7
7
– Sehogy se tetszik nekem ez a Gerolsteini nagyhercegnő. Francia pezsgőt iszik, és mellé Stinkadóreszt szivarozik.
Nikodémi, az elnök szomszédja, így felelt:
– A legolcsóbb, legbüdösebb cigarettát füstöli, ami ebben az országban kapható. Talán éppen Magyarka vagy Dráma cigarettát, vagy Jenigét.
– Ugyan, menj már. Ezek a trafikáruk régen kimentek a divatból.
– Tévedsz, elnök úr – felelt Nikodémi –, az Andrássy úton van egy szemüveges, szakállas trafikos, akit egyébként igen jól ismernek az éjszakázó lumpok világában. Ez még mindig régi Hölgy, Szultán, Sport és más hasonló cigarettákat tud szerezni a vevőinek. Szultán cigarettákat kék nyomású betűkkel, kerékjegy nélkül. Ez a szakállas trafikos, akit az éjjeli hölgyvilágban való népszerűsége miatt Irma néven emlegetnek, arról is híres, hogy bármikor elszív egy saját boltjából való Britanika szivart, hogy a szivarnak a hamuja mindvégig megmarad. Irma többször produkálta magát az orfeumi télikertben, hogy néha még a zenészek is elhallgattak, amikor a Britanika hamuja kritikus helyzetbe került. A Virzsinia szivarral ugyancsak megtette ezt a kunsztot, de csak ebéd után, a régi Petánovics-féle vendéglőben, az Andrássy úton, az ablak melletti asztalnál. De az nem igaz, hogy a szemüveges trafikos pénzért szivarozott volna.
Nikodémi úr (amint ez történetünk folyamán tapasztalható) néha fertályórákig kénytelen hallgatásba burkolózott, lakat alakú bajszát „rákulcsolta” a szájára, mint a társaságban mondogatták, most nem könnyen vált meg az olyan beszédtémától, ahol hozzáértéséről tanúságot tehetett. (Sajnos, a „márványcsiszolásról” ritkán esett szó a társaságban, pedig ez lett volna kedvenc témája. Nikodémi úrnak, miután vagyona javát éppen azért veszítette el, mert sírkőműhelyt állított a Kerepesi temető környékén.)
– Nem ártott, ha az embernek volt egy-két trafikos ismerőse a városban, ugyanezért keveredtem ismeretségbe én is Irmával. Ezek a trafikosok jóformán mindent tudnak. Mennyi bélyeget kell ragasztani a különböző levelekre, okmányokra, kérvényekre, beadványokra, amelyek a magamfajta úriember életét amúgy is elkeserítik. Szenátor lehetnék Rómában, és itt arról kell kérdezősködnöm,197 hány krajcáros váltóblankettát vegyek, hová kell írnom a nevemet, az anyámét, a sógoromét, akik kényelmeskedő emberek, és legfeljebb levelezőlapot vettek még életükben trafikban. De hát éppen itt jön Irma. Ugyan hogy került ide? – szólt Nikodémi úr olyan ámulással, mintha a világ végén találkozott volna a nevezetes trafikossal. (Pedig azzal találkozni igen könnyen lehetett az Andrássy út közelében levő kocsmákban.)
A trafikos hangja a söntésből hallatszott:
– Az urak idegenek itt Pesten, és jól szeretnének ebédelni, enni, inni, mindenből a legjobbat, a legfinomabbat, a legderekabbat… Erről beszélgettek, amikor üzletembe beléptek az Andrássy úton. Ajánljak nekik egy jó vendéglőt. Erre én kaptam a kabátomat, a kalapomat, a botomat, és ide vezettem a kedves idegeneket magához, Vájsz úr.
A „Bécs városá”-hoz címezett vendéglő tulajdonosa tagadhatatlan meghatottsággal nézett az önkéntes idegenvezetőre.
– Maga mindig jóakarattal volt irántam, Irma úr.
– A jó szomszédoknak össze kell tartani, ez már kötelessége a magunkfajta „régi embereknek” – felelt az Andrássy úti trafikos. Aztán körülnézett a vendéglőhelyiségben, mely asztal volna legalkalmasabb arra a célra, hogy ott idegenjeivel megtelepedjen. A trafikos megpillantván az elnököt, Nikodémi urat és társaságát, természetesen a belső szoba felé irányozta lépteit, mert hiszen ő is szerette a válogatott urak társaságát.
– Ugyan miféle üzlete van megint a doktor úrnak? – hallatszott most Plac gúnyolódó hangja, amint a trafikos köszönés nélkül elhaladt a száműzött Plac asztala mellett. – Talán megint nagybányai aranybányákkal spekulál?
A trafikost láthatólag kellemetlenül érintette a söröscsizmája mellett üldögélő Plac megjegyzése, mert néhány év előtt valóban belekeveredett neve egy különös ügybe, amelyet az újságok „szellőztettek”. Különböző pesti úriemberek abból a célból szövetkeztek, hogy nagybányai aranybányákat adogassanak el jóhiszemű külföldieknek. Akkor még új volt ez a spekuláció Pesten, és országgyűlési képviselőkön kívül trafikosok, fehérnemű-kereskedők is foglalkoztak vele a várható haszon reményében. Az eladott aranybányákban azonban nem találtak aranyat, egy angol vállalkozó ezért lármát csapott, visszakövetelvén jó sterlingjeit, mire a pesti policáj is megmozdult.198
Az Andrássy úti trafikosnak tehát nem volt ínyére, hogy ezt a félig-meddig feledésbe ment vállalkozását a „Bécs városá”-hoz címzett sörházban valaki felemlegette, holott bizonyára a legártatlanabb szándékkal hozta ide az idegeneket. Meggyorsított léptekkel haladt tehát a belső szoba felé, ahol valóban már megürült akkorára a sarokasztal: a borbély a szundikáló Jenőke mögé húzta székét, hogy közelebb legyen a társasághoz, és most már engedelmesebb lett.
– Vakard meg a hátam a két lapocka között – mormogta Jenőke félálmában, és a borbély teljesítette a hatalmas gavallér és pártfogó kérését, legfeljebb csak ennyit súgott Jenőke fülébe:
– Én tudom, mert kitanultam a kozmetikát, hogy nemcsak a teherhordóknak a háta szokott viszketni, hanem azoké az uraké is, akik bolyhos, szúrós törülközővel dörzsölik naponta a hátukat. Ezek a mostani divatgallérok, ezek a kikeményített „Prince of Wales”, „Lord Derby”, „Exotique”, „Takova” és más nevű gallérok ugyanis csak a szakállát dörzsölik az embernek, de arról nem gondoskodnak, hogy a nyakat teljesen elzárják, a gallérrésen át minden bacilus, por, piszok, légy, pók, bolha bemászhat az ember ingébe. (Jenőke negyvennégyes számú „Girardi”-gallért viselt abban az időben, és nem tartotta érdemesnek, hogy feleljen a borbély szavaira.) De már elhagyta a sarokasztalt az ott üldögélő hordár is, aki sapkáját egy szék alá rejtve, ugyancsak kiszemelt pártfogója, az „Esperes” háta mögött foglalt helyet, és kerekre nyitott szemével azt figyelte, hogy az „Esperes” mily rendkívüli ügyességgel, szinte észrevétlenül vonja elő felöltője belső zsebéből azt a bizonyos üvegecskét, ha szükségét érzi annak, hogy néhány korttyal javítson közérzetén. A hordár ilyenkor mindig előrehajolt székén, mire az „Esperes” tartózkodva intett. „Menjen egy kicsit szellőzködni az udvarra, hordár, nem vagyunk a Kalabriász-párti-ban.” Ugyanezért az elöl haladó trafikos nyomban lefoglalta a sarokasztalt, mintha az elaltatott kakast észre sem vette volna, amely kakas még mindig mozdulatlanul hevert a sarokban.
Hogy néhány szót mondjunk a trafikos külsejéről is: pápaszemes, szakállas, komoly férfiú volt Irma, mint akárcsak Jäger professzor, akinek gyapjú alsónadrágjait abban az időben a tanár arcképének kíséretében hirdették az újságok. Egy rafináltabb pesti szem a trafikos láttára gondolhatott volna egy bírósági végrehajtóra, aki ócska, számozatlan batárjával a Pest környéki községeket, falvakat járja napközben,199 de nem megvetője a kocsmalátogatásnak sem. Csak éppen arra az egyre nem lehetett gyanakodni a trafikos megjelenésében, külsejében, elváltozottságában, hogy ez a szabályos, pödrött, korrekt, kis termetű úriember nemrégiben, a kislutri idejében: lutriszámokat írt ki a boltja előtt függő fekete táblára, azokat a számokat, amelyeket a linzi, temesvári, budai, zágrábi lutrikban a dob forgatása közben kihúztak az árva gyermekek… Nem, arra sehogy se lehetett gondolni, hogy azért hord zsebében aranyvégű, nemrégiben divatba jött töltőtollat, hogy azzal a váltók kitöltésére tanítsa Nikodémi urat, aki talán még Itáliában maradott egész atyafiságát is felírta volna a váltóblankettára, ha a trafikos ezt tanácsolja az Andrássy úton. „Kár, hogy nem szaporítják az ilyen embereket” – mondta most a Gerolsteini nagyhercegnő, amint átkozottul sercegő, kapadohánnyal töltött szivarkája mögül szemügyre vette a trafikost. Annál nagyobb figyelmet érdemeltek azonban a már sokszor látott trafikos vendégei, azok a bizonyos idegenek, akiket Pest legjobb sörházába szándékozott vezetni az önkéntes kalauz. (De hiszen éppen azért vagyunk itt, hogy megismerkedjünk velük. Hogy szigorúan ítélkezhessünk az évek múlva keletkezett legendák felett, amelyeket Hermin vagy Alisz kisasszony mesélgettek azoknak a Király utcai és környékbeli hölgyeknek, akik régi kalapjaikat hozták, hogy azokat divatossá formálja Hermin vagy Alisz. Tartsunk tehát sorrendet elbeszélésünkben, mint akár Vájszné, született März Johanna, aki okos asszony létére sohase ivott máskor sört, mint akkor, mikor az öreg Dreher „márciusi” sörét a tekintélyes söröskocsik ünnepélyes lassúsággal, meggondoltsággal kezdték hordókban szállítani a városban – mint akár ez a flegmatikus asszonyság, aki „kötelességét” elvégezte a konyhán, de a tolóablakot egy „collal” se tolta ki bővebben, bármilyen vendégekkel érkezett az Andrássy úti „hamiskártyás”, miután Irma egyszer kártyázott a „Bécs városá”-nál, és egy kártyát, éppen a makk disznót, emlékben ott felejtette az asztal alatt.) A trafikos tehát (miután a legnagyobb ünnepélyességgel meghajtotta magát az asztaltársaság előtt, amely példát követték az idegenek is – „talán Tiller, a katonaszabó szabászai érkeztek meg?” – dörmögte az elnök egy későbben felmerülő esemény bevezetéseként) – a trafikos tehát Vájszné miatt akár a kánaáni menyegzőt is megrendelhette volna az Öregpincérnél –, a makk disznó óta nem sok becsülete volt a tolóablak mögött.200
Az Andrássy úti trafikosnak igen erőteljes, harsány, trombitáló hangja volt, amint Pesten megtanulták vala ezt a hangskálát a hozzáértő emberek, amikor a hatodik kerületi kávéházakból kezdték kormányozni a világot. Tänzer Pálnak lehetett ilyen hangja, amikor a kávéházi asztal mellett védte a kispolgárság érdekeit. Ezenkívül az Andrássy úti trafikos a pápaszemét is levette arcáról, mintha kicserélni akarná önmagát az elkövetkező teendőkben – amint a középkori lovagok is sisakot változtattak a különböző alkalmakkor. Igen fényesre, szinte kihívó élességűre csiszolt egyes üveget (monoklit) vett elő mellénye felső zsebéből, amely szemüvegnek már a szerkezete is érdemes volt arra, hogy szemlélődés tárgya legyen: aranyhoz hasonló rugók tartották a monoklit a szemgödörben, mint védelmezők. (A szerkezetek korában éltünk, a monoklis emberek jobban láttak az épszeműeknél, a sánták acélrugóikon gyorsabban haladtak az éplábúaknál, a ferde csípőjű nők karcsúbbak voltak Vénusznál, ha megfelelő „szalonban” rendelték meg a fűzőjüket. Egy suszter nagy aranyérmet nyert azért, mert olyan cipőt készített, amely cipőbe nem is kellett emberi láb. Azt lehetne mondani, hogy az emberszeretővé, szabadkőművessé, liberálissá idomult Budapest: a „testi fogyatkozású” polgárság vigasztalódására használta fel minden találékonyságát. Nagy divat volt kézikocsin járni az Andrássy úton, amely kézikocsit napsütéses délben „Zsán vagy Dzserome” vasalt cilinderkalapban tolt hátulról.)
A trafikos tehát feltette monokliját, és e változás által természetesen újabb sikerhez jutott. Arcának összevont izmai egy korabeli „mágnáséhoz” is hasonlítottak; bátran lehetett volna őt „Gráf fon Pejácsovicsnak”, vagy „Gráf fon Bombelesznek” szólítani, de a trafikos ezt nem akarta. Inkább az étlapot vette kezébe, amelyet az Öregpincér kézbesített neki, miután a sarokasztal térítőjéről szalvétájával leveregette a hordár és a borbély ott maradt emlékeit, felébe tört fogpiszkálókat, dohányhamvakat, ráncokat az asztalterítőn.
– Ebédelni méltóztatik? – kérdezte az Öregpincér az új vendégektől azzal a komolysággal, amellyel bizonyos megkülönböztetést szokás tenni a rendesen ebédelő és a tréfásan villásreggeliző vendégek között a polgári vendéglőkben. Az Öregpincérnek (ha ez lehetséges) ünnepélyesebb, szolidabb, tisztességesebb lett a fellépése is, a tánclépéseket végleg felejtvén: egy hátrasimított hajú, vizes kefével fésülködő, szinte felfrissült arculatú embert példázván: megfelelő201 komolysággal állott helyén, és sörről, borról említést se tett. Nagyon meglepődött tehát, amikor a trafikos az akkori Andrássy út humorával szólalt meg az étlap tanulmányozása közben:
– „Szenyór, Sie sind ein Halunke.” A céklát elfelejtette az étlapra felírni, pedig a céklának kedvéért Vájsz barátom vendéglőjében már annyi marhahúst megettem, mintha „speciálisan speciel” az én számomra sütnének egy ökröt a budai Vérmezőn. Micsoda „speizcetli” ez, amelyből hiányzik a marhahúshoz való körítés pontos felsorolása? Nem akarom se Vájszné őnagyságát, se Vájsz urat, igen tisztelt barátomat megzavarni békés, csendes, családi együttlétükben az asztaluknál, amint a familiáris levesestálból, a mély zöldségestányérból, a velős csonttal is garnírozott levesaprólékból villáikkal, késeikkel, kanalaikkal kiszedegetik a nekik megfelő falatokat – habár sehogy se tudom megérteni, hogy mit keres asztaluknál az a Plac nevű tőzsdeügynök, aki éppen az öreg Davidovics doktort vitte a tönk szélére, amikor helyette adta a bankot, „leszedte” a kártyákat a „Japán” kávéház kártya szobájában? De elsősorban nem látok levespótlékot az asztalon, pedig én és ismerőseim nem azért jöttünk ide, hogy szemtanúi legyünk annak az esetnek, hogy Plac „gibicelés” közben, miként tölti meg bendőjét a tiszteletre méltó házaspár ebédjéből. Én jól hallom, amint mondja: „ugyan, nagyságos asszony, a velős csontnak éppen a legjobbik részét méltóztatik ott hagyni?” És Plac kiszopogatja, megrágja, megropogtatja a legnagyobb velős csontokat is, mert a legsürgősebb üzleti útjait is elmulasztja, ha valahol egy terítékre került velős csontot vesz szemügyre a városban. Nem mozdul meg addig, amíg a csontokról a leghitványabb „mócsingos” darabkákat is le nem szedegette késsel, foggal, ujjal, borssal, paprikával, még ha maga az öreg Kohner Adolf várná is őt valamely üzleti megbízatással.
– Megnyugtathatom a doktor urat – felelt most déli ünnepélyességgel az öregpincér –, hogy „Báron fon Kohner” nem várja ebben a percben irodájában Plac nagyságos urat.
– „Vlaszeng” – felelt most régi pesti humorral az Andrássy úti trafikos – „valószínűleg”… Amint látom, Plac ráér arra is, hogy a zöldségestálban válogasson, nem hinném, hogy maradt volna petrezselyem, fiatalhagyma vagy más efféle télvégi delikátesz a konyhában, ha Plac csak „srégen” ül is az asztalnál; szerencsére, még nem dugta nyakába a szalvétát, hogy a kamarában levő szafaládéfüzéreket202 is előcsalogassa a kocsmárosnétól, mert én láttam őt „boldogult úrfikorában” a Duna-parton, a Braun-féle vendéglőben, amikor a Mária Valéria utcai tőzsdések bosszantására az egész paradicsommártást megette, amit aznap Braunné a főtt marhahúshoz főzetett. Az öreg Deutsch Sándor se kapott már paradicsommártást a főtt marhahúsához, miután éppen aznap késett a bécsi sürgöny, amely a gabonapiacon a kurzust jelentette… A szép, császárszakállas Deutsch Sándor paradicsommártás nélkül ült a helyén, míg Plac a szomszéd asztalnál a fogpiszkáló között válogatott, végül azt rendelte, hogy a Redout-ból hozzanak neki feketekávét, mert ott antiszemita-kávét főznek. „A Hangli feketekávéja már nem jó” – mondta Plac, aki a paradicsommártástól ruhájának minden gombját kigombolta, és fertályórákig kínozta az öreg, tiszteletre méltó vendéglőst, hogy a ruháján esett foltokat az ő költségén tisztíttatja ki. Mire Braunné egy nagy konyhakéssel jött elő… Egyszóval, mit „erdőzzek itt”: olyan „cirkusz” kerekedett, hogy Deutsch Sándor magához intette a tiszteletre méltó vendéglőst, és közölte vele, hogy hajlandó egy esztendeig is kisebb-nagyobb tőzsdei megbízásokat adni Placnak, ha nem hozatja a Redout-ból a feketekávét. Márkus főpolgármester szidta ott akkoriban a zsidókat egy nagy, kerek asztalnál…
– Már csak azért is – mondta a Hatvány cég megalapítója, ez a bizonyos Deutsch Sándor –, mert nem akarok az oka lenni annak, hogy ez a bolond zsidó kikeresztelkedik.
– Ez Plac – szólt az Andrássy úti trafikos, miután monokliján át egy másodpercig se pillantott se jobbra, se balra, csak az étlapra, mint azok az emberek szokták, akik „étvágycsinálás” szempontjából is szeretnek beszélgetni az Öregpincérrel.
(Ámde a szomszéd szobában üldögélő Plac nagy, hízott füleivel nyilván meghallott egyet-mást az Andrássy úti trafikos előadásából, mire engedelmet kért asztaltársaitól: Vájszné őnagyságától, valamint Vájsz úrtól, hogy pusztán „komóció” kedvéért levethesse kabátját, és szegre akaszthassa, miközben a kabátja belső zsebében levő, komoly külsejű pénztárcát átnyújtotta megőrzés végett Vájszné őnagyságának, mert az „ember sohasem tudja, hogy mi adja magát elő”, mondván: hatalmas karjain könyökig húzta az ingujjat, hogy a kézelő gombjai megfeszültek. A „legtöbb bajom van ezekkel a gombokkal, néha félóráig is négykézláb sétálok a szobámban, hogy201 ezeket a gombokat megtaláljam.” Mire Vájszné így felelt: „A legjobbak azok a négylyukas gyöngyházgombok, amelyeket én varrok a Vájsz ingére; hét hónap is elmúlik, amíg fityegni kezdenének.” E párbeszéd után Plac igen komolyan összefonta karjait a mellén, mintha a legközelebbi eseményeket várná.) Az Andrássy úti trafikos letette az étlapot:
– „Mindenesetre” hozzon nekünk húslevest.
– Igenis, „konzomét”, porcelán csészékben – felelte az Öregpincér, aki ezzel a megjegyzésével bizonyságot tett arról, hogy van némi járatossága a nagyvilágon.
– Nem csészékben kérjük a levest, hanem valódi családi porcelán tálban, hosszú tészta legyen a levesben, nem bánnám, ha egy kis kakasfejet vagy csirkenyakat, esetleg „zúzáját”, de nem a „kocsmárosné kisangyalom” zúzáját, hanem a baromfiét is megtalálhatnánk a levesben.
(A szomszéd szobában Plac ebben a percben felemelkedett helyéről, és a fali burkolat párkányáról egy kisebb táblácskát és krétadarabot emelt le, amilyen szerszámok a kártyajátékhoz szükségesek, amely kártyajátékot kettesben szokás játszani, és tartlinak, dardlinak neveznek. Plac egy krétavonást húzott a táblán. „Terc a piros ászig” – mondta, és Vájszné őnagyságára pillantott, akinek a zúzáját emlegették a szomszédban.)
…A középkorú úriember, akiről időközben jóformán megfeledkezni látszottak, ekkor a maga társaságában, Podolini Lajos alszolgabíró, valamint Vilmosi Vilma állami tanítónő társaságában halkan így szólott:
– Most már magam is úgy látom, hogy verekedés készül. – Az alszolgabíró egy fogai között tartott fogpiszkálóval szinte nyíllövésnyi pontossággal eltalálta cipőjének az orrát. „Nem látom sehol a fütykösöket.” Vilma kisasszony váratlanul hízelkedő tekintetet vetett a középkorú úriemberre: „Én még sohase láttam Pesten verekedést.” Ez a mondat bizony nem jelenthetett egyebet, mint kérést az itt maradáshoz. S ugyanekkor hallatszott az elnök hangja:
– Nyúzzanak meg elevenen, ha ezek az emberek nem a Mayer Lexikont árulják. De az is lehetséges, hogy Panama-kalappal is ügynökösködnek. (Bízzuk a jövendőre, hogy miért tette az elnök ezeket a megjegyzéseket; az elnökök minden szavukért felelni szoktak, ha nem is e földön, hanem a túlvilágon.)204
Egyelőre az történt, hogy Vájszné, a vendéglősné még beljebb, szinte láthatatlan helyre húzódott a „családi asztalnál”, Vájsz, mint engedelmes élettárshoz illik: elmerengett az asztalterítőn, amelyen egy icinyke-picinyke kenyérhéjat vett üldözőbe, amely mindig kiszökött vastag ujjai közül, az Öregpincér elgondolkozva ment végig a középső deszkán, a padlón, mint aki elfelejtette volna, hogy milyen táncfigura is következnék. „Hosszú tésztával, kakasfejjel, zúzájával…” sehogy se ébredt fel benne az a melódia, amely lábait ütemre csábította volna. A tolóablakokat Kati, a mindenes szolgáló nyitotta ki, s ezt nyomban észrevette az Andrássy úti trafikos. Felfortyanásához elegendő volt egy másodperc:
– Ó, ti kutyák, meddig akartok élni? Más szóval: „Hunde, wollt ihr ewig leben?” Mit mondana a kocsmárosné őnagysága, ha külföldi vendégeim tiszteletére eszembe jutna töltött vadkanfőt vagy medvetalppecsenyét rendelni? Ezt éppen úgy tudni kell egy budapesti vendéglősnének, aki ebben a városban akar meggazdagodni, mint akár a székelygulyást. Nem mondhatjuk minden világvárosunkba tévedt idegennek, hogy reggeltől estig „Székelygolást” egyen – Bandi legyek, ha megelégedne ezzel az idegen, aki azért jött ide, pénzét elkölteni, hogy legalább tisztességes kiszolgálásra tegyen szert világvárosunkban. Én, a szegény, megvetett, utolsó trafikos, aki mindenkinek a kapcája az Andrássy úton, én bezzeg helyemen vagyok, amikor városunk nevezetességeit kell megmutatni az idegeneknek, pedig rossz trafikcigarettán kívül nem tudok nekik mást eladni – se szép kilátást, se Duna-parti levegőt, se Sváb-hegyet, se Margitszigetet, se táncosnőt, se Blaháné magyar dalait, se Szapári Palit, se egy pohár sert… legfeljebb egy tucat portorikó, miláresz, regálitász vagy Londresz szivart… én a helyemen, a konyhámon vagyok… De „reszket a báró”. Majd lesz még „Tolle gatya” a budapesti nagy vendéglős urak között is.
Az akkori pesti nyelvjárást kellett ismerni, hogy mindenki megérthesse az Andrássy úti trafikos szavait, amelyeket olyan hangsúlyozással adott elő, mintha trombitát vett volna a terézvárosi búcsún.
– Akasszanak fel, ha ezek nem valamely nemzetközi betörőtársaságnak a tagjai – mond az elnök, de olyan bajuszhangon, amelyet csak szomszédai hallhattak. Az elnök ugyanis óvatosságot parancsolt magának, amikor észrevette, hogy Plac ugyancsak jelzi a „terceket”205 és a „kvartokat” odakünn a családi asztalnál; nem akart vele „egy kalap alá kerülni”. Az Andrássy úti trafikos, mint ez előrelátható volt: ebben a percben erkölcsi támogatásért ugyancsak Pista úrhoz fordult, aki most már végérvényesen átvette egyeduralmát a „Bécs városá”-hoz címezett vendéglőben, miután Vájszné őnagysága is „renonszot adott”, ott hagyván konyháját, és fehér kötényét letéve igen egyszerű vendégként mutatkozott mindazok előtt, akik tőle várták a csoda tételeket.
– Ez a bolond, ideges trafikos pláne megkótyagosodott – mondta később az elnök, de csak fertályórák múlva a bekövetkezett események után. – „Egy igazi vendéglősnét nem volna szabad látni konyháján kívül, mert az ember elveszti illúzióit. Pap és katona civilben…” Éppen azért nem szeretett Ferenc József se mutatkozni civilben. – A figyelmen kívül esett borbélynak ismét „viszketegsége támadt”.
– De igenis járt civil ruhában, amikor egy alkalommal frakkban, cilinderkalapban utazott Nizzába a felesége után. Kikeményített civil gallért is viselt a nyakán, amilyen gallért később „Faur Félix” név alatt árultak a gallérkereskedők, de nem nagy sikerrel – mond a borbély az elnök megjegyzésére, amire Jenőke egyszerűen rendreutasította, valamely olyan szót használva, amelyet sértésnek szokás mondani.
Az elnök azonban még rendületlen volt, mint olyankor mindig, ha adófizető polgárok evickélését látta maga körül, mert alaptermészete az volt, hogy a panaszkodóknak soha egyetlen szavát sem hitte el.
– Akármi legyek, ha ezek nem „Miskájerek” – mond az elnök a szomszédjának. – Nézd csak meg a cipőjüket, ezeket az alapos cipőket, amelyekhez a tulajdonosok maguk válogatták ki a bőrt és a talpat, papirosba csomagolva vitték el azt a suszterükhöz, a kaptafán maguk is fúrtak-faragtak. Fogadni mernék, hogy a cipőjükben talpbetét is van parafából az átázás ellen, de „féderveisz” is. Csak egy „Miskájer”-nek lehet ilyen cipője.
Az asztaltársaság tagjai már tudják vala, hogy „Miskájerek”-nek kiket szokott nevezni az elnök. Többnyire azokat a furcsa embereket, akik kettesével járják a magyar országutakat, és kutyabőr táskájukon mindenféle rézkarikák, drótok, kések csörömpölnek, s foglalkozásuk szerint megfosztják az állatokat a nemüktől. Csikók és bikaborjúk206 örök ellenségei… Így nevezte az elnök a bizonytalan idegeneket.
– Nem, kérem – szólt most a szemüveges trafikos. – Én kora fiatalságom óta a Nemzeti Párthoz tartozom, ahová Apponyi, Horánszky és az egész magyar úri társadalom. És hogy nem viszem a vendégeimet a Király utca túlsó sorára ebédelni, azt csak abból a szempontból teszem, hogy megmaradhassak az elnök úr kerületében jól tudván, hogy a Király utca túlsó sora, a páratlan numerusúak már az Erzsébetvároshoz tartoznak. Engem hatvanhatszor földhöz vághat még a sors, hatvanhatszor „kimehetek a divatból”, hatvanhatszor trombitálhatják a fülembe, hogy a demokráciáé, a radikalizmusé, Vázsonyi-Weiszfeld Vilmosé a jövő: én megmaradok a Nemzeti Pártnál és a Cornevillei harangokban inkább vagyok a szegény márki pártján, mint a Brief pártján, aki nem messzire a trafikomtól a legfinomabb libapecsenyével látja el a gazdag budapesti polgárságot. Én Bessenyei hentesüzletében szoktam a vacsorámat venni, ha nincsenek vendégeim.
– Sokat utaztam, sosem haboztam… – kezdett énekelni a hallgatag borbély az asztalvégen, éppen a Cornevillei harangok című operettből véve a textust, mielőtt az elnök álláspontját bevárta volna.
Elsőnek Jenőke mordult rá:
– Ha valami hangos dolgot akarsz művelni, menj a hordárral együtt az udvarra, és kapard meg az ajtót, mint a kutya.
Hát bizony ez elég megalázó rendreutasítás volt a borbély részére, de annál lesújtóbb a borbély szempontjából az elnök most következő magatartása, aki a már többször említett pecsétgyűrűs mutatóujját karmesteri mozdulattal rázta meg a borbély felé, mintha valamely hamis hangot észlelt volna, ugyanakkor mutatóujját a trafikos felé szúrta, mintha ennek következett volna a „szólója”.
A trafikos „élt az engedelemmel”, és félig felemelkedett ülő helyzetéből:
– Mielőtt előterjesztésemet megkezdeném, nagyon kérem mindazokat az urakat, akik már javában készülődnek igy a helybeli díszteremben, mint a külső lokalitásban, hogy szavaimat erőteljes közbekiáltásokkal megzavarják, mint ez manapság szokás gyűléseinken, anélkül hogy Thaisz Elek konstáblerjei élén és lóháton vonulna fel a tüntetők ellen (az elnök az egyik kezét mély mellényzsebébe dugta, mintha valamit emlékbe tenne el az eddig elhangzott szavakból),207 nagyon kérem az urakat, hogy ne mondják nekem, hogy „gut gebrüllt, Lövi”, vagy „jól ordítottál, Lövi”. Miért? Mert nem tartozom a Lőviek igen tisztelt családfájához, atyám zenész volt a magyar királyi Operaház zenekarában, sokszor kísérte el Ney Dávidot azon a helyen, ahol most az én trafikom áll, és Wissendorf, aki most legnevezetesebb zenésze Operaházunknak, atyámat kísérte el gyakran egy közeli sörházba, ahol Kneipp páter tiszteletére esténként söröző társaság szokott összegyűlni, megvárták az előadás végét, még a Wagner-előadásokét is, és mindennap megígérték egymásnak, hogy a kora reggeli órában a városligeti víztoronynál a harmatos gyepen és mezítláb találkoznak, mint ezt a wörishofeni plébános, Kneipp páter elrendelte mindazoknak, akik az ő gyógymódja révén hosszú életkort akarnak élni, mindenféle galand bélférgektől megszabadulni és késő öregségükben is elsőnek akarnak megmaradni a nyolc nagybőgős között, aki Nopcsa báró intendáns idejében voltaképpen a zenekar elitjét jelentette, mert a nagybőgős tartja össze a bandát, amit mindnyájan tudunk, akik valamit is konyítunk a zenéhez.
Az elnök ekkor valamely emberfölötti cselekedetet vitt véghez, tudniillik összeszorított ajkai közül kinyújtott nyelvével tökéletesen olyan hangot adott, mint a nagybőgő, ha annak húrján végigvonják a lószőrből készült vonót. A trafikos felkiáltott örömében:
– „Gemacht, lukatos”, vagy magyarul: „jól csináltad, kedves mester!” Itt töltöttem tehát én boldog ifjúkoromat a nagy zenészek társaságában, mindennap elsétálva azon operaházi szobrok alatt, amelyek Liszt Ferencet ábrázolják különböző külsőben, amint az egyes álarcosbálokon megjelent. Mert a zene mindig ugyanaz, csak éppen a szabásminta változik – mondta maga Nopcsa intendáns, akit trafikomban Operasz szivarokkal szolgáltam ki –, csak arról van szó, hogy a vendégtenoristának nagyobb köpőládát kell felállítani a kulisszák mögé, mint a helybeli tenoristának. Igaz, hogy szegény atyám más véleménnyel volt erről az egész dologról, mint ezt keringőjében megírta. Azt írta meg keringőjében, hogy a honvédzenekar Bachó karmester vezénylete alatt azért örvend népszerűségnek a Wampeticsben, mert a karmesternek sikerült bajszát a pesti publikum ízlése szerint „alakítani”.
– Kaiser Wilhelm-bajsza volt – mond most a borbély.
– De hát a filharmonikusok mégiscsak különbül tudták Grieg románcát208 előadni, mint Bachó zenekara, akármint fúvatta a kürtösöket a kellő helyeken, hogy a Városliget egész környékéről összegyűjtse a publikumot az állatkerti vendéglőbe, a zenekari emelvény közelébe az ezredeseket, akik elismerőleg bólintottak a nagydobos felé, a távolabbi asztaloknál a többi pesti előkelőségeket, akik az idei liba és zöld saláta fogyasztása közben azzal mulattatták delnőiket, hogy a „kontrapunktot” jobban ismerik, mint Wampetics. Atyám, soha előadásra nem került keringőjével zsebében, ezen idő alatt a városligeti tó környékén sétált velem. És később, amikor Wekerle Sándortól megkaptam a trafikengedélyt: üzletzárás után, a redőnyök mögött, késő estéken elhegedülte nekem a keringőt a zöld függönyök mögött, amely függönyök a trafik hátterében voltak.
– De hát mondja meg, kedves barátom, hogy kedves atyjának mi volt a neve, talán előveszem keringőjét, ha éjszaka, a különböző extraszobákban, kedvem kerekedne megint a zongora mellé ülni, természetesen csak a hölgyek és barátaim felvidulására – szólt most az Esperes igen jóságosan, szinte atyai hangon, mintha együtt érezne a trafikossal, akinek arca mind szenvedőbbé vált előadása alatt.
A trafikos tompa hangon válaszolt:
– Atyámat hol Hévvizinek, hol Balatoninak, hol Badacsonyinak hívták zeneszerzeményei után, mert különböző álneveken próbálkozott meg a zeneszerzés terén. Keringőjét Balatoni ábrándnak nevezte, és Serly Lajos, hír szerint, többször is előadta Amerika nagyvárosaiban, amikor a barna bőrű muzsikusok rojtos gatyában és piros mellényben muzsikáltak.
– És jelenlevő barátai? – kérdezte még jóságosabban az Esperes. – „Szintén zenészek?”
Az előadó, miután éppen Andrássy úti trafikos volt, nyomban megértette az Esperes patriarkális célzását. A „Szintén zenész?” kérdés alatt meglehetős gorombaságot is gondoltak magukban azok a pestiek, akik Ferenc József alattvalói voltak. Akkoriban gyorsan terjednek a város jelszavai, Pest önmagába merült város volt, azt hitte, itt laknak a legokosabb és legszellemesebb emberek a földkerekségen, különösen a hatodik kerületben. (Tiller, a katona szabó, aki melléig érő vörös szakállát csupán abból a szempontból vonta néha félre, hogy a kellő ünnepélyeken Ferenc József-kabátjára felrakott rendjeleit is megmutassa a publikumnak: az Andrássy út torkolatán a Fürdő utcából jövet – bekanyarodott, és keménykalapját derékig209 érő kézmozdulattal leemelte az egész Andrássy út előtt, akár látott ismerőst, akár nem. Köszönt a cégtábláknak, a palotáknak, a Liget felől áramló jó levegőnek, mint ahogy Ferenc József is mindig köszönt, amikor kocsija az Andrássy útra fordult.) Ugyanígy köszönt most az elnök jó bánásmódja miatt elkényeztetett Andrássy úti trafikos, akit előadásában megzavart az Esperes megjegyzése. Ebből a célból, a köszönés céljából levette a fogasról fekete szalagos, szürke, cilinder formájú kalapját, fejére illesztette a kalapot, majd ünnepélyesen emelve azt, így szólott:
– Most pedig van szerencsém bemutatni az uraknak asztaltársaimat, miután felhatalmazást nyertem arra nézve, hogy inkognitójukat felfedhessem. Az idősebb úrnak az a szerencséje van, hogy Esterházy néven írták be abba a sematizmusba, ahol azoknak az uraknak a neve ragyog, akik őfelsége gárdájában vállalták a szolgálatot. Vendégurunk neve mellett egy kis jel jelenti, hogy ő egyike ama gárdatiszteknek, akik az „idegenek fogadtatására” vannak kiszemelve a legmagasabb udvartartásban. A másik jelenlévő úr nevét elhallgatom, még akkor is, ha erre őfensége nekem engedelmet adna. Bár csak egy rongyos Andrássy úti trafikos vagyok, akit azzal is szoktak gyanúsítani, hogy azért keresem a vidám társaságokat, hogy reggelenkint francia pezsgő maradványaitól könnyítsem meg gyomromat, holott rendelésemre még nem bontottak egyetlen pezsgősüveget sem a fővárosban: mégse mondom meg az idegen herceg úr nevét, aki véletlenül a magyar székesfővárosba utazott az itteni viszonyok tanulmányozására, s véletlenül üzletemet látogatta meg…
– Hogy Stinkadóresz szivarral ellássa magát – mondta most Plac a szomszéd szobában, mert érezte, hogy ebben a percben végleg csődbe jutott ember lett itt, ahol ilyen uraságok keveredtek a játékba, nincs többé semmi értelme annak, hogy köröcskéket és vonalakat jegyezzen a fekete táblácskára.
