I.
I.
A középkori magánjog. A perrendtartást szabályozó törvény hiánya. Törvénykezési eljárás peres ügyekben. A törvénygyűjtemény hiánya. Ebből származó zűrzavarok. Werbőczi nyilatkozata kora peres eljárásáról. Az 1439-iki országgyűlés végzése az ország régi törvényeiről. Az 1486-iki végzemény. Az 1498-ik évi országgyűlés elrendeli a jogszokások összeírását. Az 1500-iki országgyűlés erre vonatkozó újabb kisérlete. A királyi törvényszék. A király Werbőczire bízza a törvénykönyv szerkesztését. E megbízatás sikere. A «Tripartitum opus» szerkesztése. Werbőczi és munkatársai. A munka nehézségei. Sikeres megoldása.
A KÖZÉPKOR folyamán, Magyarországban a magánjog úgyszólván teljesen a szokásjogon alapult. Országgyűlési törvények a magánjogi viszonyoknak csak kis részéről rendelkeztek. A legérezhetőbb hézag e tekintetben az volt, hogy a perrendtartást szabályozó törvény nem létezett. Az ily módon alakult jogállapotról épen Werbőczi sötét képet ecsetel. Szerinte minden jogrend, sőt minden egységes gyakorlati megállapodás a jog terén hiányzott. A jogelvek és jogszabályok alkalmazásában, a törvények és rendeletek értelmezésében és érvényességük megbírálásában teljes bizonytalanság uralkodott, ellentétes nézetek merültek föl, heves viták támadtak; főképen azért, mert az irott törvényekkel és rendeletekkel szemben azoknak ellenmondó szokásokra lehetett hivatkozni. A szokásnak pedig nemcsak törvényt magyarázó és pótló, hanem törvényt rontó erőt is tulajdonítottak; sőt a szokás jogi érvényességéhez az esetek gyakoriságát sem tartották mellőzhetetlenül szükséges föltételnek; ugyanis az a felfogás uralkodott, hogy «a nép hallgatólagos jóváhagyása egy cselekményben is megteremtheti a szokásjogot».*
Ezt Werbőczi tanítja Hármaskönyve előbeszédének X. és XI. czímeiben.
A helyzet nehézségeit súlyosbította az a körülmény, hogy a törvények, országgyűlési végzemények hiteles gyűjteménye nem létezett. Azok a másolatok, a mikét megyei és városi levéltárakban őrzött eredeti példányokról magánosok készítettek, többnyire hibásak, hiányosak voltak, a megbízhatóság kellékeit nélkülözték. Még a XVI. század vége felé is fordultak elő esetek, a mikor a királyi törvényszéknél, valamely per tárgyalása közben, tíznél több ilyen kéziratot mutattak föl s a törvényt, melyre hivatkozás történt, mindegyik eltérő szövegezésben tartalmazta.*
Ezt MOSÓCZI ZAKARIÁS nyitrai püspök beszéli el az országgyűlési végzemények gyűjteménye (1584. évi) első nyomtatott kiadása élére helyezett előszóban.
21. A «TRIPARTITUM» 1517-IKI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.*
A Hármaskönyv első, 1517-iki kiadása, CATHARINUS «Apologia» czímű műve a M. N. Múzeumban. BEKÉNY BENEDEK Janus Pannonius-kiadása a bécsi udvari könyvtárban, CAMERS kiadványai, illetőleg művei a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában őriztetnek. Ugyanitt van Werbőczi Dobronyán 1526 szeptember 23-án kelt levelének eredetije.
A törvények és szokások «különböző értelmezéséből – irja Werbőczi – igen sok kellemetlenség származott; mivel azokból ki-ki tetszése szerint más meg más értelmet és magyarázatot vont le; a bíráskodásban vagy az igazságszolgáltatás keresésében némelyek az ország szokásait, mások meg az irott törvényeket tartották szem előtt és vitatták; úgy annyira, hogy nemcsak a peres felek között, hanem még maguk a bírák és az ország jogaiban legjáratosabbak, legtudósabbak között is a törvények, szokások, rendeletek magyarázatára nézve olyan versengések támadtak, hogy azok, a kik inkább biztak saját erejükben és hatalmukban, mint a törvényekben és az igazságban, olykor párthiveik nagy seregével a törvényszékekre támadtak, azt, a mit az okosság és törvény útján el nem érhettek, lármával és erőszakkal igyekeztek megnyerni… Az ország jogaira hivatkozó bírák és itélőmesterek tekintélyét semmibe sem vették; mert a jogokat az írásba foglalás ereje nem támogatván, bármilyen törvényre vagy szokásra hivatkoztak, azt más értelemre csavarhatták, más bíráknak más értelemben hozott ítéleteire utalhattak, így az egész igazságszolgáltatás józanságát a leggyalázatosabban összezavarhatták. Ekképen gyakorta megtörtént, hogy azonos vagy hasonló peres ügyekben egyik győzött, a másik utóbb elbukott és – pervesztessé lett.
«Ezek és az ilynemű bajok általánosakká váltak, a törvényeknek és szokásoknak különböző és sokféle magyarázata a rágalmazóknak széles útat nyitott, mind a bíráknak, mind a peres feleknek elméje homályban tévelygett.»*
A Hármaskönyvet megerősítő okiratban, melyről alább szólunk.
Ez a helyzet mindinkább érezhetővé tette egy jogkönyv szerkesztésének és az országyűlési törvények hiteles gyűjteménye egybeállításának szükségességét. Legelőször nyilatkozik ez az 1439-ik évi országgyűlésen, mely a királyt felkérte, hogy «az ország régi törvényeit és szokásait, az országlakosok jogait, a főpapok, zászlósurak és nemesek közreműködésével, állítsa vissza, egészítse ki és javítsa meg; addig pedig, a míg ez megtörténhetik, az országos jog ellenére behozott újításokat és ártalmas szokásokat irtsa ki.»
Majdnem egy félszázad múlt el, míg ezen irányban az első kísérlet megtétetett. Ennek dicsősége Mátyás király nevéhez fűződik. Az 1486-ik végzemény – mint láttuk – a szokásjogi szabályok, régibb törvények és új intézkedések összefoglalásával a jogrend megszilárditására czélzott. De ezt nem érhette el, mert a jogviszonyoknak csak kis részét karolta föl. Nem szűntek meg tehát az esetek, a melyekben a jogszabályok iránt a kétségek eloszlatása lehetetlen volt.
Az 1498-ik évi országgyűlés, arra utalván, hogy «az itélőmesterek a törvényszéki tárgyalásokban mindig szokásra hivatkoznak», elrendelte, hogy a régi szokások irassanak össze s azok nyomán, melyeket a királyi felség és a bíró urak észszerűeknek, törvényeseknek ismernek föl, történjék a bíráskodás. A jogszokások összeirását a királyi törvényszék bírói személyzetének hét tagjára kívánta bizni. Az egyiket, Horváth Ádám ítélőmester személyében, maga jelölte ki, a másiknak megválasztását a királytól várta.
Feltűnő, hogy a köznemesség, mely ezen országgyűlésen túlsúlyban volt, nem fordult bizalmával Werbőczi felé, ki ekkor már – mint láttuk – tekintélyes állást foglalt el.
Arról, vajjon a király a rendek fölhivásának eleget tett-e, nincs tudomásunk.* Azonban az kétségtelen, hogy rendelkezésüknek eredménye nem volt. A jogkönyv szerkesztése érdekében semmi sem történt.
A Hármaskönyv legújabb magyar kiadásának szerzői (KOLOSVÁRI és ÓVÁRI) a munka bevezetésében azt a véleményt nyilvánítják, hogy a király ekkor Werbőczit rendelte Horvát Ádám mellé. Ezen föltevésnek nincs alapja.
Az 1500-ik év tavaszán tartott országgyűlés új kísérletet tett. A királyi törvényszék űlnökeivé megválasztott tizenhat köznemest bizta meg, hogy «az ország szokásait és jogait, melyekre a törvényszékekben hivatkozás történik, irják össze és terjeszszék a következő országgyűlések elé, hogy a királyi felség, a főpapok, zászlósurak és egyéb rendek azokat, melyeket észszerűeknek és jogosaknak ismernek el, jóváhagyják és elfogadják, ellenben azokat, a melyeket észszerűtleneknek és helyteleneknek ismernek föl, kiigazítsák; mire az összeirt és jóváhagyott szokások nyomán történjék jövőben a bíráskodás».*
KOLOSVÁRI és ÓVÁRI azon felfogásában, hogy az 1500-ik évi megbizás döntvények készítésére és nem jogkönyv szerkesztésére vonatkozik, nem osztozhatunk. Ezen megbizás és az 1498-ik évi teljesen azonos természetűek.
A törvényszék ülnökei ezen megbizatásban nem jártak el, munkálatot a következő országgyűléseken nem mutattak be. Végtére a király «híveinek kérései és folytonos panaszai által ösztönözve», maga rendelkezett a közóhajtás teljesítése érdekében. Werbőczi Istvánnak hagyta meg, hogy «az ország jogait, törvényeit, bevett és elfogadott szokásait és rendeleteit, melyek szerint az országban, különösen a királyi udvarnál, a peres ügyek elintézése, eldöntése és az itélet hozása történni szokott, gyűjtse egybe, szokott módon, fejezetek és czímek szerint (azaz rendszeres feldolgozásban) állítsa össze… és egy könyvbe foglalja, hogy, a miképen csaknem mindegyik jól és bölcsen kormányzott nemzetnél és tartományban, végre a magyar nemzetnél is, az itélethozásnak és igazságszolgáltatásnak ne csupán változó és múló szokás, hanem biztos és maradandó törvénykönyv szolgáljon alapúl».*
Ez a rendelet, sajnos, nem maradt fönn. Azt a király maga jelezi abban az okiratban, melylyel a Hármaskönyvet megerősíti.
22. A «TRIPARTITUM» 1545-IKI BÉCSI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.*
A «Tripartitum» különböző kiadásainak czímlaphasonmásait, valamint Singreniusnak a 126. lapon közölt könyvnyomtatói vignettáját a Magyar Nemzeti Múzeumi könyvtár példányairól vétettük.
Az időpontot, a mikor Werbőczi a királytól ezt a megbizást kapta, pontosan nem határozhatjuk meg.
Werbőczi 1514-ben, mikor munkáját befejezte, maga csak annyit mond, «hogy ahhoz évek előtt» fogott hozzá, továbbá, hogy, «hosszú és sok ideig» dolgozott rajta. Abból a körülményből, hogy az 1514. és 1507. években tartott országgyűléseken a törvények gyüjteményének létesítésére sürgető végzések alkottattak, ellenben a jogkönyv szerkesztése ügyében határozat nem hozatott, azt következtethetjük, hogy Werbőczi 1504 előtt kapta a királyi felszólítást.
23. A «TRIPARTITUM» 1561-IKI BÉCSI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
A munka szerkesztésében társat sem a király, sem az országgyűlés nem rendelt mellé. Azonban szükségesnek látszott részére illetékes szakférfiak tanácsát és közreműködését biztosítani. Evégből a király az itélőmestereket s a királyi törvényszék ülnökeit utasította, hogy segítségére legyenek. Neki pedig meghagyta, hogy a ő «megvizsgálásuk, megvitatásuk és szorgalmatos megrostálásuk alá» bocsássa munkálatát.*
A király szavai a Hármaskönyv megerősítését tartalmazó okiratban.
24. WERES BALÁZS «TRIPARTITUM»-FORDÍTÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
A feladat, a minek megoldása Werbőczinek osztályrészűl jutott, egy olyan jogkönyv szerkesztése volt, mely az érvényben levő magánjogi elveket, szabályokat és eljárási módozatokat rendszeresen összefoglalván, a bíráknak, ügyvédeknek és magánosoknak minden felmerülő jogi esetben biztos tájékozást nyújtson.
«A királyi felség – irja Werbőczi – a megelőző években, önszántából és mindenrendű alattvalóinak ismételten esdő kérésére elhatározta, hogy a törvényeket és szokásokat, melyeken… mint szilárd alapokon, az ország igazságszolgáltatása nyugszik, az irott jog formájában és módja szerint fölujíttatja… Engem szemelt ki önként ezen munkára: hogy t. i. Magyarország hazai szokásainak és törvényeinek annyi elszórt és széthányt tagjait egy testté alakítsam, az írás segítségével megvilágítva, a késő utókornak adjam át.»
Az úttörő nehézségei várakoztak rá. Magyarországon ugyanis ilyen jogkönyv létesítésére előtte senki sem tett volt kisérletet. Ezt ő maga hangoztatja. «Hallatlan és nagy szégyenünkre – úgymond – és még inkább veszteségünkre, mai napig azzal a munkával, melyhez hozzáfogok, senki sem foglalkozott. Az országnak eddigelé szétszórt, csonka, zavart és nem egészen összhangzó statutumait, végzeményeit, törvényeit, és szókásait foglalom egybe, fűzöm össze és teszem irásba… Az ország összes szokásait, törvényeit és végzeményeit adom elő, mindenkitől, könnyen megérthető tiszta és világos nyelven; fejezetekre, czímekre és czikkelyekre osztom, hogy ezentúl országunk törvényeinek zsengéit a tudás szentélyéből vehessük, a világi tudomány forrásából meríthessük.»*
A Hármaskönyv előszavában és az 1517-ik évi nyomtatott kiadás bevezetésében.
