6
6
A borbély nyilván ismerte Jenőket, mert még az árát, az utolsó árát se mondta meg a szőrtépő készüléknek, és minden figyelmével a bekövetkező események felé fordult; bár most már nem távolodott el az asztaltól, de az üresen levő helyet elfoglalni nem merészelte.
Hátikosaras, zöld kötényes, sapkás teherhordó nyomakodott be aztán, amilyent Pest utcáin százat is láthatunk, anélkül hogy figyelemre méltatnánk őket. Csak az elnök arca mutatott valamely érdeklődést. Szemét kerekre nyitotta, amikor a hátikosaras ember a legbelső szobába lépett, és sapkáját illemtudóan levette, és a küszöbre dobta:
– Bandi legyek, ha ezt a vörös bajszú embert nem láttam már valahol életemben. Hopp, a Szerviták terén, ahol özvegy Kacskovicsné házának kapuját támogatja – mondta az elnök, de véletlenül senki se hallgatott szavaira.
– A méltóságos urat keresem.
– Maga az, Löffelmann?
– Köszönöm, hogy nem felejtette el a nevemet, méltóságos elnök úr, habár most sem mondhatok egyebet, mint legutolsó találkozásunk alkalmával, hogy nem vagyok még csak távoli rokonságban sem a híres pesti vendéglőssel, Löffelmann úrral, ahol a legjobb evőeszközöket adják a legjobb tányérok mellé.
– Kár – mondta az elnök. – Nagy kár, „brúderkám”, mert Löffelmann talán az utolsó komoly vendéglős Pesten, ahol a tormás virsliben nem találhat a vendég emberi ujjról való körmöt, amit tévedésből belevágnak a virslibe. (Persze, ez utóbbi mondat Vájsz vendéglősnek szólott, aki nyomban visszavonult erre a küszöbről.) S Löffelmann, mint hűséges küldönchöz illik, ezalatt földre helyezett hátikosarából kirakosgatta a küldeményt. A különböző színű, sárga, zöld, kék, vörös selyempapirosokból egymás után bontogatta ki a177 hétdecis és háromdecis butéliákat, amelyekről egyik előadásában (talán éppen fertályóra előtt) az elnök megemlékezett.
– Özvegy nagyságos asszonyunknak tudomására jutott, hogy a méltóságos elnök úr hiába keresi Pesten ezeket a bizonyos palackokat. A mi pincénkben maradtak ezekből a régi butéliákból, parancsot adott tehát, hogy a butéliákat ide elszállítsam.
Így szólt a házmester, bokáját összecsapta, és mint régi urasági házból való cselédhez illik, szabályszerű köszönés után eltávozott. Az elnök minden kísérlete hiábavaló volt, hogy némi ajándékot keressen elő bugyellárisából a házmester részére. Az eltűnt. Az elnök tehát kénytelen volt az asztalra helyezett tárgyak közül: a Budapesti Önkéntes Mentők kék zománcú perselyét maga előtt elhelyezni, amelyet először megrázott, hogy meggyőződjön a benne zörgő nadrággombokról, aztán a további intézkedés végett keze ügyében tartott.
– Ócska nadrággombokat adnak a derék mentőknek – dörmögte magában, mintha még mindig nem akarta volna észrevenni az asztalon elhelyezett „butéliabatériát” (amint későbben a hagyományok a váratlan küldeményről megemlékeztek).
De kéznél volt a borbély – sohase lehet tudni előre, hogy hol és mely körülmények között hasznosítják magukat a leghaszontalanabb emberek –, kéznél volt a borbély, aki valahol mégiscsak megtanulhatta a rendet, mert nyomban csoportosítani kezdte a borospalackokat.
– Így volt elrendezve az étkezőkocsiban is, amikor a szabadkai bálra meghívást kaptam – mondta a megrökönyödött társaságnak, és minden teríték mellé egy kisebb és egy nagyobb butéliát helyezett. A zsebébe nyúlt, zsebkést vett elő, amelynek nyitott dugóhúzóját éppen Jenőkenek kínálta.
– Tudja mit? – felelt Jenőke azzal az úri fensőbbséggel, amelyet kortársai sokszor megcsodáltak e lomha férfiúban. – Ha már itt van, akkor inkább borotváljon meg. A borosüvegeket bízza Tót úrra, a pincérre.
A borbély kissé megdöbbent Jenőke odavetett szavaira, de most már nem akarta feladni pozícióját, amellyel az úri társaság közelébe juthatott.
– Ha borotválkozni parancsol, azt is nagyon szívesen – felelt fogai között szűrvén a szót a megsértett borbély.178
– Itt is borotválhat – hangzott most a külső szobából a száműzetésben ülő Plac csúfondáros szava, mert a vendéglőssel folytatott beszélgetésből Plac határozottan megtudta, hogy a pepita nadrágos vendég igazi foglalkozása a borbélymesterség, csupán idegenekkel szokta elhitetni, hogy „turfember”, akinek versenylova fut valahol valamerre a pályán.
A borbély nehéz helyzetében már éppen arra gondolt, hogy végleg visszavonul előbbi sarkába, az elaltatott kakas mellé, amikor újabb mozgalom kerekedett a csendes „Bécs városá”-ban. A hordár érkezett meg, csizmáján topogáshoz való hószállítmányt, ajtónyitásával déli harangszót (a terézvárosi toronyból) hozott magával, nem beszélve az ócska télikabátzsebből előkandikáló csomagocskákról, amelyek a havas téli utcákon oly kedves jelenségekké teszik a pesti hordárokat.
– Mintha karácsony volna, úgy érkeznek a küldemények – suttogta a borbély Jenőke fülébe.
– Borotválj meg! – felelt a legnagyobb egykedvűséggel Jenőke. – És fogd be a szádat.
A hordár, miután közfigyelmet keltett megérkezésével, darab ideig zavarodottan állott helyén. Az ilyen foglalkozású emberek jobban szeretnek félhomályos kapuboltozatok alatt diszkrécióval tárgyalni ügyfeleikkel, mint a nagy nyilvánosság előtt. Az Esperes kénytelen volt tehát segítségére lenni a hordárnak, amikor a fülét csaknem a hordár bajuszához tartotta:
– Ő ismeri főtisztelendő urat, ő nagyon tiszteli főtisztelendő urat, mert azt hiszi, hogy tud héberül. Itt van a pálinka.
A hordár az asztal alatt suttyomban akarta átadni az üveget, de az Esperes hirtelen rákiáltott:
– Érzem, hogy megkóstolta, maga gazember. (Gyors pillantást vetett az üvegre, amely telinek látszott.) Nemcsak megkóstolta, de a hiányzó pálinkát valamely vízvezetéki csapból pótolta.
Az Esperesnek éppen lila színűvé kezdett sötétülni az arca a méltatlankodástól, de a hordár nyugodtan állott helyén.
– Ő megkínált engem, de nem ebből az üvegből; ő azt mondta, hogy mielőtt elvinne a halál angyala, igyák egy pohár pálinkát útravalónak; ő… (A hordár beszéd közben titokzatosan integetett a háta mögé ama bizonyos harmadik személy felé.)
Az Esperes azonban nem nagyon figyelt a hordárra, az üveget179 szemlélgette, amelynek dugója szabályszerűen le volt pecsételve. Valamely héber betűs kézírás is látszott az üvegen, valamely jel arra nézve, hogy az mással össze ne tévesztessék. Az Esperes azonban még egy próbát tett a hordárral, előkérte annak dugóhúzóját, mire a hordár bevallotta, hogy nincs dugóhúzója.
– Kitanult gazember – dörmögte az Esperes, és ugyancsak amaz ismert kézmozdulattal kabátja zsebén át benyúlt nadrágzsebébe, és onnan elefántcsontból való megsárgult penicilust vett elő szarvasbőr tokban, a penicilusra ráfújt, és a megfelelő helyen kipattantotta a dugóhúzót.
– De még küldött valamit ő. Küldött egy doboz halat. Ez a hal lopott, csempészett hal, azért nincs semmi gyári felírás se a dobozon, se a papiroson. Ez vámon kívül, titokban érkezett, mert nagy adót kellene utána fizetni.
– Csempészett szardínia! – kiáltott fel az Esperes örömteljesen, amikor a bádogdobozt jobbról-balról megforgatta a kezében.
– Még ilyent sem láttam – szólalt meg most az elnök, és kinyújtotta kezét a titkos holmi után. Arany pecsétgyűrűs ujjával úgy tapogatta a bádogdobozt, mint valami ritkaságot. Az Esperes folytatta előadását:
– Én már hallottam erről a szardíniáról. Portugálok készítik, mert csak egy valódi portugálnak jut eszébe ilyen huncutság. A szardíniához szükséges olajra ugyanis nagy adó van vetve azokon a telepeken, ahol a szardíniát halásszák. A portugálok tehát, hogy nagyobb üzleti haszonra tegyenek szert, egyszerűen lopják az olajat, lopják a szardíniát. Ugyanezért nincs semmi felirat a dobozon sem, mert nem bolond senki se elárulni magát.
Pista úr az előadás alatt nagy megértéssel, helyesléssel bólogatott, mintha a pesti hatodik kerület adókivető bizottságának elnöke a legtermészetesebb dolognak tartaná, hogy a portugál fináncokat sikerült kijátszani.
A hordár eközben kézbesítette a szerkesztő csomagját is, ama pléhdobozkát, amelynek cirillbetűs felirata garantálta, hogy az áru valóban Oroszországból származik.
Az elnök arany pecsétnyomós gyűrűjével ugyancsak megkopogtatta a dobozt.
– Bizonyos – mondta –, hogy a kaviárnak is megvannak a maga tolvajai, csempészei, mert a lopott holmi, mint tolvajnyelven mondják:180 a szájre, mindig jobb minőségű szokott lenni. Sajnos, ezen a dobozon nem látszik, hogy valahol valamerre lopták vagy csempészték volna.
Az Esperes eközben halkan, mint egy füttyentés: eltávolította a pálinkásüvegecske dugaszát. Megtermett, szimatoló orrában a szőrszálak a pálinka szaglálása közben megborzolódtak, hogy nem kellett nagyobb szakértelem annak a ténynek a megállapításához, hogy az Esperes önkezűleg szokta arcán a borbélyi teendőket elvégezni, mert még egy falusi borbélyról sem tehető fel, hogy e bozontos szőrszálakat a helyükön hagyta volna. A szagolgatás után az Esperes egy rövid, hirtelen mozdulattal kortyintásra emelintette a kis üveg kis száját széles ajkaihoz.
– Azt hiszem… azt gondolom… Habár határozottan nem merek még se igent, se nemet mondani… De mégis inkább igen, mint nem…
– Majd én megmondom – felelt jóakaratú leereszkedéssel az elnök, amikor az Esperes bizonytalan szavait végighallgatta.
És nagy tekintélyű mutatóujját, mintha ez a hatalmas mutatóujj jelentené a bölcsességet, csalhatatlanságot, a tiszta józanságot: most az egyszer egy vádlottként szereplő szilvóriumos üveg után nyújtotta ki. Az Esperes átadván palackját az elnök mutatóujjának, nem minden szorongás nélkül várta a döntést. Az elnök megcsípte az üveget jobbjával, baljával egy pohárkát (borospohárkát) emelt fel az asztalról, hogy annak tisztaságáról, szagtalanságáról meggyőződjön.
– Igaz, hogy sohase voltam pálinkaivó, sőt, „kimondott ellensége” vagyok a pálinkaivásnak, mert az viszont olyan színeket, foltokat, égéseket hagy az arcon, amelyeket még az angol poéta, Shakespeare se tud megmagyarázni másféleképpen, mint csak abban a formában, hogy azok a foltok az epe működésével vannak összefüggésben, de az én szerény véleményem szerint a jó pálinka elsősorban az öregembereknek való, akik fütyörészést, melodikus dörmögést, a magános helyeken való önkéntelen dúdolgatást tanulnak bánatukban a pálinkából… Mondom, bár ellensége vagyok a pálinkaivásnak, amelytől az ember arca vére úgy is elfehéredhet, mint a hóember arca az udvaron: talán valamit mégis értek a pálinkához. – Így szólt az elnök, és a kezében tartott pohárba néhány cseppet töltött az üvegből, ha számolta volna, se lehetne több száznál, az igaz, hogy megfelelő ceremóniával, ünnepélyesen nézegette darab ideig a poharát.181
Előbb a tenyerébe vett néhány cseppet a pálinkából, és tenyerén oly gyorsan kezdte dörzsölni, mintha legalábbis tüzet akarna csiholni. Aztán megszagolta tenyerét, mindegyiknek külön és külön orrlyukat szentelve; sőt a szomszédainak is felkínálta tenyerét szaglás végett.
– Mi? – kérdezgette jobbról-balról, mielőtt a szilvóriumot felhajtotta volna. Majd így szólt:
– Van benne valami zsidónóta. Hiába, az embernek van memóriája. Zsidó lakodalom jutott az eszembe, ahol a sátor alatt valamikor nagyokat táncoltunk. Kár, hogy már a lakodalmak kimentek a divatból! Most már alig kapok meghívást lakodalomba, pedig régebben mindig násznagy voltam, hol a Szent Terézia templomában, hol meg a Rumbach utcai zsinagógában: Ferenc Józsefre való tekintetből is. Ne érhesse gáncs őfelsége személyét, amíg bölcs tanácsosai vannak. Mindig felköszöntőt mondtunk Ferenc Józsefre, mielőtt a lakodalom igazándiban elkezdődött volna…
Amíg az elnök szavait itt-ott valamely láthatatlan karzathoz intézte (mintha még most is kémektől lehetne tartani, akik a közéleti férfiak szavait följegyzik), az Esperes visszakapta üvegét, még egyszer megkóstolta:
– Igen, a Goldstein Számi nótája is benne van… De annak a szakállas karmesternek az operettjei is, aki a Népszínházban dirigált… Nevét elfelejtettem, de a Suhanc-ra, meg a Királyfogás-ra jól emlékszem, habár csak a kakasülőre jártam akkoriban.
Az Esperes néhány hangot dúdolt, amit eddig nem mert volna róla feltételezni senki: „A szökés párosan, ó, mi édes, ó, mi szép – szerető pár előtt utat egyenget a magas ég…”
– A Gerolsteini nagyhercegnő-ben van – mondta az elnök ünnepélyesen, mert az operettekben is szerette feltüntetni járatosságát („udvari ember” volt).
…Ámde ekkor a borbély, akit Jenőke gorombaságaival mindeddig távol tudott tartani az asztaltól, most végre helyre tett szert (a hordár helyét szerezte meg, miután Burg kapitány egy szórakozott tekintettel az alvó kakas mellé parancsolta a hordárt), a borbély az asztalhoz furakodott, és váratlanul dalolni kezdett: „A gránátos szép ember volt, és Nürnbergből jött lovon…”
– Brúderkám! – mondta az elnök, amikor a borbély bevégezte a dalt. (Akik Pista urat ismerték, nem sok esélyt jósolhattak a borbélynak182 további fellépéseihez. Igen érzelemtelen, száraz hangon szólt az elnök.)
A borbély vízbe fúló mozdulatokat tett.
– Csak éppen a Gerolsteini nagyhercegnő-re óhajtottam emlékeztetni excellenciádat – igyekezett a borbély. – Én tudniillik darab ideig pártfogója voltam a hazai színművészetnek is, az ember mindent megpróbál, ha nincs özvegy édesanyja, árva testvérkéje, aki a jó útra, a takarékosságra, a téli tüzelőfára, a stafírungra emlékeztesse. Az ember úgy él, mint őfensége, a velszi herceg.
– Brúderkám – szólt ismét az elnök, de most már olyan szelíd hangon, mintha zsebében volna a borbély halálos ítélete, amelyet az imént hozott meg valamely láthatatlan kurír. (Talán éppen a becsületes hordár, aki éppen az ajtó mellett helyezkedett el, hogy az „idegen vendéget” szemmel tarthassa.)
– Brúderkám – ismételte az elnök, miután az Esperes az asztalon át a különböző edények között szolgálatkészen az elnök keze ügyébe sanzsírozta dugóhúzóval ellátott penicilusát, amely szolgálatkészségét az elnök megértő fejbólintással fogadta.
– Brúderkám – folytatta az elnök, szemügyre véve az Esperes szarvasbőr tokba zárt kését, pecsétnyomós, gyűrűs ujjaival megpróbálgatván a penicilusban elrejtett különböző szerkezeteket, a körömpiszkálótól kezdve a fülpiszkálóig, amilyen fölszereléseket csak egy misszionárius zsebkése rejtegethet magában. – Brúderkám, ha két perc alatt meg nem borotválja a nagyságos urat, Jenőke barátunkat, akkor nagyon rossz következménye lesz helybeli vendégszereplésének.
A hordár, aki már némi tapasztalatot szerezhetett e nemes társaság körében, az alvó kakast elhagyván, sapkáját fejére tette, és hirtelen a vendégszoba küszöbére állott, mintha őrhelyet foglalna el a borbély esetleges menekvési kísérletei ellen.
– Jól van, Stecc – szólt az elnök, akinek mindenre kiterjedt figyelme.
– Kóricnak hívnak – felelt a hordár –, régi uraknak legrégibb alázatos szolgája.
– Ért az akasztáshoz? A nyakon való zsinegeléshez? Vagy mint Pesten mondják: a „strangulírozáshoz?”
A hordárt meglepte az elnök kérdése. Nem felelt nyomban.
– Azért kérdem, mert ha maga, kedves fiam, nem értene az akasztáshoz,183 van itt a közelben egy idősebb szakember, aki mostanában abból kénytelen megélni, hogy muzsikus cigányok után cipeli a nagybőgőt vagy a cimbalmot, itt van nem messzire, a Vasvári Pál utcában szundikál Fritz csárdájában. Ez a bizonyos valaha akasztásokat végzett a boszniai hadjárat alatt. Basákat is felakasztott, nemcsak a borbélyaikat. Kéznél legyen, kedves fiam, ha szükség lesz magára. Tudniillik régi tervem, hogy ezt a borbélyt felakasztjuk.
A legnagyobb nyugalommal hirdette ki ítéletét az elnök, és tekintetét egy kampósszegre vetette, amely a „Bécs városa”-hoz címzett vendéglő vendégszobájának falából pókhálóval megrakodtan feketéllett, még abból az időből, amikor a kampósszegen függő tükröt valaki valamely okból le nem verte helyéről.
A nagy fogú hordár nem volt elrontója a jó tréfának, és széles mosolyra idomított arcát még barátságosabb mosolyra vonta. A rongyos hordárköpeny zsebéből zsinegeket, „cukorspárgákat” kezdett előszedegetni, amelyek emlékbe maradtak zsebében különböző megbízatásai után.
– Ez is már alulról szagolja tavasszal az ibolyát– mondta a hordár, amikor végre egy megfelelő vastagságú zsinegre akadt zsebeiben, amely zsineggel talán éppen utolsó ruhadarabjai voltak csomagba kötözve valamely szerencsétlennek.
A borbély most így szólt:
– Bármi történjék velem, nem mondhatok egyebet, mint amit már többször is hangsúlyoztam, én a szerelem áldozata vagyok, engedjék elmondani tanulságos történetemet, azután akár fel is akaszthatnak.
– Adta borbélya, még valami disznóságot fog a fülünk hallatára hazudni, de akkor a lábánál fogva akasztjuk fel – mond az elnök, és biztosította szempillantásával Vilma kisasszonyt, hogy szavát megtartja.
– Egyszer egy este, éppen úgy, mint más estéken, a Stefánia úton sétáltam, ahol az előkelő, gondtalan úriemberek szoktak, mert senki se szereti a szegényszagot, ami a város többi részében tagadhatatlanul érezhető. Egy-két utas kivételével Pesten mindenkinek csak harmadik osztályú jegy van a zsebében, de azért az első osztályba szeretnének beszállni azon a címen, hogy a harmadik osztályon már nincs hely.
– Mondom, hogy ez a borbély valami elcsapott kondoktor – szólalt184 meg ismét ama kis termetű úriember, aki fullánkos megjegyzéseivel már többször feltűnést keltett.
– Tehát a Stefánia úton történt, hogy így szólott hozzám egy előkelő hölgy: „Mondja, kedves báróm, mikor fogunk ismét kikocsizni azon a két remek pejen, amelyen a múltkor a Kamara-erdőben jártunk?” „Amikor parancsolja, nagyságos asszony” – feleltem. Mire ő így szólt: „Szólíthat nyugodtan Szibillnek, mert nincsenek kémek a sarkamban, sikerült észrevétlenül távozni a palotából.” Én kérdeztem: „És egyenesen idejött, kedves Szibill?” A dáma csodálkozva nézett: „Természetesen, kedves báróm, hiszen így beszéltük meg.” A hölgy ezután mellékútra lépett, ahová én követtem, mert az emelje fel a széket először, aki nem azt tette volna az én helyemben. A mellékúton, éppen arrafelé, ahová az ügető verseny térre szoktunk járni, ahol az eldobált versenyprogramok és eldobott tikettek hevernek az úton (amely tikettek között már találtam jót is, különösen, ha óvás volt az utolsó verseny után, de most nem értem rá egyetlen tikettet sem szemügyre venni a hölgy miatt), a dáma a karomba kapaszkodott: „Látom, kedves báróm, hogy csodálkozik ruhámon, kalapomon, harisnyámon, kesztyűmön, amelyet eddig még nem látott rajtam. Nos, be kell vallanom, hogy ma a kertészné öltöztetett fel a saját ruháiba, miután a francia kisasszony Hortenzia nagymamához, a hercegnőhöz ment látogatóba a testvérkéimmel.” Én most szemügyre vettem az ismeretlen úrhölgy ruházatát. Milyen ház lehet az, ahol még az egyszerű kertésznének is ilyen pompás toalettje van! De a hölgy nem sokáig engedte, hogy cipőszalagjait babráljam, az Irányi Dániel szobra alatt üldögélve, hirtelen felvetette a kérdést: „Mondja, kedves báróm, elhozta azt, amit a múltkor ígért?” No, gondoltam magamban, ott egye meg a fene azt a bizonyos bárót, aki nevemben mindenféle ígéreteket tesz. Most már nyomban vége lesz a tündén találkozásnak. De a lélekjelenlétem nem hagyott el. „Elhoztam, de nem merem magának odaadni, kis Szibill” – feleltem. „Miért?” – kérdezte ő csodálkozva. „Azért, mert az nagyon veszélyes dolog, nem kislányok kezébe való” – feleltem. Közben azon törtem a fejemet, hogy mit ígérhetett az az akasztófára való báró a kis hercegnőnek.
– Hercegnőnek? Brúderkám, vigyázz szavaidra!
Az elnök intelmére a borbély egykedvűen válaszolt:185
– Tizenegy ágú korona volt a zsebkendőcskéjébe hímezve. Elloptam, amint tehettem.
– Erre a kérdésre még visszatérünk – szólt az elnök, aki már némileg türelmetlen volt, hogy a borbély hosszú, folyamatos hazugságaival percekig nem enged „mást szóhoz jutni”. – Tudtommal nem szoktak a zsebkendőkbe tizenegy ágú koronákat hímezni, az ilyesmi csak a fodrászok fantáziájában lehet. Már a kilenc- vagy hétágú korona se divat, legfeljebb öreg arisztokrata batárokon, lószerszámokon. A zsebkendőkbe félreérthetetlen, úgynevezett „angol betűket” hímeznek.
– Női zsebkendőről van szó – felelt a borbély, és a bal lábszárát kedélyesen tapogatni kezdte álltában, mintha unná az asztalfőn ülő elnök okvetetlenkedéseit. Ám a lábrázogatást észrevette a borbély közelében ülő Jenőke, aki csendesen kinyújtotta az asztal alatt lábát, és megrúgta a pepitanadrágost azon a helyen, ahol az legjobban rázkódott. A borbély megvadult tekintetet lövellt a támadóra.
– Borotválj meg! – intette Jenőke, és hatalmas, nyakig választott hajzatát megint gondosan tenyerébe csúsztatta, hogy tovább szundikáljon.
Az elnök ezalatt tanácskérő pillantásokat vetett asztaltársaira, már csak azért is, hogy közben egy alattomos tekintetet („röppentyűt”, mint később mondogatta) vethessen Vilma kisasszonyra a szomszéd szobába, mint az egyetlenre, aki a felséges női nem részéről, úgy a tizenegyágúak, mint a kilencágúak részéről méltóan eldönthetné a kérdést, de a felséges női nem jelenlevő képviselője látszólag a fogadósnéval váltott mind barátságosabb mosolyokat, a fogadósné ugyanis a tolóablak mögül, egy kis résen át hallgatózott, amikor a borbély hazugságai elkezdődtek.
A tolóablak résén át finom, tavaszias zöldségszag áramlott e percben, mintha a fogadósné egészséges, telt arcából jönne.
Az elnök végül is csak megtette kijelentését:
– Sajnos, nincs a társaságunkban jelen Nagy Alfréd, aki valamikor annyira rajongott a pesti nőkért, hogy álnév alatt segédséget vállalt egy Váci utcai selymesboltban, hogy a dámák kezét legalább megérinthesse. Nagy Alfréd megmondaná, hogy milyen koronákat, címereket vagy betűket szoktak hímezni a hercegnők zsebkendőibe. Alfréd most az amerikai viszonyokat tanulmányozza. Női név nem volt a zsebkendőbe hímezve?186 – Nem, ha nyomban kettéhasítanak is – kiáltott fel a borbély, aki észrevette az elnök ravaszkodását, amikor az a bolthajtás bizonyos pontjára szegezte a tekintetét, hogy „kiugrassza a nyulat a bokorból”.
– Tudom, hogy nagyon könnyű dolog volna egy női nevet kiejteni az urak előtt, hogy örökre megbélyegezhessenek azért, hogy a nők titkait kifecsegtem. A nők titkai előttem éppen oly szentek, mint egy középkori lovag előtt. A nők titkai…
A borbély a tolóablak felé még néhányszor ismételte volna szavait, de a fogadósné becsapta az ablakot, az elnök mogorván dörmögte:
– Hajtsunk tovább.
– Ha Irányi Dániel beszélni tudna: ő volna a megmondhatója annak a zsenialitásnak, amelynek segítségével· kihámoztam a hercegnőből, hogy „Doppelgängerem”, a báró mit is ígért az úrnőnek. A szobor azonban nem szólalhat meg, s így örök titok fedi a pillanatot, hogy mily nehezen vallotta be, hogy az ördöngös „alteregó” egy különös szerkezetet ígért, amelynek segítségével a hercegnő nemcsak képzeletbeli bajuszszálaitól, szakállkájától szabadulhatna meg, hanem a karjain és más fedett testrészein is rejtőző hajszálacskáktól is. Mielőtt tovább folytatnám, excellenciás uraim, akik amúgy sem mentenének fel a büntetés alól, ha bármit mondanék – még akkor se, ha a mennybéli összes szentekre megfogadnám, hogy soha többé nem teszem be a lábam a „Bécs városá”-hoz címzett fogadóba, hogy nagyjó uraim mulatozását nyugtalan észjárásommal megzavarjam – mielőtt tovább folytatnám: ünnepélyesen, férfibecsületemre mondom, hogy se bajuszkája, se szakállkája nem volt a hercegnőnek, és ugyancsak így lehet a dolog a többi alkalmatlan hajszálakkal is.
– Gyakori képzelődés ez ideges, fiatal nőknél – szólalt meg most egy hang az asztalnál, amelyet eddig jóformán alig hallott valaki, részben unott, egykedvű fáradtsága miatt (mintha a hangtulajdonos mindig otthon felejtette volna a hanghegedű húrfeszítő kulcsait), részben azért se volt hallható a hang, mert közben elfogyasztotta kávéskanalanként a csaknem farkassörét nagyságú kaviárgyöngyöket, anélkül hogy felpillantott volna a dobozból. Nyilván ez a halikraszerelem volt az egyetlen szenvedélye a kopott ruházatú, kovászarculatú187 úriembernek (akiről később ördöngös dolgokat meséltek a „Bécs városa”-hoz címezett fogadóban).
– Gyakori… Én még sohase hallottam róla – kapta fel az elnök a „Szerkesztő” ritkán hallható szavát.
– Sok dolog van a világon, amiről még Shakespeare se beszélt, pedig talán ő volt az egyetlen ember a világon, aki körülbelül mindent tudott – felelt a szerkesztő, és a kiürített halikrás dobozra visszaillesztette fedelét, mintha az üres dobozt valakinek ajándékba akarná adni. És ugyanakkor megkopogtatta a doboz fedelét egy kék köves, vékonyka aranygyűrűvel, amilyen gyűrűt bérmáláskor vagy első áldozáskor szoktak ajándékba kapni a fiatal katolikus lányok. A szerkesztő a gyűrűsujján viselte az ártatlan ékszert. (Majd később, „amikor már mi nem leszünk”, a „Bécs városá”-nál megfejtik ennek a gyűrűnek is titkát. A rosszkedvű „Szerkesztő” halott kislánya ujjáról vette emlékbe a gyűrűt, mielőtt arra a koporsófedelet rászögezték volna.)
A „Szerkesztő” kopogására az Öregpincér a szokott andalgó tánclépésekkel jött elő (mintha valakinek, egy láthatatlan gazdának vagy talán egy képzeletbeli fogadósnénak tiszteletére illegetné magát a szolgálatban, mindaddig, amíg egy lépést tud tenni életében. Az élet eliramlik, de az etikettet megtartja az ember).
– Minek állnak itt ezek a borosüvegek felbontatlanul? – kérdezte a „Szerkesztő” az asztalon álló butéliákra mutatva.
(Még egyetlen üveget sem nyitottak fel, mert az elnök nem indítványozta.)
Az Öregpincér súgott valamit a „Szerkesztő” fülébe, amit az bizonyára nem értett, mert még szárazabb hangon így folytatta:
– Különben sem tudnék bort inni. Ellenben innék egy kis üveg – tudja, olyan „félcilinderes” francia pezsgőt, amilyent ugyancsak a Nemzetközi Hálókocsi Társaság restaurációs kocsijaiban kezdtek először szervírozni, amikor az Orient-Expresszt bevezették Magyarországba. Az okos franciák találták ki, hogy az ember megihasson egy korty pezsgőt anélkül is, hogy a cigányprímás nyomban az ölébe ülne.
– Miért nevezte azt a pezsgősüveget „félcilinderesnek”, szerkesztő úr? – kérdezte most az elnök.
– Nevezhettem volna Pityi Palkónak is – felelt a megszólított úriember. – Magyarországon vagyunk, mindenki úgy hamisítja a történelmet,188 ahogyan akarja. Az én véleményem az, hogy Magyarországon akkor kerekedtek felül a „snassz emberek”, amikor a nemes, karcsú, londoni cilinderkalapok után az úgynevezett félcilindereket kezdték viselni papok, kurátorok, kántorok. Akkor jöttek divatba a kis terjedelmű, olcsójános-palackok is. Nem is lehetett ez másképpen Ferenc József idejében, aki kálvinistákat meg lutheránusokat nevezett ki Magyarországon miniszternek. Bezzeg, vigyázott Ausztriában, ott nem lett hercegérsek a csizmadia fiából. Hát csak hozzon, pincér, abból a demokrata pezsgőből.
– Milyen név alatt ír maga, „Szerkesztő” úr?
– Én Polkásiné Nagy Edit néven írok – mondta a legtermészetesebb hangon a „Szerkesztő”, miután a mellényének felső zsebéből halcsontból való fogpiszkálót szedett elő. – Mert nem akarok Ferenc Józseffel pereskedni.
A borbély, aki most már mind a két nadrágszárát hintázta, hogy Jenőke nem győzött feléje rugdosni, persze, anélkül hogy eltalálta volna, még mindig a helyén állott. Úgy látszott, hogy nem is kerül rá a sor ebben az életben, mert a „Szerkesztő” szavai a legkülönösebb hatással voltak az elnökre, ami arculatán is meglátszott.
– Mi ez? Felségsértés?…
– Nem, tanácsos úr. Nálam nagyobb tisztelője nem volt Ferenc Józsefnek, akire úgy gondolok most is, mint halott apámra. Az apámnak is császárszakálla volt, pedig csak foltozó szabó volt Kispesten. De Ferenc József helyében mégse engedtem volna, hogy egy kispesti szabó császárszakállt viselhessen. Itt kezdődött a baj Magyarországon.
Az elnök darab ideig úgy ült helyén, mintha megszólalni se tudna… („Mintha hirtelen befelé nőtt volna a bajsza azoktól a mély lélegzetvételektől, amelyekkel önuralmát szabályozta”, mondták évek múlva a „Bécs városá”-hoz címzett vendéglőben a megfeketedett, megnémult madárkalitka alatt, amikor a kalitkából többé senki se válaszolt az incselkedésekre – még akkor sem, ha a szomszédos művirágkészítő hópelyhes házisapkáját vágta a kalitkához, ha szokott decije miatt átszaladt üzletéből.)
…A borbély tikkadtan állott helyén, mert nem tudta, hogy mit csináljon befejezetlen történetével, amelyet idáig oly lelkesedéssel mondott, mintha sorsa megjavítását remélné. Egyetlen biztató szó sem hangzott fel arra nézve, hogy a borbély folytatta előadását, sőt189 az asztaltársaság valamennyi tagja úgy viselkedett, mintha Vájszné, született März Johannával együtt becsapta volna a tolóablakot. Az asztaltársaság egyetlen résztvevője sem csodálkozott azon, hogy a borbély még mindig a helyén áll – mintha az emberi kor kezdete óta mindig ott állott volna a borbély pepita nadrágjában hintázva. Csak Jenőke rúgott néha félálmában a borbély felé. „Borotválj meg!” – dörmögte, és már eléggé hallhatóan horkolt. Megkezdte a barátkozásokat azokkal az angyalokkal, akik álmában az embert a kocsmaasztalnál szokták meglátogatni. Mily jó volna egy kövér kocsmárosné vállán nyugtatni a nehéz fejet, mondja az álom, és nem törődni tovább az egész világgal. És álmában Jenőke mindig azt a fehér szakállú, piros arcú, papucsos lépésű, hangtalan öregurat látta, aki bormérő lett az Andrássy úton, Jálics úr borait méregette, miközben megelégedett azzal, hogy szódavizes borral néha felfrissítse magát. „Pedig valamikor nagy fűszerkereskedése volt a Belvárosban…” – horkolta Jenőke. „Nem, csak üzletvezető volt, ami nagy differencia” – igazította ki az elnök Jenőke álmában mormogott szavait, miután az elnök nagy eszénél fogva azt is tudta, hogy barátai mit álmodnak körülötte másnap délelőtt a kocsmaasztalnál. Ekkor a borbélyra is vetett egy pillantást, mint valamely ügyes-bajos adófizetőre, akinek a dolgát már régen elintézte.
Csaknem azt mondta a borbélynak, hogy: aktái már az iktatóhivatalba kerültek, hagyjon fel tehát e helyen mindenféle szájaskodással, mert amúgy sincs ráérő ideje a bizottságnak, hogy régen elintézett ügyeket újabb vizsgálat tárgyává tegyen, az előszobában ezer borbély tolong, hogy mondanivalóját a bizottság elé terjessze…
– Pedig a szerkesztő úrnak nincs igaza. A hercegnőnek valóban volt egy másfél méteres hajszála, amelyet kioperáltam – szólalt meg a borbély, és lesújtó pillantást vetett az egykedvű „Szerkesztő” felé, aki megakasztotta őt elbeszélésében.
Az elnök jóindulattal vette a borbély szövetségét, hátha valamely irányban felhasználhatná azt a cinikus „Szerkesztő” ellen. Az élet reménytelenül hosszú.
– Folytassa, barátom – mondta az elnök, de meg kell adni, hogy rá se nézett a borbélyra; annak a Magyarádit tartalmazó butéliának a feliratát tanulmányozta, amelyet kiválasztott arra nézve, hogy megkóstolja. Szótlanul nyújtotta tehát a butéliát az Öregpincér felé, aki nyomban tiszta szalvétába csavarta a palackot, vadonatújnak látszó190 acél dugóhúzót vett elő zsebéből (amely dugóhúzóról egyszer kiderült, hogy éppen egy konkurrens borkereskedőcég osztogatta a pincérek között), két térde közé helyezte a palackot, hogy az többé el ne menekülhessen. A dugóhúzót a palack nyakába srófolta, és meghajlása közben láthatóvá lett kopasz feje búbja, sárga, fonnyadt, korán megöregedett feje búbja, amelyre valaha a pesti pincérek büszkék voltak. Sok átvirrasztott éjszakának kellett elmúlni, amíg egy különben egészséges ember (a pincéri szolgálatban) ilyen „mágnásos” kopaszságra szert tehetett. A velszi hercegnek volt ilyen kopasz a feje, amikor Pesten járt.
– Imperial. Romadour – mond elismerőleg az elnök, amikor az öregpincér szinte nesztelenül végzett a dugóhúzással. – Ez nem kvárglimunka volt. Egy Kerkápoly-féle gellérthegyi szemeltet se lehetett volna szebben felnyitni.
A borbély ezalatt folytatta történetét:
– Életemnek ezen végzetes találkozása okozta, hogy ki kellett tanulnom a borbélymesterséget, hogy hölgyemnek szolgálatára lehessek. Tudniillik, hogy a meghatározott napon és órában másodszorra már teljesen esztelenül vártam a hercegnőt Bartha Miklós szobránál a Városligetben. Lehet, hogy az imént Irányi Dánielt emlegettem, de ez meg zavarodottságomnak tulajdonítható, mert halálosan szerelmes lettem a hercegnőbe – és egyébként se vagyok járatos a politikában. Amíg a hercegnőre várakoztam, százszor és százszor megfogadtam magamban, hogy mindent megvallok a hercegnőnek, én nem vagyok az ő kedves bárója, nem vagyok az a bizonyos Doppelgänger, akivel titkait közölni szokta… De a hercegnő mindig csak besötétedéskor érkezett, igaz, hogy nemegyszer olyan fogaton, amelynek lámpásai megvilágították az egész Stefánia utat. „Mily vakmerő a hercegnő néhány képzeletbeli hajszál miatt!” – gondoltam magamban, és eszem ágába sem jutott, hogy a lámpásoknál mutatkozzam. Az Előkelő Világ című folyóiratból ugyanis döntő ismeretekre tettem szert időközben egy budai kisvendéglőben, ahová a lap szerkesztőnője tiszteletpéldányt küldött. Mindig pontosan tudtam, hogy merre vadásznak a hercegnő rokonai, ismerősei, barátnői, ilyenformán magam is az „öreg Lipi”-nek emlegettem az uralkodó herceget, akivel imádottam atyafiságban volt. Tehát a gyónással még mindig késlekedtem, nem volt lelkierőm felvilágosítani a hercegnőt, néha oly botor voltam, hogy azt hittem magamban:191 halálunk napjáig együtt sétálgatunk nyári estéken Irányi Dániel szobra körül.
Az elnök:
– Sok haszontalan fecsegést hallottam már a borbélyoktól, tyúkszemvágóktól, amikor körmeik közé kaparinthattak a budai fürdőkben, de ennyi haszontalanságra még a híres Svábi Leó, a Rudas fürdő tyúkszemvágója se vetemedett, pedig Leó Szilágyi Dezsőt és Polónyi Gézát is megnevettette előbb, csak aztán fogott hozzá a benőtt körmök kivágásához. Keményebbek voltak azok a márványnál. Meddig akarja még folytatni védekezését?
A borbély:
– Csak azt akarom még excellenciád figyelmébe ajánlani, hogy a borbélyság azon tudományok közé tartozik, amelyet nem lehet könyvből megtanulni, mint nem lehet megtanulni az úszást és a biciklizést sem. Én pedig, elvakult szerelmes lévén megfogadtam magamban, hogy eleget teszek a hercegnő kívánságának, megszabadítom őt képzeletbeli hajszálaitól, amelyek néha olyan idegessé tették, hogy éjszakánként nem hunyta le szemét. Hiába tartott szigorú böjtöket, hiába látogatta a templomokat, a legbuzgóbb imádkozás közben is eszébe jutott, hogy karja olyan szőrös, mint egy majomé. Sírógörcsöket rejtegetett hálószobájában, párnájában s mindazokon a helyeken, ahol nem látták. Tehát gavallérkötelességem volt, hogy alaposan megtanuljam a borbélyművészetet, ha már a vak sors így rendelkezett felőlem. Nem állhattam be tanoncnak, mert hiszen eleget láttam, hogy a segédek mily gorombák szoktak lenni az inasokkal. Segéd se lehettem volna, még ha kiteszem a lelkemet is; igen nagy ára van annak, hogy az ember Louis (francia), vagy Fricl (osztrák) néven ismert fodrászsegédje legyen Budapestnek. A híres Frohner Bécsben szállodás volt, versenyistállót tartott, a legjobb „telivéranyagot” válogatta össze, de lóversenytippek dolgában mégis többet tudott nála a szőke Vili, a bodros fodrászlegény, aki fütyörészve járt fel s alá a Frohner szálloda emeletein, mert ő tudta, hogy Frohnerné őnagysága mely versenylovakra küldött pénzt fodrászával a délutáni versenyekre. S ugyanazért a gőgös Szemere is, a turfpápa néha szobájába hívatta Vilit, hogy szakállát vele ritkíttassa, és működés közben megkérdezze: „Hogy légolná lovamat a mai Kisbér-Rennenben?” Vili mosolyogva felelt: „Amilyen hosszú odszot csak parancsol, méltóságos úr.” És a turfpápa Vili szavaiból már tudta,192 hogy délután büszke paripája nem nyerheti meg a Kisbérről elnevezett versenyt, amelynek jutalma a Jockey-Club bilikomán kívül háromszáz császári és királyi arany volt… Hát én holt embereken tanultam meg borotválni, ha megengedi excellenciád.
…A borbély szavaiban volt valamelyes fölényesség, szemtelenség, gúnyolódás, amely más alkalommal talán azt is eredményezhette volna, hogy az elnök egy hordó mosogatóvizet hozat, és abban megmártatja a kihívó vendéget, amint ez már történt egyszer a városligeti (hatodik) kerületben levő Druskau vendéglőben, éppen egy vándorszínésszel, május elsején, tehát hivatalos lumpolási napon. Igaz, hogy Druskau adóját a májusi nap óta a legkegyelmesebben kezelték a kerületben.
Az elnök úgy viselkedett, mintha oda se hallgatna a borbély szavaira, a karcsú butéliából gyöngyözve, szinte ifjúkori emlékekkel meg színesedetten előbuggyanó bort emelgette az udvari ablakon beszüremlő világosság felé, örömmel nézett bele, mint egy régi vidám barát viszontlátott szemébe, akinek társaságában soha semmiféle kellemetlenség nem történt, és csak mosolyogni tudott álmában is az ember, ha e régi, ördöngös fickó tréfái eszébe jutottak. S az elnök nézegetés után megkóstolgatta a poharából a bort, nem csóválta fejét még azon a körülményen sem, hogy az iménti szilvórium szaga zavarja a bor aromáját, igen megelégedetten nézett szomszédaira, Nikodémi és Kriptai urakra, miközben orrcsontját pecsétgyűrűs ujjával simogatta, dörzsölgette, mintha ezen a tájon valamely változást, esetleges bőrhámlást erezne.
– Mondjátok, barátaim, nem vörösödik az orrom, itt, az orrcsont tájékán, ahol a vörösségnek semmi köze sincs a vérszegénységhez, a gyomorhoz, a hideghez, a tüdőhöz? Ne az orrom hegyét nézzétek, mert annak vörössége egészségtelen, visszataszító, gyanús, rossz emlékű, ugyanezért festik meg cinóberrel az orruk hegyét a komikus színészek. Ide nézzetek, barátaim, ahol a két szemgödör, a két könnygödör, a szomorúság árkai között a kiemelkedő orrcsonton a jó bornak, a ritka önfeledkezésnek, a megnemesedett jókedvnek, az aranyos bölcsességnek kell jelentkezni, pirosan, mint a nap… Úgy érzem, hogy ennek a bornak az élvezetétől megint elkövetkezett életemben egy új hetedik esztendő, mert hisz tudvalevőleg rendes ember minden hetedik esztendőben változik kívül és bévül. Azok az esztendők a legjobbak, amelyek héttel szorozhatok. Én most kilencszer193 is megforgathatom a hetest éveim számában. Nem derült fel az arcom?
Az elnök felkérésére Nikodémi és Kriptái urak felállottak helyükről, hogy alapos vizsgálat tárgyává tegyék az elnök orrcsontjának a színét. A mogorva Nikodémi semmit sem talált, de a gyámság alatt szenvedő Kriptai úr a szokott kedveskedő szolgálatkészségével közölte az elnökkel, hogy a jobb oldalon egy kisebb, fejlődésben levő pattanást vélt felfedezni, nem ártana az órakulcsot előkészíteni. „Itt van” – felelte az elnök, és bő, csaknem combig érő mellényére ütött tenyerével. Ezt hallván a borbély az asztal túlsó oldalán: változtatott modorán, és az elnök segítségére akart sietni. Az elnök mintha csak ezt várta volna:
– Háromlépésnyire el a testemtől. Maradjunk a halottak borotválásánál.
– Hát igen, sok szép szakállt leborotváltam, úgy a Rókus-kórházban, mint a Szvetenay utcában, a boncolóban, ahová egy szigorló orvos barátom révén jutottam. Sok szép szakállt és bajuszt, amelyet nagy gonddal nevelt tulajdonosa, amíg élt, de miután meghalt: a boncolóasztalról vagy a jeges kemencéből többé nem tiltakozhatott, hogy én az ő szakállán vagy bajszán tanulom meg a borotva forgatását. Nagyon szerettem azokat a kuncsaftjaimat, akiknek arcán, nyakán szemölcsöket fedeztem fel, mert így tanulmányozhattam a szemölcsökben növekedő hajszálak természetét. Manapság már nem emlékszem pontosan, hogy mily hosszadalmas utazásokat tettem meg abból a célból, hogy egy-egy szép szakállt lelhessek, amelyet levághassak. A Duna-parti matrózkocsmákban ingyen borotváltam a hajósokat, hogy megismerkedhessem azokkal a szakállszőrökkel is, amelyekbe belecsorbul a városi borbély beretvája. Ha egy-egy nagyon szőrös fülű embert láttam: napokig jártam utána, amíg elcsíphettem. De ugyan mit meg nem tenne az ember a szerelme kedvéért? És a hercegnő arcán egyszer valóban felfedeztem egy lencse nagyságú bőrkeményedést, amelyet Bartha Miklós szobrának környékén, a nyári alkonyatokon beretvámmal faragni kezdtem, mint egy tyúkszemet. Faragtam, faragtam, míg végre a bőrkeményedés engedett, és ujjnyomásra egyszerre csak előkerült az a bizonyos hajszál, amely mint egy kígyó, gyűrűs alakban rejtőzött az arcbőr alatt. Másfél méternyi hossza volt, amikor megmértem, csípővasammal napvilágra hoztam, a sebet kitisztítottam, a hajszálat pedig egy szív194 alakú medálionba elhelyeztem, amelyet vékony láncon a nyakamba akasztottam. Itt van a hajszál örök emlékbe, de a hercegnőt ezután hiába vártam a városligeti szobor környékén. A hercegnő többé nem jött felém, holott a kedvéért borbély lettem.
A borbély előadása vegyes érzelmeket keltett a hallgatóságban, nem mindenki tudta méltányolni azt az áldozatot, amelyet a borbély szerelme kedvéért hozott, itt még ültek olyan regényes férfiak, akik véleményük szerint különb módját is tudták volna annak, hogy a boldogtalan szerelem miatt szenvedjenek. Így például talán Jenőke úr, aki a borbély meghatott hangon befejezett előadása után is tovább rugdosott széles orrú, lapos sarkú, úgynevezett gavallércipőivel a borbély felé az asztal alatt, ugyanazt ismételvén: „Borotválj meg!”
Csak egyetlen ember akadt a társaságban, aki ugyan közömbös arccal hallgatta végig a borbélyt, de a végén így szólt:
– Tessék nekem megengedni, hogy igazat adjak a borbélynak Genovéva hercegnő ügyében. („Nem Genovéva” – tiltakozott a borbély. „Mindegy” – felelt a szerkesztő.) A modern orvostudomány, különösen az ideggyógyászat ismeri az efféle tüneteket, nem történt Genovévával semmi csoda, amikor arcbőre alatt másfél méter hosszú hajszál növekedett. Már Kraft-Ebing is tud hasonló esetről, pedig mily messzire esik ő a modern ideggyógyászattól, ha például Freud professzor eseteit figyeljük. Ez az izzadt talpú osztrák még különb dolgokat is kisütött a Genovéva hercegnő eseténél.
Az elnök látszólag lehunyt szemmel ült helyén, mintha pusztán ábrándjai foglalkoztatnák, váratlan volt tehát megszólalása:
– Mondja, szerkesztő úr: mi is az ön írói álneve?
– Szonett Zsanett.
– Az előbb mintha más nevet mondott volna.
– Természetesen. Hat-hétféle álnevem segítségével tudom csak megkeresni mindennapi kenyeremet. Leginkább női nevek alatt írok, mert ha sikerült az álnév: még a méhesekben szundikáló falusi uraságok is azzal a gondolattal ejtik ki a hírlapot kezükből, hogy levelet írnak Zlotényi Lenkének, aki arról okoskodott a hírlapban, hogyan kell meghódítani a nőket. Más álnévre van szükségem, ha szakácskönyvet írok, ha álmoskönyvet írok, ha lelki klinikát tartok, ha verseket írok, ha legyezőnyelvet tanítok, ha a legújabb párizsi divatról küldök hírlapomnak levelet, ha politizálok, ha a nők „egyenjogúságáért”195 harcolok, ha a kézimunka hasznosságáról értekezem. Nem csodálkoznám, ha az Esperes úr egyszer Villeroy grófnőnek szólítana az éjjeli kávéházban, mert ez is egyik álnevem, mikor az újságban tanácsokat adok a vidéki hölgyeknek szerelmi nyavalyáikban. Az igazi nevemet már régen elfelejtettem, pedig három diplomát is szereztem valaha arra nézve, hogy nevemet e hazában felejthetetlenné tegyem. Doktora vagyok az egyháznak, a technikának és a filozófiának. Adjanak még egy palackkal ebből a pezsgőből, az ember legalább azt hiszi, hogy az akadémiai pályadíj száz aranyával megint a francia határ felé utazik, rózsaszínű ibolyák integetnek a svájci havasokról, és mire a száz arany elfogyott, az utazó visszatér hazájába: legalábbis azt tapasztalhatja, hogy mindenki kifényesített cipőkben járkál a vasúti állomásokon, mert a subickos skatulyák nagyobbak lettek.
– Igen – szólalt meg most váratlanul Jenőke (mert hiszen ez a farsang végi nap csupa meglepetéssel szolgált) –, én harminc év óta Pörtschauban töltöm a nyarat, Ausztriában, mert ott olcsóbb a sör, jobb a kolbász, tisztábbak az utak, azonkívül nővérem, Andersonné őnagysága is ott szokott nyaralni. Mikor visszatérek nyaralásomból, mindig Pozsonyban tudom meg, hogy mi újság van Magyarországon. Ha a pozsonyi állomásfőnök igen kifényesített cipőben és hajdúsági bajuszpedrővel kiviaszkolt bajusszal sétál a peronon: tudom, hogy Tiszának rosszul áll a szénája, mert nyaralásomban újságolvasásra valóban nem érek rá.
Jenőke nyilatkozata után ismét tenyereibe temette fejét, az elnök korholó tekintete már nem érhette utol, ezért az elnök teljes egészében a cinikus szerkesztő felé fordult:
– És most mondja meg, szerkesztő úr, hogy hangzik az az álneve, psze-u-do-nimja, amelyet leginkább ismernek az olvasók.
– Gerolsteini nagyhercegnő.
– Miért?
– Mert ezen a néven szoktam levelezni egyik lapomban azokkal a házmester kisasszonyokkal, akik arra nézve kérik tanácsomat, hogy vajon megpróbálják előbb a színésznői pályát, mielőtt a Dunába ugranának.
Az elnök egy vendéglői számlacédulát vett elő mély mellényzsebéből, amely cédulát valahol, valamerre olyan okból tett el, hogy még visszatér a számlában szereplő árakra. Felírta: Gerolsteini nagyhercegnő.196
