A mese
A mese
Ha ezen a nemzetközi területek felé irányúlt csapáson tovább megyünk, a mesék csodás labirintusába visz a naiv költészet történetének útja. A fantasztikus termékek eredete, vándorlása és alkalmazása itt már teljesen összefoly az eligazodni kívánók szemei előtt, mert a szabadjára csapongó képzelem mindjárt a műfaj keletkezésekor elhányta a tér és idő nyügét, a tartalmat rögzítő kötött formák koloncát és mindenek felett a tovább adott szó hitelét. A mi ebben a káprázatos világban történik, az mind valótlan, a nép maga sem hiszi és nem is árúlja és veszi való gyanánt. A termelésben, kölcsönzésben és alakításban tisztán a képzelődés öröme vezeti. A röghöz kötött emberi lélek ebben a naiv boldogságban szinte kikel hüvelyéből és a való életből leszűrt képzetek és igazságok össze-vissza való alakításával, csoportosításával szertelen, mondhatni szédületes játékot űz. Bekalandoz eget, földet, előránt istent, ördögöt, megszólaltat növényt és állatot, föltámasztja a míthosz lomtárába kerűlt szörnyeket és emberfeletti bábokat, szemébe kacag a létért való keserves küzdelemnek, ledönt minden társadalmi válaszfalat s maga veszi kezébe az osztó igazság ügyeit. A mi aztán a képzelem boszorkányüstjéből így kifől, oszlékony lesz mint a pára. A mese-kutató tudós ezért kénytelen ma a nemzetközi egyveleget egészen ízekre szedni, mielőtt valamely nép mesekincsének ezer felé ágazó történetét csak a legcsekélyebb adalékocskával is megvilágítaná.
Az idegen népek közé mélyen beékelt magyar faj nehezen elemezhető mesevegyületében igen sok a szomszédságtól kölcsönzött árja elem, de a mostoha viszonyok közt megőrzött elütő faji vonások száma sem csekély. Amaz lehet újabbkori átvétel, de az sem lehetetlen, hogy az Indiában talált ugor érmekért első kézből is kaptunk későbbi kölcsönzésnek látszó meseanyagot. Hiszen nálunk mindig a messze idegenben barangoló katonaság állított elő mesemondó obsitosokat és Királyfia Kis Miklósokat. A királyfia régi nyelvünkben katonát, beszédje pedig Baranyai Decsi és Szirmai szerint fabulát jelent. Mikor Bornemisza a trágár, penészes csúfságok és álnokul költött fabulák ellen dörög, nemcsak a poéták óriásait, hanem ezt a Királyfia Kis Miklóst is elítéli s bizonyára a róla költött hivságos mesékért ítélte el. De az eretnek hazugságokra vágyódó nép még ma sem feledte el. Szerepel a székely balladában és a magyarországi mesékben egyaránt. A palócoknál például a természeti vallás napját, holdját és hajnalcsillagát menti meg s kalandjai sorával olyan ősi mesetörzset teremt, hogy a többi palóc mesét Pintér Sándor szerint csak róla hajtott kései ágaknak kell tekintenünk. A mesemondást hagyományosan űző »királyfiak« későbbi tevékenységéről szintén fogalmat alkothatunk ha meggondoljuk, hogy a Boden-tó mellett, Bregenzben állomásozó régi magyar huszárság teremtette meg itthon az Óperenciát és Bergengóciát, az útbaeső Alpesek csillogó havasaiból pedig az üveghegyeket. A sok nyugoti elem átszármaztatásáért ugyancsak ezt a világlátott, élénk képzelmű népet kell legelső sorban gyanúsítanunk.
Az idegen befolyás bemutatásának szaporaságával szemben itt is meddő az a másik munka, a mely a specifikus nemzeti tulajdont nem a sok mindenből gyúrt anyag életre keltésében és nem a most élő mesevilág esetleges fajai vonásaiban, hanem a mithológiainak sejlett alkotórészek eredetiségében keresi. Szegénységi bizonyítványunkban rendszerint ott van a magyar népmese táltos lova, melyről a pogány vallás hasonló képességű táltosaira következtetünk. Eddig ez a legfontosabb adat arra a Grimm-féle tételre, hogy a mese míthoszok lomtára lesz. És ennél is könnyen kétségbevonható, hogy a közbe jött míthoszpusztulás szülte volna meg. Sokkal valószínűbb, hogy a nyeregben élő, lovat áldozó, lóval együtt temetkező, tehát a túlvilági életre is lóháton induló síkföldi nomád nép a mai megtisztelő mesei vonást már a táltosok virágzása idején ráadta a szent fehér ló más szőrű fajrokonaira. Mert tévedés volna hinni, hogy a degradált istenekkel kacérkodó mese csak az újjal felcserélt régi vallás elhagyatott szentélyeit merné fölkeresni. Folyton viszonyban van a vele egyidejű vallásokkal is. Hogy ezt bizonyítsuk, nem kell sem a görög komédiák népi elemeihez, sem a jelenlegi pogány népek meséihez fordúlnunk, mert a most élő nyugoti mesekincsben is találhatunk elég keresztyén elemet. A Krisztus-mondák létrejötte az új-testamentom példázatai nélkül alig volna elképzelhető, habár bennük a keleti pogány parabolák leszármazottját látja is a kutató. A magyar Möndölécskék és Megölő Istefán utolérhetlen szépségeit szintén keresztyén befolyásnak köszöni meseköltészetünk. Ugyanilyen egyidejű viszony szülte meg a pogány mesevilág mithikus jellemvonását, a mi minden vallásváltozáson kivül esvén, a képzelem ártatlan játékaiban továbbra is megőrizte a míthosz napját, holdját, csillagait, tündéreit, óriásait, sárkányait, és – a mi még csodálatosabb – megőrizte a mesetárgyakban örökre letéteményezett s idők multán érthetlenné lett pogány világnézetet is. Ha tehát a mi szent turul madarunk az első keresztyén királyok hadi jelvényein, a kutyaeskű emléke pedig a bajor püspökök 900-ki levelében merűl fel utoljára, az nem a megtartó erő szegénységére, hanem a magyar faj rideg józanságára vall, melylyel a megtagadott ősi vallást utólagosan mesévé álmodni tényleg nem lehetett.
