Csokonai Csurgón
Csokonai Csurgón
Csokonai, ki mindig tetszelegve merűlt az abban a korban úgyis divatos melancholiába, most már éppen átadja magát a hol komor, hol érzelgős mélabúnak. Természete azonban nem tagadhatja meg magát: nemsokára beáll kedélyében a visszahatás, fokozott vígságában keres s talál vigasztalást; a derűlt Dunántúl »vidám házainál« múzsája pajkosabban hangolódik mint valaha. Ekkor írja Dorottyáját és több más, még erősebben fűszerezett víg versét. Lilla emléke lelki fájdalomból tisztán költői motívummá változik át, melyben – mint látni fogjuk – nem minden mesterkéltség nélkül keres ihletődést múzsája. Ez idő alatt Csurgón másfélévig tanított mint helyettes-professzor oly tudományos készűltséggel, mely főiskolai előadásokra is elegendő lett volna. Bár ez állásában is neki, az otthoni emlékektől üldözöttnek – mint panaszolja – »méltatlan szívszoríttatásokat« kellett szenvednie, mégis ekkor élte legderűltebben napjait szerető s tisztelő jó barátok, előkelő pártfogók és rokon szellemű költőtársak körében, kik közt a lelkes kuruc lantost, Horváth Ádámot névleg is meg kell említenünk. Vegyük ehhez, hogy az egész Festetics-családnak, sőt még az ezzel női ágon rokon más arisztokrata családoknak is gyakran részesűlt kézzel fogható jótéteményeiben, s egészen udvari költőjükké lett. Debrecenbe visszatérte után is fenntartották vele az összeköttetést s művei megjelenését részben ők tették lehetővé.
