Néphit
Néphit
Az új papi rend ellen a régi vallás hivatásszerű szolgái szították legerélyesebben a lázadás tüzét. Ezért olvassuk a latin krónikában, hogy még a legutolsó lázadónak, Jánusnak is módjában volt maga mellé olyan magusokat, phitonissákat és aruspexeket gyűtjeni, a kik aztán incantálással, vagy varázslással és bűvöléssel segédkeztek a lázításban. A phitonissáknak nevezett jósnők közül I. Béla király egy Rasdi (Bonfin szerint Varasolo) nevűt el is fogatott, a kiről azt jegyzi fel a krónika, hogy a lábait megette, mielőtt a fejérvári börtönben kiszenvedett. Neve után ítélve, társnői szintén varázslók, a mai javas (jós) asszonyok elődei lehettek. A másik két csodatevő szekta nevét leghitelesebben azzal a középkori bibliafordítóval lehet értelmeztetnünk, a ki a bécsi kódexben a magusokat magyarúl taltosocnak, az aruspexeket, haruspexeket pedig oltaron nezoecnek nevezte. Az utóbbi fogalom megjelölésére Szenci Molnár Albert már a bélnéző szót használja, a táltos neve pedig Pázmánynál és Kreszneritsnél alakváltó, jós és szemfényvesztő értelemben van alkalmazva. A táltosok és varázslók neve tehát még a régi pogány értelemben élt az egész középkoron át. Ezt pedig csakis a nevükhöz fűződő titkos mesterségek tarthatták fenn, melyet más címen a nép babonás hitében mint tiszta pogánykori emlékek tengődtek tovább. Ez a bátran második vallásnak nevezhető hitvilág ismer még ma is boszorkányokat, kisérteteket, garabonciás diákokat, lidérceket, sorsvetőket, ráolvasókat, kuruzslókat, jövendőmondókat, szemfényvesztőket: egyszóval mindent, a mi hajdan a táltosok, varázslók, bűbájosok és egyéb pogány csodatevők fogalmába hagyományosan csoportosítva volt. A gyakorlatban megmaradt incantálás még ma is őrzi az ős ritmus nyomait, de a megcsontosodott formákból fölötte óvatosan kell a sajátunknak vélt pogány elemeket kihüvelyeznünk, mert a babonává törpűlt tulajdon ép úgy ki volt téve a különféle befolyások évezredes özönének, mint hajdan a népvándorlás hosszú országútján, mikor még szent költészet volt és hitvallás gyanánt őriztetett.
A babona biológiájához igen fényes bizonyítékot szolgáltat nekünk Bornemisza Péter, a ki 1578-ban az ördögi kisértetekről elmélkedvén, nyolc olyan bájoló imádságot, azaz ráolvasást közöl, a melyeket prédikátor társa, Tardoskeddi Szerencse Benedek tanúlt volt a nagyanyjától. A csúzra, fejfájásra, torokgyíkra, csonttörésre, sebre, gelesztára és hasfájásra szóló ige mind egy kaptafára megy. Előre van bocsátva az alkalmazandó gyógyítás isteni eredete. A bajt rendesen Krisztus kapja és Mária gyógyítja meg, a ki »mindennél nagyobb bájos«. A szűz anya ajkára adott igék a megfelelő nyavalyára ráolvastatnak, hogy az gyógyúljon meg »istennek hatalmából, boldog asszony parancsolatjából«. Ma már tudjuk, hogy az érthetetlenné és ártatlanná vált pogány szöveg az ilyen esetekben mindig később lett keresztyén szentek neveivel fölfrissítve, érthetővé és hatályossá téve. A hol ez megtörtént, ott a specifikus nemzeti jelleg többé nem ismerhető fel, mert a ráolvasási norma majdnem minden népnél egyforma. Hogy azonban az újjáöltöztetésben a fejérvári Varasoló utódainak is része volt, azt a Boremisza följegyzéseivel is be lehet bizonyítani. A nyolc ráolvasó ige közül ugyanis hétnek már keresztyén a jellege, míg egy megőrizte a magyar ősvallás nyomát. Ez nem biblikus példázódással kezdődik, hanem így; „Föld, édes, anya, te neked mondom előszer: ennec a torkában stb. (következik a »toroc gyikia« elűzésére szóló ige). Ezt pedig csakis a népnyelvben élő anyaföld fogalma menthette meg egy ritka példával szaporítván a keleti rokonokkal való érintkezés mithikus nyomait.
Bájoló imádság Bornemisza Péter Az ördögi kisértetekről című prédikáciájából. (1578.)
De vegyük most már a közvetlenül utána írt ráolvasást »az menyelesröl« (csonttörésről.) Itt már Krisztus ül a szamáron és elindúl a paradicsomba, de be nem mehete, mert az állat »lába megbotlec, laba megczokec, czont mene ki helyeröl, velö men ki helyeröl, vér mene ki helyeröl.« Erre az úr szive elszomorodik és búsúl, míg meg nem érkezik Mária, a ki esetét megtudván, a törést e szavakkal gyógyítja meg: »En az en szent kezemmel megfogom szent szamaradnac labat, szent szaiambol iget rea mondom, szent lehelletemet rea lehellem; czont megyen czonthoz, velö megyen velöhöz, ér megyen érhöz, in megyen inhöz, vér megyen vérhöz. – En is e ma napon meg foktam az en bünös kezemmel ez oktalannac, avagy embernec labat vagy kezet. En is szent igét rea mondom, bünös szaiombol lehelletemet rea fuvom, hogy helyekre mennyenec.« Szakasztott mását megtaláljuk a X. századi Merseburgi ráolvasásban, a hol azonban Krisztus szamara helyett a germán míthosz Balderének lova botlik meg, a gyógyítást pedig Szinthgunt, Szunna, Volla, Frija és maga Wodan végzi Mária helyett a következő igével: »Csont a csonthoz, vér a vérhez, tag a taghoz, akár csak enyv húzná össze«. Ugyanez a ráolvasás megvan az észteknél a mienkéhez hasonló alakulatban, megvan az Atharvavédában ős árja formában, megvan a mai germán és szláv népeknél, megvan a finn Kalevalában, a chaldeaei szumer ősnép mágusainak ékiratos igéiben és megvan itthon is néhány újabban lejegyzett változatban.
A felhozott példa tetszés szerint volna szaporítható. A munka csak akkor lesz nagyon meddővé, ha a szláv, germán és román népek közé ékelt idegen fajú magyarság néphitéből eredeti anyagot akarunk kiválasztani. A műveletet egyrészt a sok kölcsönzés, másrészt pedig az a körülmény nehezíti meg, hogy a kölcsönző szomszédok is igen sokat átvettek a velük évezredek óta folyton érintkező ural-altáji ősnépektől, vagyis azoktól, a kik közé eredetére nézve a magyar nép is tartozik. Figyelembe veendő továbbá az is, hogy az őseinktől keleti és északi rokonaikkal együtt űzött samánkodás számos olyan babonás elemet rejt magában, a mely közös emberi sajátságok velejárója lévén, minden kezdetleges míveltségű ősnéppel és jelenkori néppel közös. Például rostapörgetés hozható fel, a mely megvan minden európai népnél, megvan nálunk, a finneknél és megvolt már a görögöknél is. Ez a szent samán-dob használatából származik. Ebből a rosta előtt közönséges varázs-dob lett, a melyet nálunk a boszorkány-pörök emlegetnek és a melynek nyoma Göcsejben ma is megvan. A román népek ősrégi tamburinja ugyanettől veszi eredetét. Ez egyfenekű, rostaalakú, zörgő karikákkal ellátott, mint a samán-dob, s táncra, taglejtésre igzat, mint a samán kezében. Egyéb igéző hatása nincs. A rostáról sem hiszik sehol, hogy benne a samán-dob szellemei vannak megnyügözve. Az európai boszorkányperek ebből a szempontból már fazekakat emlegetnek. A rosta alkalmazását, mivel tartalmatlan utánzásnak látszik, nálunk kölcsönzésnek kell tekintenünk. A dob, melyen nálunk még a bűvös samán-jegyek nyomai is megvannak, a mi tulajdonunkban közvetlen keleti származásra vall, mig a tamburin használata ismét csak samán utánzásnak látszik. Mivel samánkodó rokonok szomszédságából jöttünk nyugotra, ez természetes. Ugyanígy hoztuk keletről a regösök és a regösöktől kölcsönző betlehemesek láncos botját, a melyet rajtunk kivül csak a keleti török-tatár népek baksái, kuruzsló vándorénekesei használnak.
Ép így vagyunk mindennel, a mi a mai néphit körébe tartozik. A nép, mint a samánkodók általában, hisz ma is szellemekben, a melyek ártalmára lehetnek, rontanak, bűvölnek-bájolnak, de a melyek ellen lehet védekezni ráolvasással, varázsigékkel, bűvös tárgyakkal és cselekedetekkel. Az ilyen igék vándorlását már érintettük. Nálunk szerencsére még igen sok összegyűjthető, és így van remény arra is, hogy bennük a nehéz összehasonlító munkálat megejtése után régi, keleti eredetű elemeket is felfedezhetünk. Ilyen tulajdon nyoma csillanik fel az »új Hold, új király« kezdetű varázsigékben s a pásztorok néhány ráolvasásában. A tárgyi részben keleti eredetre vallanak a jó szellem fehér s a rossz fekete színei. A fehér kérgű nyirfát s a fehér szikú fák némelyikét samán rokonainak szentnek tisztelik, mely hit a nyirfára vonatkoztatva nálunk máig is megmaradt. Ez a fehér király fája, a melynek szellemüző ereje van. Ha ugyanez a hit a szomszéd nemzetiségek közt néhol felmerűl, az semmi esetre sem bizonyítja azt, hogy a kölcsönzők ezúttal mi vagyunk. Hiszen a seprü, vessző-korbács (aprószenteki korbácsolás) babonás erejét majdnem egész Európában ismerik, de sehol sem alkalmazzák annyiféleképen és oly nyilvánvaló ural-altáji samánkodással, mint nálunk. A legtöbb idegen népnél csak utánzatnak látszik, ép úgy, mint a már említett dob használata.
