A míthosz
A míthosz
Naiv költészetünk érintett területének tőszomszédságában kellene keresnünk a míthosz nyomait is. A képzelem e nemű szüleményeinek fenmaradását a sok oldalról befolyásolt hagyományozó kedv mellett még az emberi lélek legmélyén gyökerező valláserkölcsi erőknek kellett volna biztosítani. Szívósságukról azonban ma már csak a bejövetel utáni évszázadok szigorú törvénykönyvei, szűkszavú barátkrónikái és a néphit alig felismerhető emlékei tudtak valamit. I. András király 1047-ki ediktumának IV. szakasza a folyton ápolt szkitha vallásgyakorlat eltörlését, a hamis istenek megtagadását és a bálványok lerontását rendeli el. Szent László pedig megparancsolja, hogy a ki pogány szokás szerint kútak, fák, források és kövek mellett áldozik, bűnét ökörrel váltsa meg (l. decr. 22. cap.). A pogány vallás ügye a lázadó Koppánnal, Vathával és fiával Jánussal végleg elveszett s emlékeiből csak a néphit, a mondaköltészet és a köznyelv mentett meg öntudatlanul valamit. A törvénynyel és hadi erővel ostromolt maradiságnak köszönhető például, hogy Csaba és Álmos mondájának, s hogy a csodaszarvas regéjének mithikus elemei a későbbi keresztyén krónikásokig eljutottak. E nélkül III. Béla jegyzője alig tudta volna meg, hogy Ond és Ketel vezér lóval áldozott, hogy Álmos és Árpád a halhatlan isteneknek nagy áldozatokat tőnek s vele kapcsolatban »more paganismo fecerunt magnum áldomás«. A pogány vallás emlékét szító veszedelmesebb mondarész azonban a papok drága pergamentjén nem kaphatott helyet. Pedig hogy ilyen is volt, bizonyítja az élő nyelv, mely ezer éven keresztül emlegette a »magyarok istenét«, az »isten nyilát» és az »anyaföldet«, a »magyar« nemzet őskori édesanyját. Ebből sejtjük aztán, hogy a kihalt szent költészet valami olyanféle természetimádás lehetett, amit Theophilaktos az altáji lejtők turkjainak tulajdonít. E nép a hiteles bizánci kútfő szerint bolond észszel a tüzet, levegőt és vizet tisztelte, a föld tiszteletére énekeket mondott, a világ teremtőjét istennek nevezte s neki lovakat, ökröket és juhokat áldozott, papjainak pedig jósló tehetséget tulajdonított. Az Altáji hegység völgyeiben és erdeiben éritnetlenül maradt nép-elemek még ma is a régi samán hiten vannak, mint a hogy ugyane kezdetleges hiten talált az újabb és legújabbkori térítés minden északi finn-ugor rokon népet is. De a népvándorlás sodrába keveredett magyarság egyszerű természeti vallása nagyon sokat vegyűlt abban a változatos idegen környezetben, a melyben a legfőbb ős fogalom a sok új és idegen vallási fogalmakkal szemben idővel nemzeti istenné változott. A mi kevés míthoszi nyom az egyvelegből megmaradt, azon rajta van a keleti és éjszaki rokonok samanizmusának, a déli perzsa érintkezésnek, sőt a sémiek és mozlimok kozár úton közvetített egyistenhitének nyoma is. Julián barát a Volga melletti őshazában még olyan pogány magyarokat talált, a kiknek nem voltak semmiféle isteneik és idoláik. Ez azt teszi, hogy a bebarangolt terület legészakibb részében a tiszta samánizmus, mely csak a földi létet folyton kisérő túlvilági szellemeket és a náluk hatalmasabb varázslót ismeri, a dél felől jövő idegen áramlatoktól még egészen ment volt. Az a rész, mely a nagy-magyarországi rokonokat keleten hagyta s a mai hazába vándorolt, évszázadokon át szomszédja volt a perzsáknak és a Kaukázus fölött lakó turk népeknek. A tőlük kölcsönzött művelődési fogalmak természetesen az egyszerű régi hitvilágot is megtermékenyítették. A legfőbb fogalom perzsa mintára isten nevet kapott s e nevet alkalmaztuk ép így a legfőbb keresztyén fogalomra is. Ugyancsak perzsa kölcsönzés az iz (a rossz fene) és a bálvány. Viszont turk közvetítés útján ismertük meg az ördögöt, sárkányt, bű-bájt és a tort. Az ős megszemélyesítésből az anyaföld párja gyanánt megmaradt a hajnal (hajnal-asszony), sőt megmaradt a magyar samánok (bűvölők) regös neve és néhány regölő ige töredéke is. Az így igen sok oldalról befolyásolt józan és könnyű vérű síkföldi nép, mely a másvilágot Lél mondája és a honfoglaláskori sírok bizonysága szerint a jelen egyszerű folytatásának tekintette, melynél az áldozás és áldomásivás, a temetés és víg halotti tor összefolyt, a megváltás új tanát is bizonyos egykedvűséggel fogadta s csak akkor lázadt föl ellene, mikor ez a politikai és társadalmi átalakulások egész rendszerét zúdította reá. A későn ébredt lázadók nem azért akarták legyilkolni a püspököket, espereseket és diakonusokat, mert a Krisztust prédikálták, hanem azért, mert adót is szedettek, az imádságra hívó haranggal a köteles robotra is jelt adattak s a földosztó, vagyonrendező kancelláriák és káptalanok sokszor igazságtalan tollát is vezették.
