában mindig a minisztériumba jár.)
Ám rövid idő múlva előkerült Vilma kisasszony is, mégpedig komolyan látogatáshoz öltözve, fekete ruhában, amely nyilván a legjobb ruhája volt.
– Vilma kisasszony is a városba megy?
A tanítónőnek változatlan jókedve volt, nemigen álmodhatott semmi rosszat az éjszaka folyamán. Piros táblájú noteszkönyvecskét vett elő, amelyre az volt aranybetűkkel nyomtatva: Tanítók Naptára.
– Három rokonom is él Pesten, akinek a címe itt van feljegyezve. Valamelyiktől csak hallok egy okos szót a sorsomra nézve. Pénzt nem kérek tőlük, tanácsot szívesen adnak a rokonok, ha azzal lerázhatnak a nyakukról.
– Én nem mutatkozom a rokonaim előtt, mert nem akarom őket megijeszteni – felelt szokatlan mogorvasággal Podolini Lajos. – A rokonok csak addig jók, amíg a távolból lehet beszélgetni róluk.
Miután a jegyzőkönyvecskéből kiderült, hogy Vilma rokonai, bizonyos Klebákék, a terézvárosi templom környékén laknak, a középkorú úriember felkiáltott, hogy neki is azon a környéken van dolga. Legalább megtanítja Vilma kisasszonyt az oda való utazásra, ha máskor is meg akarná látogatni Klebákékat. Az alszolgabíró elhallgatott a maga minisztériumával, és szótlanul csatlakozott, miután néhányszor megnézte csizmáit, mintha nem volna egészen bizonyos abban, hogy a terézvárosi templom környékére is illik ez a viselet…125
Lóvasúttal mentek végig a behavazott szigeten.
A kocsis a lovát szabadjára hagyta (amúgy se léphetett volna ki a lovacska a sínek közül), és jegyváltás közben barátságosan elmondta, hogy nagyobb hóeséskor a lóvasút meg szokott állani, és szánkával járnak a szigeten. De a szánkó csak óránként indul az alsó szigetről a felsőre, ezért jó idejében ott lenni a szánkó indulásánál, mert óra hosszáig is lehet várakozni.
– A szánkót is egy ló vonja? – kérdezte hitetlenkedve Podolini, aki apránként visszanyerte kedélyét, miután az aggasztó minisztériumi látogatásról lemondott.
– A szánkót két ló húzza, és csengőt is kötünk a lovak nyakára, hogy a sötétben el ne tévedjünk – felelt a vörös bajszú kocsis, aki láthatólag szeretett beszélgetést kezdeni az utasaival. Csak néha kiáltott a zörgő, üvegtábláit reszkettető jármű belsejéből a gyeplő nélkül futó lovacskára:
– Csillag, te.
És a lovacska megint trappolni kezdett.
Az alsó szigeten, ahol a síneknek nyomuk veszett, a lóvasút véglegesen megállott, a kocsis kifogta a lovát, hogy a kocsi másik végére ragassza: szinte bánatos volt megválni a barátságos alkotmánytól, amelyben az egész világot körül lehetett volna utazni.
A középkorú úriember, miután útitársai vonzalmát a lófogatú alkotmány iránt észrevette, nyomban kijelentette, hogy lófogatú utazásban még lesz részük a nap folyamán.
– Még sohasem utaztam omnibuszon – mondta Vilma kisasszony –, habár már sokszor olvastam az omnibuszokról.
…A szigetről kiérve tehát darab időre villamosvasútra ültek, amelyet bár átmeneti állapotnak tekintettek: Vilma kisasszony indítványára barátságos hangon tudakozódtak arról, hogy hol kell majd a Király utcai omnibuszra átszállani. A kalauz nyájas ember volt, vidékről származott Pestre, és nyilván magának is örömet okozott, amikor eldicsekedhetett azzal, hogy mennyire kiismeri magát ebben a nagyvárosban.
Bizonyos leereszkedéssel jelentette be a társaságnak, hogy most csak a Vígszínházhoz címzett megállóhely következik. Valóban néhány rövid ruhás hölgy ugrott fel ültéből, miután szemügyre vette cipőjét. „Táncolni járnak ide a fruskák” – mond a kalauz, miután Kacskovics úr vidéki szokás szerint megkínálta a szivartárcájában126 barnálló Regalitászok egyikével. (Kacskovics úr, talán álmatlansága miatt is: jó viszonyban akart lenni mindenkivel.) A Berlini téren azt mondta a kalauz: itt most a Nyugati-vonattal érkezett vidékiek is felszállnak. Vigyázni kell velük. Vidéki ember nem szeret jegyet váltani. A Podmaniczky utcánál a mindentudó villamoskondoktor arra figyelmeztette kis társaságunkat, hogy ezen a helyen szállnak le azok, akiknek a törvényszékeken van dolguk. Lehet, hogy nem mindenki jön vissza, hogy egy régi szakaszjeggyel megint körülutazza a várost. Az Andrássy útnál a megkedvesített kalauz a földalatti vasutat is figyelmébe ajánlotta utasainknak. „Én, a magam részéről, ha szabadnapos vagyok: szívesen utazom a földalattival.” De már közelgett a Király utca, és Kacskovics úr indítványára utasaink mozgolódni kezdtek. Az alszolgabíró láthatólag nagyon jól szórakozott a villamoskalauz előadásán. – Történetesen én is szepességi vagyok, valaha állami „tisztviselő” voltam, és szabadjegyem volt Felka és Podolin között – szólt búcsúzás közben a villamoskalauz.
– Locsárek, a finánc – kiáltott fel az alszolgabíró, amint alaposan szemügyre vette új barátját. De a villamoskocsi továbbment. Csak egy vidám, felvidékies üdvözlet válaszolt a kocsiról.
Minden baj nélkül jutottak utasaink a híres Király utca sarkára, ahol az omnibusz megállni szokott hosszadalmas utazásában, amelyet Budáról Pestre végez.
És a nagy kerekű, hatalmas, sárga kocsi valóban már jött is a forgalmas térségen keresztül, a kocsis bátran hajtott, mintha minden jármű köteles volna respektálni az ő kocsiját. Elég izmos lovak voltak az omnibusz elé fogva, amelyek szinte maguktól lassítottak a megállóhely közelében. Utasaink helyet kaptak a bőrüléseken, amelyek ugyan szakadtak, kopottak voltak, de mégis arról tettek bizonyságot, hogy olyan korban szállítottak pasasérokat, amikor még szokásban volt az utasok kényelméről is gondoskodni. Többnyire idősebb emberek, asszonyságok foglaltak helyet az omnibuszban, akik valamely rejtelmes okból Budáról Pestre jöttek, és kiszámították, hogy az omnibusszal tehetik meg legolcsóbban útjukat. Az első percben szinte ijesztőnek látszott, amint a kocsis vakmerően megindította lovait, egyenesen a forgalmas, keskeny utca közepének tartva. Temérdek kocsi volt ebben a szűk utcában; mindenféle kocsi volt, amely a város területén feltalálható. Nagy málhásszekerek mentek vagy jöttek, mintha itt keresnék azokat a raktárakat, ahol127 szállítmányuktól megszabadulhatnak. Minden bolt előtt kézikocsik voltak felállítva, amelyekre reggeltől estig pakoltak, mintha egyetlen nap alatt akarna elköltözni az egész utca helyéről. Postakocsik állongtak, amelyek kifogyhatatlanul ontották belsejükből a csomagokat, amelyekben talán a földkerekség minden portékáját ideszállították. Citromos-, narancsos-, fügésládák tornyosultak a nyitott kapus udvarokon. Megszakítás nélkül következett egyik boltajtó a másik után, mindegyikben más portékát árultak, csak a boltosok voltak egyformák, akik ernyős, puha sapkáikban itt jöttek a világra, és itt öregedtek meg. És az omnibusz úgy haladt ebben a zűrzavaros, látszólag fejvesztett utcában, mintha nem is törődne az emberekkel, akik keresztül-kasul mászkálnak az úton, átbeszélgettek egyik oldalról a másikra, terheket cipeltek, kocsikat igazgattak, gyerekeket vezettek, kirakatokat nézegettek, tettek-vettek, serénykedtek, mintha ez a nap volna az utolsó, amikor a Király utcában vásárolnak. De most, döngő döcögések után, megismerkedve ruhásboltok, heringkereskedések, fűszeresek, vászonüzletek, udvarok látványaival, amely udvarokra, raktárokra, műhelyekre szinte meggörbedve hajoltak a vasrácsos gangok, az ablakok, mintha úgysem lennének az emeleteken emberek, akiket szolgálni kellene: mindenkinek az utcán, a boltban, a raktárban van helye: a Király utcai utazás után kifújta magát az omnibusz a terézvárosi templomnál, s a többi utasokkal a mi ismerőseink is leszállottak, szinte elfáradva a látnivalóktól, amelyeket e rövid pesti utazás nyújtott nekik.
– Azt hiszem, legjobb volna megpihennünk valahol, mielőtt utazásunkat folytatnánk – indítványozta most a középkorú úriember. – Tudok itt a közelben egy sörházat, ahol emberemlékezet óta a legjobb villásreggelivel szolgálnak.
Podolini Lajos kérdő pillantást vetett Vilma kisasszonyra, és a legnagyobb meglepetésére Vilma kisasszony nem mondott ellent. (Mint későbben bevallotta: korainak tartotta még az időt a viziteléshez, az embernek az élet minden körülménye között tartani kell magát bizonyos társadalmi illemszabályokhoz.) „Sohase mennék haza Podolinba, ha Minka néni megírná az odavalósiaknak, hogy Pesten neveletlenül viselkedtem.”128
A templom előtt álló társaságot különben sem vette figyelembe senki más, mint azok a borzalmas koldusok, akik itt a város környékéről, a város legkülönbözőbb részeiből tolókocsikon, zsámolyokon, háromlábú székeken a Teréz-templom környékén összegyülekeztek. Valóságos kolduskiállítás volt itt, mintha Budapest legszánalomraméltóbb emberei találkoztak volna a szabadon álló templom környékén. Valami titkának kellett lenni, hogy a terézvárosi templom környékén volt a legtöbb koldus, szörnyű gyűjtemény a nagyváros nyomorából. Vilma kisasszony szinte megrettenve nézett körül a rátámadó szörnyű szemek között. „Borzasztó elgondolni, hogy ezek az emberek valaha fiatalok is voltak” – mormogta a kisasszony, és aprópénzecskéket osztogatott a koldusok között, amely pénzecskéket azok jóformán meg sem köszöntek.
– Elkényeztetett koldusok ezek – magyarázta a középkorú úriember –, a terézvárosi koldusok a legszemtelenebbek az egész világon. Szinte követelőznek, mert ebben a városfertályban kötelező a jótékonyság. Annyi mindenféle jótékonysági egylet van itt, mintha az embereknek egyéb dolguk se volna az adományozásnál. Másrészt ezen a környéken laknak a színésznők, táncosnők, a mulatóhelyek dámái, akik babonásak a koldusok átkai vagy áldásai iránt. Ül itt egy borzasztó csúnya öregasszony, fűzve-varrva, mozdulatlanul egy kerekesszékben. Ha ez megátkoz valakit, abból nagy baj szokott lenni. A közeli Operaházban hamisan énekel a primadonna, a boldog szerelemben pedig bizonyosan bánat következik. Kinek volna kedve ilyen vén boszorkánnyal kikezdeni?
– Szerencsére, nem vagyok énekesnő – mondta végre Vilma kisasszony, miután visszafojtott lélegzettel elhaladt az utolsó koldus mellett is, aki mankójával éppen arra törekedett, hogy az úttestre vonszolja magát, hogy a kocsin járókat is megadóztassa. „Frankli!” – integetett neki a hosszú bajszú rendőr messziről, aki vasalt ruhájában, fehér kesztyűjében méltóságosan állott a templom előtt.
Néhány lépést mentek a Király utcában; a cipőkereskedés kirakatából ragyogtak a lakkcipők, a kalaposnék, a fűzőkészítőnék háziasan, fehér zubbonyokban, de fodrászkéztől alkotott frizurában állongtak boltjuk küszöbén, jókedvük volt, pedig vevő se látszott a boltban. – Nem kell félteni őket, ebben az utcában mindent eladnak – dörmögte Kacskovics úr, amikor vendégeit bekormányozta egy nyitott kapualjba, amelynek kövezete domború volt, mert pince129 húzódott alatta. Az udvaron ugyancsak ládákat szegeltek vagy bontogattak, mint minden Király utcai udvarban, de a forgács, a gyanta szagán át már érezhető volt egy másik illat is, amelyet kocsmaillatnak neveznek a hozzáértők. Valahol kocsmának kellett lenni a házban, mert csak a kocsmai pörköltnek van olyan hatalma, hogy mindenféle más szaggal megbirkózzék. Csinálhatnak a szardíniás-, datolyás-, fügésdobozok, amit akarnak, de a déli fertályórákban a pörköltszag az úr minden udvaron, ahol kocsma van.
Az udvarra egy kopott, az időtől immár reszketeg üvegajtó nyílott.
– A törzsvendégek bejárata – mondta Kacskovics, és a sörház belsejébe igazította társaságát.
Mindjárt nyilvánvaló volt, hogy ezen az ajtón csak azok szoktak bejárni, akiknek bizonyos jussuk van hozzá, mert a kék kötényes sörmérő és legényei, a legkopottabb és legöregebb pincérek barátságosan néztek az udvari ajtó felé, habár a barátságosság nem volt természetük. Nem, sehogyan sem vidultak fel, ha az utcai ajtó felől benyomakodott valamely idegen arc, amely nyilván először mutatkozott e helyen. De Kacskovics urat szemlátomást ismerték. A vendéglős megtörölte kezét kötényébe, amikor régimódiasan kezet fogott vendégével.
– Én vesevelőt ettem reggelire – mondta, mielőtt a vendég megkérdezte volna.
– Mi is azt eszünk, Vájsz úr – felelt a középkorú úriember. – És a sörrel hogy állunk?
– Rendes porciómat már megittam – szólt a kék szemű, szőke, széles vállú vendéglős, mintha egy német lugasból lépne elő. – Nekem mondhatnak a doktor urak, amit akarnak, délelőtt nem lehet mást inni, mint sört. Ha valami gusztust csinál az élethez, az mégis a frissen csapolt sör. Úgy bizony, uraim.
És figyelmessége jeléül egy füles korsóban saját kezűleg csapolt a középkorú úriember részére, a világosság felé tartotta a habzó sört, mielőtt az asztalra tette volna.
– Régen nem láttam a „kedves mamát” – mondta bizalmasan. – Hallottam, hogy felmondott egy lakójának, a belvárosi madárkereskedőnek. Káromkodásra tanította a papagájokat ez a bolond madárkereskedő, persze hogy nem tűrhették a házban.
A középkorú úriember kissé megzavarodva hallgatta a vendéglős130 szavait, nem szerette, ha házairól, lakóiról beszéltek, mert nem akart az ügyekbe avatkozni. Mintha szegyellte volna, hogy háziúr. De a vendéglős folytatta:
– Az én madaramat, a Matyit meghallgathatja bárki, soha illetlen szó nem hangzik a kalitkájából. Utóvégre nem is szereti mindenki, ha az ebédjébe belekotyognak. Hess, te cudar! – szólt a vendéglős, és egy szalvétával a falon függő nagy, fekete kalitka felé legyintett.
– Betyár! – felelt a madár a kalitkából, s ezzel el volt intézve a produkció.
Jó, régi vendéglőnek látszott ez a hely, barna fatáblák fedték benne a falakat embermagasságnyira, és a fogasok is fából voltak. Nehéz, bőrrel párnázott székek, pamlagok sorakoztak az asztalok mellett, amelyek olyan nagyok voltak, mintha egész családoknak készültek volna. Annak az asztalnak a lábai, amelynél a középkorú úriember társaságával helyet foglalt, a padlóhoz voltak erősítve. Ez a vendéglős család asztala mellett volt, ahonnan könnyűszerrel figyelni lehetett a söröshordója mellett összefont karral állongó csaposlegényt, aki nemigen szenvedhetett valamely lelki bántalomban, mert bajusza szabályszerűen volt pederve, halántéka mellett haja előre kefélve, szőkés hajzata pomádésan megfésülve, tarka inge könyökön felül szabályosan, vasalt fehérneműként felgyűrve; jobb karjában kéken L. F. betűk tetoválva, miután éppen Ludvig Franznak hívták. Nem csalódhatott senki, aki a „Bécs városá”-hoz címzett sörház csaposát valahonnan fotográfia után ismerte.
Vilma kisasszony, akinek kedves természete szerint hamarosan volt megjegyzése „Bécs városá”-ról: azt indítványozta, hogy vegyék át a kocsmárosságot a fentebb említett Vájsz úrtól, ha az netán unná magát. Podolini megrökönyödve nézett rá, hogy szinte megakadt a friss sütemények tapogatásában, amelyek drótfonatú kosárkában helyezkedtek el az asztalon. Volt ott császárzsemlye, vizeszsemlye, köménymagos zsemlye, sóskifli és perec is, amely mind pillanatnyi önfeledkezést jelentett az élet bajaiban.
– Nem hallottam még arról életemben, hogy egy diplomás tanítónő kocsmárosné akart volna lenni – dörmögte az egykori alszolgabíró, aki darab ideig tartotta komolyságát az úgynevezett „ringlisskatulya”131 mellett is, amelyet az Öregpincér frissen bontott fel számukra.
– Más itt a bökkenő – mond most Kacskovics úr, aki nyájasan tekingetett az öreg pincérekre, akik gazdájuk magatartását látván: ugyancsak barátságos buzgalommal siettek a vendégek kiszolgálására. – Nem lehet akárki vendéglős „Bécs városá”-ban. Vájsz úr, a mostani vendéglős fiatal korában sörfőzőlegény volt az öreg Dreher Antal sörgyárában. Igen rendesen viselkedett, munkája ellen senkinek kifogása nem volt, de jött a szerelem, amely a sörfőzőlegényt is elkapja. A szerelemmel mindenféle kívánságok járnak, és Vájsz úrnak eszébe jutott, hogy kocsmát nyit Pesten, ahol azt a sört méri, amelyet Schwechátban segített főzni. Esküvője előtt jelentkezett gazdájánál, hogy ő elmegy Pestre, és schwecháti sört mér. Schwechater Lager-Bier-t, mint abban az időben nevezték. Nászajándékul azt kérte gazdájától, hogy ő legyen az egyetlen pesti vendéglős, aki ezt a sört mérheti. Miután a schwecháti sörnek amúgy se volt nagy népszerűsége Pesten, a sörfőző beleegyezett munkása kérelmébe. Azóta mér Vájsz egymagában olyan sört Pesten, amely máshol nem kapható. A sors megjutalmazta a sörfőzőlegény hűségét, és Vájsz úr manapság tekintélyes adófizetője a városnegyednek (mert valahogy úgy vagyunk manapság is, hogy a tekintélyességet az egyenes adó után osztogatják).
Miután a középkorú úriember ilyenformán megdicsérte a kék kötényes kocsmárost vendégei előtt, időszerűnek látta, hogy az Öregpincérnél a vesevelő után érdeklődjék.
– Csak tessék rám bízni. Nálunk a konyhából nem adnak ki semmit, amit esetleg visszautasítson a vendég. Mi tudjuk, hogy a vesének nem szabad keménynek lenni, mert bizonyos életkorban nem lehet élvezni. Az „Asszony” kinézett a konyhaablakon, hogy lássa, kinek kell a vese velővel. Most már tessék rábízni a dolgot.
Az Öregpincér, miután a gazda a csapossal elegyedett némi megbeszélésbe, felhasználta az alkalmat, és mintha csak véletlenül tenné, egy sarokba ment, ahol a deszkafal kis kiugró párkányzatára háromdecis pohár volt a részére elrejtve. Titkon, de szertartásosan hörpintett a borospohárból, valamely krákogásfélét is hallatott, mint ezt már a régi borivók szokták, akik csak kis kortyokban nyelték boraikat, de az apró kortyokat is megbecsülték. Vájsz úr, a vendéglős ugyanakkor a csapos bádogasztalánál kóstolt meg valamely borfélét,132 amelynek élvezete után hangosat csettintett nyelvével, mintha ennél a bornál jobbat sohase ivott volna életében. Az ilyen nyelvcsettintésnek varázshatása szokott lenni; – a csap körül levő asztalok egyikénél, ahol a szakértők szoktak elhelyezkedni, egy szomszédos művirágkészítő nyomban tudakozódni is kezdett a bor után.
– A legjobb rizling, amit valaha mértem – felelt odavetőleg Vájsz úr, és a pohárban levő maradékot áhítatosan hajtotta gégéjébe.
A művirágkereskedő, aki felesége, Lorsi Emilné néven vezette a közelben levő üzletét: láthatólag sokat adott volna azért, ha ugyanolyan jóízű kortyokat tudott volna nyelni, mint a vendéglős. Minden vendéglőben, különösen a csap körül előfordulnak Lorsi E.-hez hasonló emberek, akik egész életükben azt lesik, hogy valakitől megtanuljanak jóízűen enni és inni. A kocsmában a maguk „fütty”-je vagy „féldeci”-je mellett üldögélnek, s ezalatt mindenre van megjegyzésük, mialatt sokszor felemelik poharaikat, mintha azzal végezni akarnának. De szerencsére közbejön valamely új téma, amely miatt meg lehet hosszabbítani a kocsmában való tartózkodást. (De hiszen mi is várja otthon az embert egy Király utcai művirágkészítő boltocskájában?)
Lorsi E. éppen az új témát csípte el, amikor a bormérőnek a tavalyi tolcsvai borát kezdte emlegetni, amelyből ő maga annyit ivott, „mint egy marha”. Vájsz úr ugyan jól tudta, hogy a művirágkészítő takarékos ember lévén tavaly se lépte túl a megszokott határokat, de nem akart udvariatlan lenni a hízelgő vendéghez:
– Igen, a borok nem tartanak örökké.
– Pláne az ön borai, Vájsz úr.
Vájsz úr gondolkozóba esett, hogy egy deci ingyenborral (az új rizlingből) vajon megkínálja a művirágkereskedőt, de valamely okból elállott ettől a tervétől.
Ám ugyanekkor (a sovány macskaként lesben álló művirágkészítő szerencsétlenségére) a legbelsőbb szobába nyíló ablak felől rövid, parancsoló csengetés hallatszott, a tolóablak is megzörrent, mintha a szakácsné tenné rá a pontot befejezett művére. Az Öregpincér ott hagyta a poharát a sötét sarokban, mint egy régi balerina perdült elő, mintha eddig magában dúdolgatta volna a taktust, amint az öreg táncosnők a hátulsó sorban szokták, hogy nyomban beugorhassanak a karmester intésére. A kellner olyan melodikusan, ringatózva tudott megjelenni a konyha ablaka előtt, mintha nem is tartott133 volna stációt, amióta innen utoljára elment. – Kezét csókolom – mondta, és szalvétáját úgy helyezte el bal karján, mint a mesebeli „terülj, kendőcskémet”, amely a konyhai csengettyű ütésére a földkerekség legfinomabb falatjaival telik meg.
A „Bécs városá”-hoz címzett vendéglőben becsületes porciókat adtak, a pincér karja valóban megtelt a „három adag vesevelővel”, amelynek hagymás, borsos, paprikás párolgása, végigvonulása, az asztalon való elhelyezése bizonyára azt a holt vendéget is felébresztette volna, amely holt vendéget, a hagyomány szerint, a régi pesti kocsmárosok minden vendéglő falában elhelyeztek, hogy ne maradjon vendég nélkül az „üzlet”.
Kacskovics úr, aki bizonyára már sokszor megpróbálta az ilyen villásreggelik ünnepélyességét, amelynek a hatása alatt az ember darab időre hajlandó elfelejteni, hogy még delet is húznak valamikor a pesti tornyokban: ezzel a szelíd kérdéssel fordult az alszolgabíróhoz:
– Szeretném a véleményét hallani, Lajos úr, a vesevelőről, mielőtt eszükbe jutna a podolini Faykis magasztalása! – Annál időszerűbb volt a középkorú úriember kérdése, mert a hórihorgas úriember már visszavonta nagyon hosszú csontos ujjait, mozgékony csuklóit, és a szűk, kályhacsőszerű kabátujjban türelmetlenkedő karjait annak a műveletnek az elvégzésétől, amellyel a szalvétát kezelte az evőeszközei tisztogatásánál. Keresztülnézett a villa fokán, ám Vilma kisasszonyt választotta ki látványosságul, megfelelően csóválta a fejét, amikor a késpenge fekete foltokat hagyott a fehér asztalkendőn, a tányér repedéseiben kitartóan kereste azt a hajszálat, amely ott alattomban elrejtőzött, s ugyanezt a műveletet végezte el Vilma kisasszony felszerelésével is, amire Kacskovics úr önkéntelenül, csendes mélabúval megcsóválta a fejét. Podolini a középkorú úriember felszólítását csendes mosollyal tudomásul vette, villáját evező módjára merítette a sokat ígérő ételestálba, mert alaposan tisztába akart jönni a dologgal. A villa eltűnt a fiatalember szájában, majd újra előjött, és a tálka szélére dombocska módjára elhelyezett krumplicsomóban tett felfedező kirándulást.
– Ezt a krumplit megkóstolhatja, Vilma kisasszony, egészen kedvem szerint van elkészítve – mondta az alszolgabíró, de mint elbeszélésünk folyamán kiderül: nem nyegleségből, hanem azért, mert ennél nagyobb dicséretet nem tudott mondani.
Vilma kisasszony erényei közé tartozott, hogy bizonyos dolgokban,134 így: az ételek elkészítésének a módjában, ízében: szentírásnak vette a férfiak szavait. (Ki tudná azt jobban: hogyan kell elkészíteni egy ételt, mint egy férfi?) Igaza volt tehát Podolini Lajosnak, bár az erősen fűszerezett ételtől az orra, halántéka, feje búbja apránként verejtékes lett. Hiába minden; vannak vérszegények, akiket felhevít bizonyos ételek élvezete.
– Ha ismerném a vendéglősnét: megkérdezném tőle ennek az ételnek a receptjét – monda Vilma kisasszony elismerése jeléül.
A középkorú úriember lelkesen felkiáltott:
– Ó, ennél mi sem könnyebb, nagy mester vagyok az ételreceptek gyűjtésében. Azt előre is megmondhatom, hogy itt a vöröshagymát finom szitán törik át.
