3
3
De mielőtt Kacskovics úr a maga tudományával előrukkolhatott volna: újabb vendégek érkeztek, mégpedig ugyancsak a „bizalmasoknak” fenntartott udvari bejáraton át, mintha bizony elhitte volna valaki e téli napon a Király utcában, hogy ezek az újabban jött úriemberek az udvarban levő szalmakalapműhelybe igyekeznek, nem pedig a kocsmába.
Illusztris társaság érkezett, amelyet talán még Vájsz, a vendéglős se várt ezen a napon, mert a kalendárium nem mutatott olyan „hivatalos” lumpidőt, amikor ez a társaság valamely ceremonionális okból ébren szokta tölteni az éjszakát, de még a rákövetkező nappalt is. Csak a farsang végére eső Dorottya-napot mutatta a kalendárium, amolyan „félhivatalos” lumpolási időt, amelyet leginkább családi körben szoktak megünnepelni. A „durchmarsnak” tehát látszólag nem volt értelme, de egy bámulatosán dörgő, szinte emberfeletti hang (amely karriert jelentett Magyarországon) már a küszöbön igazolta magát:
– Dorottyának hívták a legjobb gazdasszonyomat, az ő emlékezetére vagyunk itt, Vájsz úr – mondta most félig tréfásan, félig komoly hangsúllyal az úriember, aki a bevonuló vendégek élén haladt. Legalább százötven kilós férfiúnak látszott – no de volt is megfelelő termete ehhez a rengeteg teherhez. Bármely részében járhatott az135 Andrássy útnak, mindenütt egy fejjel magaslott ki az emberek tömegéből.
Ősz arca volt, mint a vidám télnek.
Bölcsesség, részegség, kajánság és jámborság váltakozott ezen az arcon, ilyen lehetett volna Shakespeare Falstaffja, ha történetesen Pesten születik, és öregségére királyi tanácsosnak és „adóbizottsági” elnöknek nevezik ki a fővárosban, a hatodik kerületben, Ferenc József idejében.
– Én félig-meddig, „hivatalosan” is éjszakázom, mert szemmel kell tartanom a polgároknak a költekezését, akiknek van pénzük mindenféle haszontalanságra, de adót nem akarnak fizetni – szokta volt mondogatni a nagykedvű Pista úr (akit az egész városban így neveztek), de hát mi már csak maradjunk meg annál az első szavánál, hogy régi gazdasszonya, Dorottya kedvéért folytatta a nagy érzelmű férfiú másnap is az éjszakát.
A középkorú úriembert vállveregetéssel üdvözölte:
– Hogy állunk az alvással, Kacskovics öcsém? Engem bezzeg nem kell ringatni, ha elszánom magam az alvásra. Már hetvenegy esztendős vagyok, félek, hogy kevés idő van hátra, amit az alvásnak szentelhetnék. Rendbe kell hozni a kerület dolgait, mielőtt végleg elbúcsúznék.
Természetesen dörgő, valóban elnöki hangon mondta ezt Pista úr, és közben olyan ármányos ravaszsággal pislantott szelídséget mímelő kék szemeivel, mintha csak pajkosságból vallaná magát hetvenegy esztendősnek.
A középkorú úriember felállott a tekintélyt követelő ismerős előtt.
– Csak ne zavartassa magát, öcsém. Adja át kézcsókomat a „kedves mamának”, mindig különös figyelemmel veszem elő az aktáit.
Kacskovics úrnak nem lehetett mondanivalója a tekintélyes úriember részére, ugyanezért közönyösen foglalta el régi helyét az asztalnál. A szomszédos vendégszobába, a konyha közelébe ezalatt gyülekezett Pista úr társasága, amely állandóan vele, nyomában, mellette szokott járni. Vannak olyan emberek, akiknek mindig ott vannak a követőik, mint a bolygó csillagoknak apró bolygói. A Terézvárosban, ahol Falstaff Pista az adókivető bizottság elnöki tisztét töltötte be: a nagy hatalmú férfiú nem tehetett egy lépést sem, hogy társaságát ne keresték volna gavallérok, akik Falstaff úr népszerűségében136 vagy népszerűtlenségében akartak sütkérezni. Így kísérik a híres tenoristákat, a nagyon erős embereket, de a nagyon gonoszakat is. Pista úr társaságában éjszakánként azok a pesti gavallérok jártak, akiknek a vasalt kabát viselésén kívül semmiféle foglalkozásuk nem volt a világon; akik ugyan az öreg Dumas testőreivel tartottak atyafiságot, de Pista úrtól mindenféle goromba neveletlenséget eltűrtek, hogy a kocsmárosok, vendéglősök, kávéfőzők, mulatóhely-tulajdonosok előtt a Terézvárosban az adók legfőbb atyaúristenének a társaságában mutatkozhassanak.
A letelepedés után az egyik „lovag”, egy kicsit púpos hátú, himlőhelyes arcú, követelőző modorú gavallér nyomban jelentést tett Pista úrnak:
– Vájsz el akar térni a régi szokástól. A söröshordót nem ebben a szobában, a szemünk láttára fogja csapra veretni, hanem odakünn a söntésben. Talán menjünk a söntésbe, ha magunknak akarunk csapolni, aminél még sincs nagyobb élvezet.
Pista úr eleinte hajlandó is volt e tiszteletlenséget tudomásul venni.
– Vájsz – kiáltotta felhorkanva, de ravaszdi kék szemével ebben a percben észrevette a kocsmárost, aki kötényében, összefont karral, nyugodtan, mint egy búzászsák állott a küszöbön:
– A múltkor egy fél hektó sör maradt a nyakamon, mert időközben megérkezett a pezsgőügynök úr, és rábeszélte az urakat a pezsgőzésre – felelt nyugodtan, igazsága tudatában Vájsz úr. – Én vendégeimnek nem adhatom el az állott sört. A magyar királyi kincstár ezt nem követelheti egy adófizetőtől.
– Ne beszéljünk a magas kincstárról egy hordó sör miatt – dörrent közbe az elnök, aki még nem akarta cserbenhagyni a panasztévő „lovagot”, de láthatólag bosszankodott, hogy társasága tekintélyét a kocsmáros előtt védelmezni kell. – A kárvallott fél hektó sör árát majd valamiképpen behozza Vájsz úr ebben a kocsmában, amelynek jövedelmezőségéről mindenki tud, aki itt valaha megfordult. Nem kell ahhoz fináncnak lenni – mondta Pista úr, mintha nem is a kocsmároshoz, nem is a „lovagnak” válaszolt volna, hanem a korommal bőven barnult bolthajtásnak, miután szemét mindig a magasba szegezte, amikor valamely határozatot mondott ki.
Vájsz úr azonban még mindig gondolkozva állott a küszöbön. (Nem tetszett neki a panaszos púpossága vagy kihívó tekintete; ki137 tudna eligazodni az ilyen megmakacsosodott sörmérőn?) Tanácsot tartott magában:
– Hát így is jó – mondta végre, mintha az utolsó szóhoz ért volna egy fontos alkudozásban. – Megtisztelem az elnök urat és társaságát, hogy egy friss hordót csapoltatok, pedig még csak az imént csapoltunk, amire tanú vagyok magam, Kacskovics úr és mindenki a vendéglőben. Megcsapoltatok egy hordót, amelyből másnak nem mérek ki egy pohárral se, csak a társaság tagjainak. Erre becsületszavamat adom.
És már közelgett is kinyújtott kezével Pista úr felé, hogy fogadalmát kézfogással is megerősítse. A nagy tekintélyű elnök már-már hajlandó volt a szerződést a maga kézfogásával is helybenhagyni, amikor a púpos lovag elrikkantotta magát:
– De idebent a szobában…
Az elnök és a vendéglős egyszerre vonták vissza a kezüket, mielőtt azok elérhették volna egymást.
– Megmondtam, hogy a vendégszobában nem csapolok többé, erre való a söntés – szólt bús szemrehányással a már békére hajlamos vendéglős.
– Gondoljuk meg tehát alaposan a dolgot – szólt Pista úr, aki a régi politikusok mintájára ugyancsak nem akart semmit se elhamarkodni.
A vendéglős visszadugta a kezét a kötényébe, szilárdan állott a helyén; a küszöbön az Öregpincér kezében szinte szélfuvalomtól rengett a leeresztett szalvéta, a belső szoba vendégei, akiknek száma időközben nyolctagúvá szaporodott vállas, megtermett, sőt frakkos és egyenruhás urakkal is, akik valamennyien Pista úr társaságában akarták folytatni a Dorottya gazdasszony emlékezetére rendezett ünnepélyt, tanácstalanul várták a dolgok lefolyását. A legkésőbben érkezettek, egy mulatós huszárkapitány és egy Jenőke nevű robusztus úriember (az ötvenedik éven túl), akik egy nyilvános telefonállomásnál maradtak el, ahonnan a huszárkapitány arról küldött értesítést az Állatkertbe, hogy az ott gondozásban lévő farkasait, medvéit az ő szokásos jelenléte nélkül etessék meg az őrök, mert fontos teendői miatt nem mehet az Állatkertbe – Jenőke viszont a nővérének telefonozott, hogy ne várja őt az ebéddel, mert Dorottya napja miatt nincs abban az állapotban, hogy a családi illedelem szerint pontosan megjelenhetne fürdött, frizérozott, vasalt állapotban: –138 mondom: e legkésőbben érkezettek csodálkozva integettek a falevél módjára remegő Öregpincérnek, mintha nem értenék, hová maradnak szokásos söreik és egyéb élvezeti cikkeik, amelyeket már több ízben fogyasztottak e barátságos helyen.
Ám a legnagyobb feszültség közepette parancsolóan csendült a csengő a tolóablak megett, és elvarázsolt helyzetéből felelevenedett az Öregpincér:
– Pár virsli zaftban – kiáltotta egy női hang a tolóablak mögül, és a pincér szinte primadonnaléptekkel ügetett a művirágkészítő felé, aki így akarta tanújelét adni annak, hogy a „piszkos” kocsmáros kínálása nélkül is a hasznot hajtó vendégek közé tartozik.
– Legjobb volna elmennünk – szólt Vilma kisasszony olyan titokzatos hanghordozással, amint azok a nők szokták, akik félénkségükkel is tetszeni tudnak a férfiaknak. (Ugyan hol van olyan férfi a világon, aki cserbenhagyna ilyen megfélemledett nőt?)
Kacskovics úr félig-meddig beleegyező hallgatással nézett Vilma kisasszonyra, míg az egykori alszolgabíró válasz helyett kinyújtóztatta az asztal mellett lábszárait, amelyek csaknem megközelítették a vendégszoba küszöbét. Vidéken szoktak így elterpeszkedni az urak, akiknek nincs hajlandóságuk hamarosan búcsút mondani a széknek, amelyen megtelepedtek:
– A magam részéről meg vagyok elégedve a sörrel, amelyet itt felszolgáltak, meg vagyok elégedve a vendéglős magaviseletével, konyhájával, helyiségével, pincérével, sőt a fogpiszkálójával is, amilyent még nem találtam pesti vendéglőben. Valódi keményfából készült fogpiszkálók ezek, amelyek nem mondanak csődöt akkor sem, ha az ember a fájós zápfogának feszíti őket. Az én nézetem szerint arról is meg lehet ítélni egy vendéglőst, hogy milyen fogpiszkálót adnak a vendég keze ügyébe – mond Podolini Lajos.
A szomszédos vendégszobában ezalatt bizonyos megállapodás jött létre az elnök és társasága és a makacs sörmérő között.
Egy hordó sört valóban előgurítottak, de a söröshordót Vájsz úr előbb krétával megjelölte, ugyancsak megjelölte krétával azt a helyet a vendégszoba küszöbén, ahol a söröshordót két tölgyfaszéken el lehet helyezni, hogy az elnök társaságának tagjai maguknak csapolhassanak.139
– Ludvig szabályszerűen megcsapolja a hordót, aztán semmi köze nincs tovább az egész ügyhöz, mert Ludvignak a söntésben van dolga – mondta ki a vendéglős a határozatot, amelyet néma csendben hallgattak végig, mert voltaképpen senki se volt megelégedve a békés elintézéssel. Hogyisne, amikor gyönyörű verekedésre volt itt kilátás, amelynek végeztével vagy a kocsmáros, vagy vendégei maradnak alul…
– Kolhaus Mihály óta nem történt ilyen igazságtalanság – uszított az amúgy is bosszús művirágkészítő a söntésben. – A feleségem eredetiben olvassa a német költőket, és vasárnap délután, a függöny mögött mindent elmesél nekem, amit a költőkből olvasott.
– Hogy hívták azt a vendéglőst? – kérdezte a „Bécs városá”-hoz címzett vendéglő tulajdonosa.
– Kolhaus Mihály, aki a porosz császárral szállott szembe.
– Nem ismerek ilyen vendéglőst a környéken – felelt Vájsz úr, aki végeredményében szeretett volna már megnyugodni ama vízkereszti fél hektó sör után, amelyért komoly szemrehányásokat kapott a konyhában hallgatózó feleségétől. Meg kellett esküdnie, hogy „kidobja” legközelebb az elnököt és társaságát, holott ez egyenlő volt a lehetetlenséggel, de vajon mire ne esküdne meg egy szegény férfi, akinek ágya szélére, meztelen lábait lógázva, odatelepedik a felesége, a meghűlés veszedelmének téve ki egészségét, miközben fáradhatatlanul bizonyítja, hogy az elnök jóakarata nélkül is meg lehet élni a kerületben. Vájsz megesküdött ama fél hektó sör állítólagos elvesztése után (amelyet igazában el sem veszített, mert a „Bécs városá”-hoz címzett vendéglő előtt stációt tartó régi bérkocsisok anélkül is az „állott sör” miatt szerettek idejárni, mert az igazi sörivók nem hisznek abban a babonában, hogy csak a frissen csapolt söröshordó érdemes a megízlelésre; az okos emberek megvárják, amíg a sör némileg leülepedett). Vájsz megesküdött a családi béke kedvéért, de most már elég legyen a szemrehányásokból. Ugyanezért a művirágkészítőnek darab idő után megmondta véleményét, kijelentette, hogy cseppet sem bánkódna azon, ha a művirágkészítő megvonná pártfogását vendéglőjétől, mert utóvégre mindennek van „határa”. Lorsi E. talán manapság se tudja, hogy miért sértette meg őt a kocsmáros, akinek ügyes-bajos dolgaiban annyi esztendőn át részt vett.
A vendégszobában pedig ezalatt, miután az „éjszaka lovagjai” félig-meddig győzedelmeskedtek a makacs vendéglősön: a söröshordó140 valóban a küszöbön állott, és a gavallérok egymás után járultak a helyhez, hogy poharaikat megtöltsék, a vendégszobában az Öregpincért vették munkába az elbizakodott uraságok. (Ugyan, kinek ne volna kedvére megtáncoltatni egy szolgálatkész öreg embert, aki a sors kiszámíthatatlansága következtében a „Bécs városá”-hoz címzett vendéglőbe került, és ott a vendég nélküli, hosszú délutánokon, valamely homályos sarokban arról álmodott suttyomban, hogy nagyúri vendégek érkeztek a „házhoz”, akiket fiatal korában kiszolgált – eljött a velszi herceg Pestre, vagy legalábbis a fia, hogy átnyújtsa azt a melltűt, amelyet valaha az Öregpincérnek a „Kékmacská”-ban ígértek, ha a vendégeket figyelmesen kiszolgálta!)
Az elnök, miután azt vélte, hogy közmegelégedésre intézte el a goromba kocsmárossal való összeütközést, megingatta magát a tölgyfából készült széken, és a pincér kérdezősködésére így felelt:
– „Zikellner”, maga talán nem ismer engem, hogy olyanformán akar velem elbánni, mint valami zónás atyafival? Barátom, a „parasztfogdosás” Thaisz főkapitány alatt volt divatban Pesten, azóta nem járnak a kellnerek fiákeron a lóversenytérre. Nem, barátom, a kellner már nem azon töri a fejét, hogyan előzze meg a Stefánián Aczél Béla báró hintóját. „Zikellner”, haptákban kell állni és megvárni a vendég parancsolatait.
Az Öregpincér már évek óta ismerte Pista úr erkölcsprédikációit, amelyeket a hatodik kerületben a vendéglői és kávéházi „alkalmazottaknak” szokott mondani. Fanyaran mosolygott az öregúr zsémbelődésén, mire az hirtelen lecsapta az étlapot:
– „Zikellner”, maga nevet, barátom, amikor én beszélek? Hát még egyszer tudomására adom, hogy már vége annak az időnek, amikor a kellnerek voltak a legnagyobb urak a városban, nincsenek már Freystädtler Flórák, Karola Cecíliák, Berger Málcsik, akik a pénzüket a kivasalt kellnerekre költötték. „Zikellner”, hol vannak a maga gyűrűi, amelyeket a nőktől ajándékba kapott? Mért nincs fodrozva a haja? Mikor borotválkozott utoljára? Hiszen már köszönni se tud jóformán! Egyenesen, összecsapott bokával állani és csak a fejet meghajtani!
És Pista úr, amit a mulatságok programjából sohase mulasztott el: felállott helyéről, mintha egy télikabátokkal megrakott ruhafogas emelkedne fel, és néhány percig azzal foglalkozott, hogy az illedelmes köszönésre megtanítsa az Öregpincért.141
Aztán bágyadtan visszahanyatlott elnöki székébe, és így szólt:
– Ferenc József idejében ez így volt, azóta felborult minden rend a világon. Hozzon nekem egy pájslit… elég egyelőre kisporció is, majd meglátjuk, hogy mit tud az a pájsli. Mondja meg a „gnédigének”, hogy nekem kell a pájsli. Bő lében legyen, hogy kanállal lehessen fogyasztani, mert ez a pájsli első titka. Második titka, hogy apróra, köröm nagyságú szeletekre legyen vágva a tüdő, mert akkor fő puhára az étel. A harmadik titok, hogy ne csak egyfertálynyi citromot adjanak az ételhez, mint a modern vendéglőkben, hanem egy felébe vágott citromot. Nem szeretem az olyan vendéglőket, ahol mindent hosszadalmasan kell magyarázni.
(Pedig talán csak ezt szerette Pista úr.)
A „kiokosított” pincér egy lépéssel hátrált, a konyhába nyíló tolóablakhoz. Azt megkocogtatta körmével:
– Kisporció savanyú tüdő – mondta, és a kocsmárosné már kiadta a tálkát az ablakon.
– Hm – mondta Pista úr borongós arccal, miután semmi kifogásolnivalót nem talált sem az ételen, amelyet elébe helyeztek, sem a nagy terjedelmű asztalkendőn, amelyet rövid, egyenesen álló gallérjába nyomkodott, s amely kendőt a nyakán hátul alaposan megcsomózott, hogy elvesse a gondját. Még az evőeszközöket nézegette darab ideig oly figyelemmel, mint a mérnökök műszereiket, és könnyed mozdulattal vette kezébe a kanalat, mint egy legyezőt. A kanálban monogram volt. W. J. betűk ölelkeztek a szokott helyen. „Ki az a J.”, mormogta magában Pista úr, de rájött, hogy a J. betű Johannát jelent: Vájszné lánynevét, amelyet egyébként meg szoktak ünnepelni esztendőnként – egy János-napon.
– Megismerkedem ezzel a Johannával, aki még az elnök úr előtt is tekintélyt tud tartani – rebegte Vilma kisasszony, szinte apácás alázattal, mert méltányolta azokat a példás nőket, akiknek főztjére nem mernek megjegyzést tenni a férfiak. Nem nagy kunszt ugyan vendéglősnének lenni, aki számon tartja a férfiak mellénygombjait, de viszont nem hálátlan feladat.
A látszólagosan megjuhászodott elnök azonban még nem végzett az Öregpincérrel, bár látszólagosan nem volt más gondja, mint a savanyú tüdőre simult tükörtojást a hegyezett füllel hallgatózó babérlevéllel, valamint az itt-ott úszkáló mócsingos darabokkal összeegyeztetni, miután kanalával néhány szabályszerű kört írt le az ételben.142
Mindent látó kék szemeit végigfutamodtatta az asztalra állított süteményes, fonott kosarakon. Nagy kezével bizonytalankodva nyúlkált egyik kosárból a másikba, miközben a sóskifliket, császárzsemlyéket, vizeszsemlyéket, kenyérdarabokat megropogtatta, és minden ropogtatás után elborultabban csóválta a fejét.
– „Zikellner” – kiáltott fel végre –, én tudom, hogy a forradalmak mindig a pékek miatt törnek ki. De én nem vagyok nihilista, se anarchista, se bolsevista, engem nem kergetnek forradalomba a pékek, még ha sikerült is nekik megölni az öreg Ferenc Józsefet. Érti? Én tudom, hogy a pékek milyen gézengúzok, van velük elég dolgom a hivatalomban, valamennyit felakasztanám… Hozza ide a kenyeret, és hadd vágok magamnak belőle egy darabot.
A „Bécs városá”-hoz címzett vendéglőben a kenyér megtisztelő helyen állott, mégpedig a pohárszék orgonája alatt, hófehér vágódeszkán, piros csíkos abrosszal leterítve, mint az áldozati bárány, amelyet mindennap ünnepélyesen bemutatnak. Felső ujjízületével szokta itt kimérni a vendéglős személyesen, hogy milyen darabokat vágjon le a vendégeinek. Ősi szokás volt ez. A söntésben tartózkodó Vájsz csaknem eszét veszítette, amikor az elnök újabb kívánságáról értesült az öregpincér útján.
– Nem, inkább meghalok – mondotta Vájsz, amikor félig-meddig magához tért, és a homlokáról letörölte a verejtéket.
Az elnöknek ez a kívánsága túlment minden kocsmárosfantázián… Reménytelenül hordozta körül vérbe borult tekintetét a „Bécs városá”-ban időző vendégeken. A művirágkészítő már elkotródott, közömbös emberek üldögéltek söröspoharaik mellett, akik Isten tudná, milyen okból vetődtek be a mai délelőttön a sörház bolthajtásai alá. (Vájsz sohasem kérdezte meg, hogy mely okból isznak vendégei korsóból vagy pohárból sört: bizonyosan mindennek megvolt a maga oka.) Ám könnyes, elkényszeredett tekintete ekkor találkozott Kacskovics úr nyugodt, bátorító, megértő tekintetével – mint ahogy a keresztre feszített vértanúnak jólesik a részvét. Kacskovics úr valamely titokzatos okból alig észrevehetőleg biccentett fejével, Vájsz úr, mintha lidércnyomástól szabadult volna meg: visszatérőben lévő nyugalommal így szólt az Öregpincérhez:
– Vigye oda a nagyságos úrnak az egész kenyeret, és hagyja ott az asztalán.
A pincér így cselekedett, az elnök úr szemügyre vette a hosszú kenyérvágó143 késsel és friss szalvétában megérkezett kenyeret, megforgatta: vajon elég feketére sült-e a kenyér feneke; megszagolta: mennyi köménymag van benne; mennyi krumpli és mennyi élesztő és mennyi rozs használtatott fel a kenyérhez…
– Nincs már igazi „sercli” a világon – mondotta, amikor a kenyér végét kiszemelte arra a célra, hogy véle magát megjutalmazza. – Hol van az a világ, amikor Ferenc Józsefnek külön dagasztottak, sütöttek kenyeret Pesten a pékek? Amikor titkosrendőrök ügyeltek arra, hogy a péklegények se a fülüket, se a lábujjukat ne vakargassák a műhelyben? Kampec. Bolond mindenki, aki túlélte Ferenc Józsefet.
No de most végre mégis elérkezett az időpont, amikor a citromot utoljára dörzsölte a tálka széléhez az elnök, és komolyan nekilátott a villásreggeli fogyasztásának, miközben a kenyérhéjakat itt-ott levagdosta mellényzsebéből elővett penicilusával, mintha megjelölni akarná azokat a kenyérdarabokat, amelyeket érdemesnek talált az elfogyasztásra. Megjegyzése közben csak annyi volt: „Gusztus dolga az egész élet. Van egy öreg tyúkszemvágóm a Rudas-fürdőben, aki mindig megmutatja azokat a nevezetesebb tyúkszemeket, amelyeket híres emberek lábából kivágott. Eddig Szilágyi Dezsőé volt a legnagyobb, no de olyan ember is volt.”
A szomszéd szobában, ahonnan az elnök megjegyzéseit csendes áhítattal figyelték, most halk lánynevetés hangzott fel. Vilma kisasszony volt a jelentkező, mire Pista úr csendesen, szinte kiszámított lassúsággal az idegen hölgyre gurította jámborságról tanúskodó kék szemeit, és szelíden ismételte:
– Becsületemre, akkora tyúkszeme volt Dezsőnek, mint az orosz cár Orloff-gyémántja.
Menyecskés, turbékoló, halk női kacaj volt a válasz, amire Kacskovics úr csendesen megszólalt a maga asztalánál:
– Úgy kell venni e dolgokat, hogy az elnök úr azért beszél ilyen históriákat, hogy megszabadítsa asztaltársait étvágyuktól, miután ő maga már megtalálta étvágyát a huzamos zsémbelődések árán. Talán akkor ízlene neki legjobban az étel, ha Vájsz, a vendéglős, a szeme láttára felakasztaná magát az ajtószegre.
– A jó pap holtig tanul, talán ezt is megéri Pista úr – mond Vilma kisasszony, és most már nem jutott eszébe, hogy távozást indítványozzon.144
Mintha a nagyszerű Pista úr védelme alatt érezte volna magát, aki szavait nagy részben hozzá intézte.
Ámde az Öregpincér nem elégedett meg Pista úr megnyugtatásával, bár a „Bécs városá”-hoz címzett vendéglőnek nagy érdeke lehetett a rendbontó öregurat darab időre elhallgattatni. Másik vendéghez fordult tehát az Öregpincér, akinek homlokán szabályszerűen kettéválasztott, ritkás, őszes frizurája már borzolódni kezdett az eddigi „megerőltetések” miatt. A soron következő vendég éppen Nikodémi úr volt, egy Pesten született olasz, aki bár még életében nem mozdult ki Pestről, mindig arról ábrándozott, hogy bizonyára minden másképpen, kedvezőbben történt volna, ha nagyatyja, aki kövezőmunka végett állított be valaha a magyar fővárosba: otthon marad olasz hazájában.
– A római szenátus tagja lehetnék, és itt ülök egy pesti kocsmában – mondogatta Nikodémi úr, ugyanezért szakálla kefélgetésén kívül nem is igen foglalkozott komolyan egyébbel életében.
– Maga az? – kezdte a pincérrel való megbeszélést. – Örülök, hogy végre szerencsém van magához; egy olyan ember, mint én, aki hazáját elhagyta: valóban nem érdemel más bánásmódot a vendégszerető magyarok között. Mi az? Mit mond? Borjúpörköltöt ajánl, vagy talán ájnspennert tormával, amit a vándorlegények szoktak enni? Vagy talán makarónival akar megkínálni, mint szerte az egész városban? A Szűz Anyára! Egyszer mégiscsak előveszem azt a tőrt, amelyet állandóan a zsebemben sejtenek az emberek! Hát nem bánom: legfelsőbb beleegyezésemet adom a borjúpörkölthöz – szólt a fekete szakállú, félelmetes arculatú, olajbarna Nikodémi úr olyan leereszkedően, mintha valóban tagja volna az olasz szenátusnak.
Az Öregpincér megkönnyebbülten adta át a rendelést a tolóablak mögött rejtőzködő gondviselésnek. Ettől a sötét képű úriembertől mindig babonásan félt, különösen a pénteki napokon, amikor a kocsmákban a veszekedések szinte elkerülhetetlenek.
A soron következett volna Kriptai úr, aki ugyan csak egy pesti nyolcadik kerületbeli kéményseprő mesternek volt a fia, de valamiképpen mégis sikerült elérnie, hogy szülei, rokonai gondnokság alá helyezték, mint valamely pazarló mágnásfit. Ebben a társaságban egyedül ő volt gondnokság alatt, amely körülmény bizonyos tekintélyt kölcsönzött neki. Először is azért, mert most már sohase lehetett145 belőle kerületi kéményseprő, amivel barátai fenyegették; másrészt senki se csodálkozott, ha vasalt ruháiban, vadászmellényeiben, régimódiasan szabott (mint mondogatta): „boldogult úrfikorából” való kabátjaiban egyetlen fillér sem akadt meg hónapokon keresztül. Gondnoka, egy budai nagybátyja, kifizette érte a szállodai szoba árát, amelyben Kriptai úr a korabeli gavallérok módjára meghúzódott, egyébként nem törődött vele. Ugyanezért Kriptai úrnak (egy kis termetű, mindig gondosan borotvált arcú, pedrett bajuszkájú, uszkárforma úriemberkének) mindig alkalmazkodnia kellett a viszonyokhoz, és rendelkezés előtt megvárnia, amíg szomszédai befejezik a nagyérdekű vitatkozást, amely közöttük felmerült. Vajon mikor legjobb borotválkozni? Gőzfürdőbe való menetel előtt, vagy gőzfürdőből jövet? Két komoly úriember, Plac és Kesthelyi (s betűvel, kérem) vitatkozott erről a kérdésről, és a gondnokság alá helyezett gavallér nem mert addig állást foglalni egyiknek igazsága mellett sem, amíg a pincérnél rendelkezés nem történik afelől, hogy voltaképpen kinek a vendége lesz? Kriptái úr tehát figyelmeztetőleg köhécselni kezdett, amint a pincért közeledni látta, de Plac (akit még senki se nevezett úrnak, mert származására nézve alföldi zsidó volt, aki csak azért kapott helyet a társaságban, mert mint a Wenckheim grófok árendása ment tönkre) öblös, Békés megyei, földzsíros, parasztos hangján kimondta, amit gondolt:
– Nézze, Kesthelyi úr: én böcsületemre mondom, hogy sohase jutott az eszembe, hogy a nevemet ötven krajcárért megváltoztassam, tudják a hitelezőim, hogy ma is Plac vagyok, aki majd megfizeti a tartozását, ha lesz neki pénze – de én minden negyedik nap nullásgéppel lenyíratom a hajamat, levágatom a szakállamat a budai szerb borbélynál, mielőtt belépnék a gőzfürdőbe. Én fürdőzés után nem engednék a pofámhoz nyúlni, még annak a borbélykisasszonynak sem, akinek a kedvéért mostanában sorfalat állnak a Váci utcában a gavallérok.
Kesthelyi úr (aki nem volt kisebb ember, mint Festetich herceg nyugalmazott fővadászának a fia, ugyanezért azzal is gyanúsították elegáns fellépése miatt, hogy természetes fia a hercegnek, és azokon a helyeken, ahol ismerték, röviden „Taszilló” néven emlegették) türelmesen végighallgatta Plac kifakadását:
– Szerencsére még nem tartunk ott, hogy csődbe ment izraelita árendások dirigálják Pesten a divatot. Én a magam részéről kijelenten,146 hogy sohasem fogom nullásgéppel nyíratni a hajamat, mert a fegyenceket szokták így nyíratni, hogy szökésük közben nyomban felismerhetőkké váljanak a polícia emberei előtt. Kijelentem, hogy sohase teszem be a lábamat ahhoz a szerb borbélyhoz, ahol krétával van kiírva az ajtóra, hogy a borotválkozás tíz krajcárba kerül. Kijelentem azt is, hogy mindig fürdő után fogok borotválkozni, mert minden okos ember tudja, hogy a meleg vízben megpuhult szőrszálakat könnyen lehet eltávolítani a bőrről. Egyébként…
Kesthelyi úr az utolsó szónál már jobb kezével keresgélni is kezdte zsinóron függő, kabarján elhelyezett, aranykeretűnek tetsző monokliját, hogy azt egyetlen mozdulattal helyezze el a szemén, hogy a baljában tartott étlap tanulmányozásába kezdjen, mialatt udvariasan, leereszkedően, szinte főúri bágyadtsággal szólt Kriptai úrhoz:
– Mily irányban intézkedtél, Aladár?
A gondnokság alá helyezett úriemberke, miután állapotát némileg biztosítva látta, szolgálatkészen így felelt:
– Én az egyszerű káposztalevesnél maradnék, mert hiszen az én helyzetemben ez volna a legmegfelelőbb.
Kesthelyi úr (olyan életkorú úriember, akinek már mindig igen komoly, ceremoniális, sőt lovagias arculatot kellett viselnie, hogy az embereknek eszükbe ne jusson megkérdezni, hogy voltaképpen: mi a foglalkozása?), Kesthelyi úr (akinek koromfekete bajszában a délelőtti világításnál már valóban feltünedeznek olyan szálak is, amelyek a Váci utcai borbély figyelmét elkerülték, a halánték ráncai pedig pókhálósodnak, bármily önuralommal küzd tulajdonosuk a megöregedés ellen) – mondom: a Kriptai úr által kiszemelt vendéglátó feltette monokliját, és bizonyos elgondolkozás után így szólt:
– Nem akarok ellentétbe kerülni igen tisztelt barátom véleményével, a káposztaleves bizonyára megteszi a magáét, de a rend kedvéért néhány kövér, bő olajban úszó francia szardíniát ennék, mégpedig olyan dobozból, amelyet itt az asztalnál bontanának. Megmondhatom azt is, hogy van itt egy üzlet a közelben, ahol ezek a bizonyos francia halacskák kaphatók. Vörös oldala van a doboznak, és legfeljebb két-három, esetleg négy halacska fér el bennük. Ezek a legjobb halacskák, mint Löwenstein úr egykor közölte velem – csak olcsóságuk miatt nem tartják raktárukban a pesti boltosok…
Az elnök, aki titkon figyelemmel kísért minden szót, amely asztalánál elhangzik, most idejét látta annak, hogy az előtte érintetlenül147 álldogáló és így habja vesztett söröskancsót felemelje, miután barátságos elismeréssel bólintott Kesthelyi úr felé. Elnökségének diadalmát látta abban a körülményben, hogy a társaság más tagjai is megfigyelik a kocsmárosok „manipulációit”.
A söröskorsó felemelése azonban más teendőt is jelentett az elnök számára. Az ablak felé tartotta a sört, hogy megvizsgálja igazi színét, bár nem kételkedhetett abban, hogy a sör valóban a csapról került egyenesen elébe:
– Ja, lieber Freund – mondta most az elnök dörgő hangján a vendégszoba küszöbén pillanatnyilag megjelent Vájsz úr felé –, én már láttam olyant is, hogy Zichy Jenő gróf sörébe beleköptek a „Weinbursok”, mert az excellenciás úr nem adott két krajcárnál több borravalót.
Az elnök haragos kék szeme azonban szinte cimboráskodó pajkosságúvá szelídült, amikor a söröskorsó mellett a szomszéd szoba felé is irányított egy pillantást, ahonnan Vilma kisasszony szinte megbűvölt arculattal figyelte a leghatalmasabb embert. A „leghatalmasabb ember” ezután ősz arcát a söröskorsóba dugta, és a vendéglős kibékítésére pontosan száz másodpercig tartotta a korsót szájában.
– Ami jó: az jó, még „Bécs városá”-nál is – mondta most, mintha valamely határozatot hirdetne ki. De mielőtt Vájsz úr a küszöbön végleg kiegyenesítette volna a derekát, az elnök kimondta ítélete indokolását is: – Nemhiába egyik legnagyobb adófizetője az öreg Dreher Ausztriának.
Talán mindenki meg lett volna elégedve az elnök szavaival: csak Plac, ama nullás hajnyíró gépet használó bukott árendás elégedetlenkedett az asztal vége felé, aki legyőzve érezte magát a fürdőügyi vitában:
– Tóni, egy pacalt kérek – mormogta röfögő hangon, mintha már az egész életét megunta volna ebben a társaságban. – Pacalt és sört, ami egy falusi zsidónak dukál a restaurációban.
Plac hangos kijelentése bizonyos időre megbénította a társaság kedvét, már abból a szempontból is, hogy Plac magatartásában tiszteletlenséget lehetett észrevenni. Bizonyos animozitás volt észlelhető Plac ellen, habár feje, hajtalansága miatt láthatólag több helyen ujjnyi mélységűre be volt verve, homlokán szúrások nyomai, az egyik húsos füle tépett, amilyen nyomokat nem lehet mindennapos148 verekedéseknél szerezni. E nyomokból ítélve a vállas, szuszogó, kemény tekintetű, százkilónyi egykori földbérlő már más alkalommal is megállotta a sarat, ahol a verekedések nem mennek tréfaszámba. Nagyon szép lyuk volt a Plac feje búbján, amelyet bizonyára nemhiába adtak neki emlékbe. A keze ugyan reszketett néha, de ez attól a sok visszafojtott mérgelődéstől eredt, amelyet Placnak élete folyamán elszenvedni kellett. „Mellőzött” ember volt, mint mondogatta, míg az ostoba szerencsések meggazdagodtak körülötte. „Egy Sószberger!” – emlegette, ha néha sikerült lerészegednie…
– Pacal jár az ilyen pasasérnak, nem pedig muszka kaviár – ismételte, és valamely babonaságnál fogva a mellénye zsebében rejtegetett ezüstforintossal halkan megkocogtatta az üvegpoharat. Mintha így is bizonyítani akarná, hogy számláját személyesen óhajtja kiegyenlíteni.
Nem volt boldog embernek mondható még itt, a „Bécs városá”-hoz címzett vendéglőben sem, ahová azért szerettek járni az úriemberek, hogy az elnök fennhatósága alatt a kocsmárost megkínozzák, hogy az darab ideig eszét veszítse. És már-már sikerült is ez a kísérlet, amikor egy városi, piros sapkás hordár állított be a vendégfogadóba, egy nagy kakassal a hóna alatt – a legnagyobb kakassal, amely Pest piacain ezen a napon eladásra került.
A tréfáról még maga az elnök sem tudott, amely tréfa a hordár megjelenésével kezdődött, ugyanezért nagy érdeklődéssel, gonoszkodva figyelt, amikor a cukorspárgával meggyeplőzött, körülbelül fél méter magasságú kakast a hordár bekormányozta a vendégszobába …
– Kapitány úr parancsolatára megérkeztem a kakassal – jelentette sapkáját kezébe véve a hordár, akit egyébként kiálló fogairól, vörös bajuszáról s egyéb „hőstetteiről” sokan ismertek Pesten az Andrássy út járókelői közül. „Fogas” hordárnak nevezték, és mint víg kedélyű ember, rendszerint nem ácsorgott sokáig megbízatás nélkül. Még az Andrássy úton is akadtak zsebórák, gyűrűk, karperecek és egyéb holmik, amelyeket valamely kapu alatt kérdezés nélkül átvett tulajdonosuktól, hogy a Vasvári Pál utcában levő zálogházig egyetlen iramodásban tegye meg az utat, mintha attól félt volna, hogy a zálogoló úriember megbánja közben cselekedetét. Míg olyankor, amikor komolyabb értéktárgyak, így például családi ezüstök, szőnyegek, tálak, tálcák, bundák stb. kerültek a „Fogas” hordár gondjai149 alá, ő jóakarattal indítványozta, hogy ezeket a dolgokat Darvasnál helyezendi el, akinek a Király utcában volt megfelelő intézete. „Darvas” régen meghalt, de emlékezetére sokáig így emlegették a zálogházat, mintha valamely felejthetetlen cselekedeteket követett volna el. Nagy zálogháza volt, ahol nemcsak a zsebórára, de a frakkra és menyasszonyruhára is kölcsön adtak; s ezzel ismertté tette nevét a fővárosban.
A „Fogas” hordár titokzatossága, amellyel a már említett huszárkapitánynál jelentkezve, leszámolt előtte a kakassal, annak vételárával, valamint a megmaradott bankókkal, azt a gyanút ébresztették, hogy a „Fogas” hordár a kakasvásárláson kívül egyéb teendővel is meg volt bízva. Valóban, egy apróra összehajtogatott cédulát is átadott a kapitánynak, amelyet a kapitány tüntetőleg zárt ezüst cigarettaszelencéjébe, amely szelence körülbelül egy fertályt nyomott, és ércbe vésett aláírásaival volt ellátva mindazoknak, akik a kapitány baráti köréhez tartoztak. A szelence zárja rendszerint nagyot pattant, mintha pisztolyt sütöttek volna el.
– Gyer ide – mondta a huszárkapitány a kakasnak, megkapta a két szárnyánál fogva, felemelte, és kék szemével mereven a kakas szemébe nézett, miután néhányszor tenyerével meglegyintette a kakas kopaszodó fejét. A kakas darab ideig küzdött a kapitány állatszelídítő tekintete előtt, de csakhamar bágyadozni, fáradozni kezdett, majd álmosan lehorgasztotta a fejét.
– Tedd a sarokba, és vigyázz rá – mondta most odavetőleg a katonatiszt a hordárnak. – Rendelj magadnak egy pohár sört.
A hordár a sarokasztalhoz telepedett, a kakast és a vörös sapkát az asztal alá dugta, és várta a további parancsokat.
(Mi történt? – rebbent fel Vilma kisasszony a szomszéd szobában.
– Semmi nevezetes – felelt Kacskovics úr –, a kapitány így szokott tenni az állatokkal, emberekkel, ha útjában vannak; darab időre elaltatja őket az ördöngös tekintetével.)
…No de még volt két tagja az asztaltársaságnak, akit eszmecseréjében nem zavart meg egyetlen produkció sem, amely a délelőtt folyamán bemutatásra került. Nyilván már régebben megkezdték az eszmecserét valamely vidámabb helyen, ahol talán a túl hangos mulatozás elől menekültek a tudományos vitába. Az egyik úr papképű volt (persze: civil ruhába öltözve), aki valamely kideríthetetlen okból ráért arra, hogy együtt járjon a mulató társasággal, és a150 társaságban „Esperesnek” címezték. Valóban felszentelt katolikus pap lett volna az illető: erről komolyan sohase vitatkoztak, mert az Esperes minden tudományos, egyházi, nyelvészeti kérdésben olyan jártasságról tett bizonyságot, hogy akkor is a főtisztelendő urak közé kellene őt sorolni, ha írásbeli dokumentuma nem volna kéznél. Az Esperes az éjszaka folyamán jó találkozást „csinált”; valahol a vidám barangolások közben a társaság megcsípte valamely sarokasztalnál a „Szerkesztőt”, aki cigányzenés, mulatozó, parfőmös tánchelyeken, korhelykedőktől zsongó kocsmákban, női kacajtól fülledt éjféli kávéházakban tudott csak istenigazában dolgozni, Shakespeare műveit fordítgatta angolból magyarra, most éppen a Szonettek-nél tartott. Az Esperes öblösen, itt-ott gombok kinyitásával könnyítve magán: üldögélt székében, szelíden, megértőleg bólongatott tokájával, mint akinek bőségesen van ráérő ideje arra nézve, hogy vitatkozó társát meghallgassa. Nem ingerelte, nem hajtotta, sőt néha még áhítatos pillantást is szánt kerek, bagolypápaszeme alól társának – csak néha, mint valamely föld alatti morajlás: köhögni, fuldokolni, rázkódni kezdett, mintha valamely titkos bűnbánattól vonaglott volna gallérja és mellénye. S ugyanekkor keserves, szemrehányó pillantást vetett az elnökre – egyedül csak az elnökre, és nyögősen megszólalt:
– Ugye, mondtam, hogy attól a hurkától mindnyájan megbetegszünk? – Miféle hurkára célzott az Esperes, azt az elnökön kívül nem tudhatta senki. Az elnök se tulajdonított sok fontosságot az Esperes szavainak, mert egész egyszerűen, de elkomolyodva, vezetéknevén szólította az Esperest:
– Jobrincs – mondta, és az Esperes állapota láthatólag javult.
Nem a teátrálisság kedvéért kell felemlíteni, hogy az Esperes vitatkozótársa sovány, kovászképű, kapa után ültetett bajszú, súrolókeféhez hasonlatos hajzatú úriember volt, akinek akkor is olyan ódon könyvszaga lett volna, mint egy antikváriusnak, ha nem hordoz hóna alatt állandóan ócska könyveket. (Volt egy időszak Pest éjjeli életében, amikor az ilyen könyvcsomaggal érkezett vendégeket az éjféli órában a pincérek „doktor úrnak” szólították, a legkényelmesebb asztalokat kínálták nekik, amelyeket egyébként disznóságig lerészegedett bácskai náboboknak tartogattak, tintát és tollat tettek az asztalra, megelégedtek annyival, hogy a vendég csak feketekávét rendelt, amelynek az árát nem is várták pontosan a fogyasztás után, a kávés messziről köszönt, mert tisztelője volt ő is a tudománynak, költészetnek, kultúrának. Egy-egy Ady Endrét vagy Bányai Elemért sejtenek még akkor is a könyves vendégben, amikor a nevezettek már régen halottak, és az életrajzuk közkézen forog: hol és mikor, mely bormérőhelyen fordultak meg?)
Az Esperes vitatársa: bár normális emberként ült a széken: legfeljebb csak néha billentette fel a szék hátulsó két lábát, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak. Betegesen sápadt ruházata volt, amelynek igazi színére talán már senki se emlékezett Budapesten. Vannak olyan emberek, akik gyermekkoruk óta megszokják az úgynevezett praktikus színű ruhák viseletét, amely ruhákon sem gyűrődöttség, sem keféletlenség „nem látszik meg”; a foltok elbújnak a porréteg alatt, amely az ilyen ruhákat apránként belepi. Ha megmondjuk a „Szerkesztő” ruhájáról még azt a titkot, hogy a kabátja gallérjának bélésében varrótűk voltak elrejtve, amelyekkel a fogyatkozásokat, gombhiányokat, meglepő szakadásokat nyomban helyrehozhatta: körülbelül minden élményét elmondtuk a „Szerkesztő” köntösének. S kaucsuk mandzsettái voltak, mégpedig tarka színűek, amelyek fel és alá vándoroltak csuklóján, anélkül hogy ingéből egy darabka is látszott volna. Heveskedve magyarázott az Esperesnek, nyilván abból a szempontból, hogy a tétova pincérnek ne jusson eszébe megzavarni őt.
– Ha így marad Magyarország: bizonyosan el kell pusztulnia, mert ennyi magyart nem bír eltartani ez a darabka föld. Régi elméletem, hogy egy csomó magyarnak fel kell kerekedni és visszatérni az őshazába, hogy ott megélhetésüket megtalálják. Valamikor a csángókkal volt hasonló próbálkozás, de nem sikerült a kísérlet. Vissza kell mennünk, kérem, Ázsiába, hogy legelöl kezdjük az egész dolgot. Vadászoknak, halászoknak, „leegyszerűsített egyéneknek” kell lennünk, hogy a faj megmaradhasson. Vissza az őshazába, Esperes úr.
– Igen, de mi lesz a civilizációval és sok mindennel, amit itt hagyunk Európában? – kérdezte az Esperes szelíd hangon, mintha valóban ez volna a legnagyobb gondja (pedig titokban máson törte a fejét).
– Pogányoknak kell lennünk megint, hogy fennmaradhassunk. Nincs kegyelem… Pogányoknak kell lennünk, hogy a mostani európai152 konstellációban komolyan vegye valaki a magyarságot – felelt a „Szerkesztő”.
Az Esperes még darab ideig bólongatott, de már csak gépiesen, mintha lassan megérlelődött volna agyában az az eszme, amelyet a tétlenül üldögélő hordár ébresztett benne. Néhányszor körülhordozta a tekintetét a kapitányon, a hordáron, az elnökön, aztán kenetes hangon szólt a kapitányhoz, aki éppen egy nagy darab hideg tormát reszelt, mert meleg ételt fogai épségben tartása szempontjából sohasem evett. A vadállatoknak minden foguk megvan, mert nyersen eszik a húst.
– Kapitány úr – ismételte az Esperes, amint az a reszelt tormáról az üvegfedőt felemelte, és megkóstolta, hogy valamiképpen mozgásba hozza kővé válott arcvonásait. – Kapitány úr, engedje meg, hogy néhány percig rendelkezzem a hordárával.
A reszelt torma élvezete miatt darab időre megsiketült kapitány nem értette mindjárt a dolgot, de aztán annál nagyobb grandezzával parancsolt rá a hordárra, hogy az Esperes úrnak rendelkezésére álljon.
– Stecc! – Fogas! – Stern! – vagy Hogyhívják!
A hordár már barátságos, huncutkás tekintettel ugrott az Esperes úr közelébe, mert elképzelése szerint most következett el az az idő, amikor a tiszteletre méltó Esperes valamely egyházi tárgyat Darvashoz fog küldeni, mert aprópénze az éjszakai költekezés folytán megfogyatkozott. Vajon mit szólna a Darvas, ha a nagy fogú hordár egyszer egy püspöki bottal állítana be? (Minden embernek a maga foglalkozása szerint működik a fantáziája.) De az Esperes, bár elég ügyetlenkedő, reverendazsebhez szokott kézmozdulattal keresgélt ruhájában, mégiscsak egy asszonyos formájú, több rekeszes, rézgombokra járó bugyellárissal jelentkezett, amelynek egyik rekeszét felnyitván: abból bizonyos keresgélés után egy gondosan összehajtogatott, szinte egyénivé alakított bankót vett elő, amelyet a hordár elé tartott.
– Ezt a pénzt tegye a sapkájába, mert nem szeretném, ha azzal jönne vissza, hogy a pénzt elvesztette. Ezt mondhatja azoknak, akik lóversenyfogadások lebonyolítására küldik ide a szomszédos Szerecsen utcába; mondhatja azoknak az ostoba nőknek, akik még mindig a hordárok útján leveleznek a kedveseikkel – de ne mondjon nekem semmiféle hazugságot, mert én ott voltam, amikor Regulát153 felakasztották. Végigmegy tehát a Király utcán, a harmadik utcában a Vasvári Pál utcától számítva, amely utcának most neve sehogy se akar eszembe jutni, mert feledékeny vagyok az utcanevek dolgában: lát egy vörös szakállú zsidót, aki ilyenkor bizonyosan boltja előtt ácsorog.
– Minden zsidó a boltja előtt áll – felelt a nagy fogú hordár, aki már bizonyos kényelmetlenséget érzett az Esperes megbízatására. (A legjobban szeretett a zálogházba járni.)
Az Esperes ellenben nem vette figyelembe a hordár megjegyzését – nem az „ő hordárja” volt az illető, szívességből kapta kölcsönbe a kapitánytól –, flegmatikusan folytatta tehát:
– Abban az időben fogházlelkész voltam, amikor azt a szerencsétlen Regulát felakasztották. Tempi passati. Szeretnék jó, tiszta, valódi szilvóriumot inni, amit a zsidók húsvétjára szoktak előkészíteni. Ezt mondja meg annak a vörös szakállú zsidónak, aki innen a harmadik utcában a boltja küszöbén áll, három lépcső vezet felfelé a boltjába, az apja hitközségi elnök volt Tolcsván, a Fürstök közül való, akik a zsidók mendemondái szerint: híres borkereskedők voltak a Hegyalján. Volt valami rokonuk, akit Teitelbaumnak hívtak, és mint csodarabbit emlegettek. No hát most már tudja a többit. Innen hozzon nekünk „Brandtweint”. Nincsen rendben az egészségem, alig győzöm magam szódabikarbonátával.
S az Esperes az utolsó mondatnál ismét szemrehányó pillantást akart vetni az elnökre, de legnagyobb meglepetésére az elnök tekintetével találkozott, aki arckifejezéséből ítélve immár hosszabb ideje figyelte az Esperest, amint titokzatos megbízatását a hordárnak átadta.
– Ördögöd van, Esperes. Erről az égetett borról már magam is hallottam, pedig soha életemben nem voltam barátja a pálinkának, mert aki pálinkát iszik, két év alatt meghal – mondta Pista úr, miután a söröskancsójában levő maradékot szakértően meghintázta, mint takarékos emberhez illik, huncutkás tekintetét összeesküvő módjára vetette Vilma kisasszony felé, sörét kiürítve, majdnem hivatalos hangon jelentette ki:
– Én a magam részéről egyetlen akasztásnál se vettem részt, pedig Thaisz főkapitány idejében rendőrügyész voltam. Sohase tanultam meg azt, hogy miért kell szíverősítőt inni annak, akinek amúgy is helyén van a szíve. Csak a gazemberek félnek az akasztófától. Emlékszem,154 hogy Spangát, az országbíró gyilkosát láttam egyszer a hivatalomban. Ugyanolyan termetű, alamuszi, vöröskés ember volt, mint ez a hordár. Mintha ikertestvérek volnának. Hogy hívták a maga testvérét, hordár?
A hordár előbb a földre helyezte sapkáját, szájába vette az Esperestől kapott bankót, felgombolta télikabátját, és mindkét kezével mindenféle iratok után kezdett keresgélni.
– Itt van a hordár-ipartársulat engedélye… – kezdte, de a hatalmas elnök már csak bal kézzel legyintett, mint aki amúgy is tisztában van az efféle védekezéssel. – „Mein Freund”, én rendőrügyész voltam; a Síp utcában volt egy iroda, ahol huszonöt krajcárért mindenféle írást hamisítottak; én vetettem véget a dolognak, mert Pesten minden második kávéházi vendég már idegen országbeli trónkövetelő volt. Hagyjuk a papirosokat, „mein Freund”. Menjen a dolgára.
A hordár megkönnyebbülve hajolt le sapkájáért az asztal alá, de most az Esperes kihívóan kopott ruházatú barátja, az úgynevezett „Szerkesztő úr” is tett kezével egy bizonytalankodó mozdulatot, mégpedig egy bankjegy kíséretében, amelyet isten tudná, honnan varázsolt elő koleraszínű öltönye láthatatlan zsebeiből. Észrevétlen maradt a kézmozdulat, amellyel a „Szerkesztő” kabátjának úgynevezett „szivarzsebéhez” nyúlt, mert hiszen senki se gondolhatott arra, hogy a szivarzsebből bármit is elővarázsolhatna. És hangja se fejezett ki különösebb ünnepélyességet, amint a hordárral röviden elintézte:
– Ha már amúgy is útra kel, kedves 128-as, térjen be egy nagyobb csemegeüzletbe is, és hozzon nekem egy dobozka valódi orosz halikrát. Kaviárt, mint oroszul mondják.
A hordár átvette a bankjegyet, aztán eszeveszetten futamodni kezdett, mintha attól félt volna, hogy megbízói valamely tréfát akarnának elkövetni vele, mert hiszen már volt ilyenben része.
– Buta hordár – mondta most ajkbiggyesztéssel ama hatvanesztendős forma, jól vasalt, jól táplált, angol ruhaszövetekbe öltözött, böftökképű úriember, akit Jenőke néven már elbeszélésünk folyamán felemlítettünk. Ősztelen, sűrű hajzata, amely még mindig szőkés színű volt, mint egy katonatiszté, aki nem akar idő előtt nyugdíjba lovagolni: a homlokától a nyakszirtjéig egyetlen vonalban volt elválasztva. Talán a legkorrektebb mozdulatú és magatartású155 férfiú volt a mulatozók között, nemcsak frizura, de komolyság szempontjából is. Bizonyos megvetéssel nézett mindazokra, akik haszontalan fecsegéssel töltötték itt az időt, és olykor nagyokat sóhajtott:
– Az ördög vigye el azt a telefont, nem jutott eszembe megkérdezni a nővéremtől, hogy voltaképpen: mit is főzetett ma ebédre? Mégiscsak más dolog: családi asztalnál ebédelni, amikor az ember ebéd után mindjárt lefeküdhet akár a kanapéra, akár az ágyba, mint ebben a léghuzamos kocsmában ülni, mielőtt az ember komolyan megmérgesedne. Senki nem tudja úgy csinálni a szilvás gombócot, mint Fruzsin nővérem, Andersonné őnagysága. Én anya nélkül nőttem fel, engem Fruzsin nővérem nevelt, Andersonné nélkül sohase lett volna belőlem semmi. Ó, hogy fog sajnálni holnap Andersonné, amikor megtudja, hogy azért maradtam el a mai ebédről, mert nem voltam elég frissen megfürödve, megborotválva, megfésülve, és ruháim büdösek voltak a dohányfüsttől. De hát „noblesz-oblizs”. A barátainak is tartozik az ember valamivel. Hozzon nekem káposztalevest, Tót úr – mondta Jenőke, aki valamely különcködésből a főváros pincéreit mindig a vezetéknevükön szólította, igaz, hogy annál takarékosabb volt a borravaló osztogatásánál.
Az elnök figyelmét nem kerülte el „Jenőke” magaviselete, midőn titkon mindig simogatta beretválatlan arcát, mintha azon törné a fejét, hogyan lehetne beretválatlan orcával is elszökni Fruzsin nővéréhez.
– Nem, kedves barátom, ez nem élet… – kezdte méltatlankodva az elnök.
– Igazad van – felelte hirtelen Jenőke. – Az embernek meg kell tanulni, hogy szükség esetén maga borotválkozzon. Sajnos itt, a „Bécs városá”-nál nincsen szeparé, mint az orfeumban vagy más európai helyeken, ahová az ember elhívhatná a legjobb borbélylegényt a Kishíd utcából, hogy újév napján, a szokásos szilveszteri éjszaka után frissen megberetválja, hogy még az új esztendei ebédeken megjelenhessen. És május elsején, amikor a pesti fodrászok sztrájkolnak: csak az orfeumban, a szeparéban lehet jó borbélyhoz jutni, aki az embernek a haját tavasziasan megnyírja. Ugyan ki mutatkozhatna úriember létére téli frizurával május elsején?
– Igen, igen – mondta még mindig fenyegetőleg az elnök, aki már évek óta „pikkelt” Jenőkére azok miatt a panaszok, szemrehányások,156 sóhajtások miatt, amelyeket Jenőke rendszerint hangoztatott, amikor az „elnök kedvéért” elmulasztott egy-egy családi ebédet, és még hetek múlva is szóvá tette, hogy ekkor meg ekkor az „elnök kedvéért” kénytelen volt megelégedni káposztalevessel vagy tormás bécsi virslivel, holott nővérénél ugyanakkor ludas kása (lúdgégével) vagy becsinált kakas (nokedlivel), képviselőfánk vagy rácpite szerepelt az ebéd műsorán. („De hát mit nem tenne meg az ember a jó barátság kedvéért?”) – Igen, igen – folytatta az elnök villámló tekintettel –, Fruzsit magam is tisztelem, mindig én emelem meg előtte legmélyebben a kalapomat, amikor a téli reggeleken a diákmisére siet a piaristákhoz. A legtiszteletreméltóbb dolog, ha egy úrihölgy a hópelyhes hajnalokon, amikor a „Kaszinó”-ban vagy a „Kürt”-ben rendszerint véget érnek a becsületbírósági ülések, amelyeken kénytelen vagyok részt venni: a legtiszteletreméltóbb egy rókamálas bundába öltözött úrinő a reggeli utcán, amint anyáink, nagyanyáink erkölcsei szerint a piaristák templomába siet. Meg is mondhatod neki, Jenőke, hogy kezét csókoltatom; nincsen az életnek olyan körülménye, hogy ne „csókoltatnám” a kezét. Becsületszavamra: a magamfajta, régimódi úriember már csak azért se vonulhat a megérdemelt nyugalomba, mert nem tudna helyetteséről gondoskodni, aki a régi divat és erkölcs szerint öltözött hölgyeknek a templom előtt vagy mise után kalapot emeljen. Menj, kedves barátom, ez már „sveineráj”.
Ki tudná, meddig folytatta volna az elnök erkölcsös előadását, ha ebben a percben egy új alak nem jelentkezik a vendégszoba küszöbén.
A borbély volt.
De ez csak későbben tudódott ki, miután ennek a történetnek a szereplői nem olyan emberek, akik inkognitójukat mindjárt a megjelenés alkalmával elárulják… A borbély is jó darab ideig állott a küszöbön, mint egy fehér bőrűvé vedlett cigányprímás, aki a hegedűtok helyett egy sokkal kisebb viaszosvásznas csomagot tartott a hóna alatt. Ám pepita ruhába volt öltözve, mint a cigányprímások szoktak olyan időben, amikor délután a pesti lóversenytérre készülődnek. De ettől eltekintve, titkon lehetett volna még házasságközvetítő, állás után járó ispán, levitézlett földesúr vagy pénzért biliárdozó157 egyéniség is az ipse. De borbély volt, mint ez történetéből kiderült.
…Bár az elnök korholó, vigasztaló, meggyőző erővel, dörgedelmes modorban elhangzott szavai látható hatással voltak Jenőke kedélyállapotára (mind kevesebbet tapogatta borotválatlan arcát azon a bizonyos helyen, ahol a férfiak azt hiszik, hogy „legerősebb” a szakálluk), az elnök a megszaporodott hallgatóságra való tekintettel nem mulaszthatta el, hogy még egy pohárral eresszen magának a szoba közepére rukkolt söröshordóból, amely művelethez teljes terjedelmében előbb székéről felemelkedett, aztán a székekre helyezett söröshordóhoz leguggolt, miközben figyelmesen elolvasta a hordóra ragasztott kék cédulát, mintha most látta volna először életében.
– Igen, valódi schwecháter lágerbier – mondta megelégedetten. És eresztett a csapból, majd visszaült helyére. A borbély figyelemmel kísérte a tekintélyes öregúr minden mozdulatát, mintha tanulás szempontjából érkezett volna a városba. Ugyancsak a hordóhoz lépdelt, megnézte a kék cédulát, és egy üres pohárba ugyancsak eresztett magának a sörből. Aztán visszavonult asztalához.
(Az elnök úgy viselkedett, mintha semmit se látott volna az eseményből, mert az ő bölcsessége se mérhette fel ésszel, hogy erről az eseményről még évek múlva is beszélnek a törzsvendégek a „Bécs városá”-hoz címzett vendéglőben. Csak Kacskovics úr mondotta Vilma kisasszony felé hajolva a szomszéd szobában:
– Azt hiszem, az unalmasnak látszó tárgyalás új mederbe jutott. – Az alszolgabíró, aki darab idő óta az asztal alatt hosszant elnyújtott lábszárait nézegette, mint ez a vidéki urak szokása, akik néha órák hosszáig szemlélik kinyújtóztatott lábaikat, és végiggondolnak az élettörténetükön, az alszolgabíró Podolini úr révedezve így szólott:
– Ennek az új vendégnek se jósolok hosszú életet a „Bécs városa”-hoz címzett vendéglőben.)
