II.
II.
A Hármaskönyv tartalma.
A HÁRMASKÖNYV előbeszédből és három részből áll, a melyek összesen 272 czímre (titulus) vannak osztva.* Az előbeszéd egészen elméleti, tudományos természetű. A jogtudomány alapfogalmainak ismertetését tartalmazza; az igazság, jog, törvény, szokás fogalmáról, felosztásáról, kellékeiről és hatályáról értekezik; a bíró, bírói lelkiismeret, bírói vizsgálat, a peres ügy, felperes és alperes meghatározását adja; az igazságos ítélés föltételeit sorolja föl.
A következő lapokon a Hármaskönyv tartalmának rövid áttekintését nyújtjuk. Szükségesnek véltük, hogy ennek az ismertetésnek ezen életiratban megfelelő helyet adjunk, nemcsak azért, mert a Hármaskönyv Werbőczi pályájának legkimagaslóbb pontja; hanem azért is, mivel ilyen ismertetést irodalmunkban nem találunk.
Az első részben a nemesség eredetéről és szabadságairól szóló fejtegetések után, a nemesek birtokjogi, családi és örökösödési viszonyairól; a másodikban a nemesek vagyonügyi pereiben követett eljárásról; a harmadikban Slavonia, Erdély, a városi polgárság, a jobbágyosztály és a zsidók jogviszonyairól értekezik.
Azonban ezen kereten belül számos más, és pedig nem csak magánjogi, hanem közjogi kérdésre is kitér.
Mindjárt az első rész élén fölemlíti, hogy a személyek, kiknek jogairól fog szólani, egyháziak vagy világiak s hogy amazok, mivel az emberek örök üdvösségének munkálására vannak rendelve, magasabb méltóságban állanak ugyan, hanem az egyházi rend és a világi nemesség azonos jogoknak birtokában vannak. Magyarországban «minden főpap, zászlósúr, mágnás és nemes, a nemességre és világi javakra nézve, a szabadság, kiváltság és adómentesség jogait egyenlően élvezi; mindnyájan ugyanazon törvénynyel és szokással, a törvényszékekben ugyanazon eljárással élnek».
Ezen tétel igazolása végett a magyar nemesség eredetére tekint vissza; ámbár «a történetirás – úgymond – nem feladata». Szerinte a «hunnok» mikor ősi hazájukat elhagyták, abban állapodtak meg, hogy valahányszor az egész közönséget érdeklő ügyek merülnek föl vagy általános fegyveres fölkelés válik szükségessé, mindenki köteles a kitűzött helyre megjelenni s a ki meg nem jelenik, életét veszti el, vagy örök szolgaságra vettetik; ezen végzés következtében jutott sok magyar «paraszt állapotba». Utóbb a kereszténység felvételekor a magyarok a nemesítés és birtokadományozás jogát a királyra ruházták; ettől fogva «a nemesek választják a fejedelmet és viszont a fejedelem teszi nemesekké alattvalóit». Az, a kit a fejedelem jeles tetteiért és szolgálataiért ingatlan javakkal ajándékoz meg, ez által nemessé válik. Azonban a nemesítés jogát jószágadományozás nélkül is gyakorolhatja a fejedelem. A nemes atyától származott vagy királyi jóváhagyással örökbe fogadott gyermekekre örökségképen száll át a nemesség. (I–VIII. )
Azután formulázza a nemesség «négy fő kiváltságos jogát», melyek II. Endre arany bullájában sarkallanak. E szerint nemest előzetes idézés vagy perbehívás és törvényes elmarasztalás nélkül letartóztatni nem szabad; a nemes senki másnak, mint a törvényesen megkoronázott fejedelemnek, hatalma alatt nem áll s a fejedelem is törvényes eljárás nélkül sem személyében, sem vagyonában nem háborgathatja; a nemesek minden jobbágyi szolgálat és adózás alól, minden rovás, adó, vám és harminczad fizetésétől fel vannak mentve; egyedüli tartozásuk: az ország védelmére katonáskodni; fel vannak jogosítva, hogy a királynak, ha a nemesi jogok sérelmére cselekszik, ellenmondjanak és ellenszegüljenek. (IX.)
Abból, hogy a nemesítés és birtokadományozás joga a királyt illeti meg: származtatja azt a «törvényerőre emelkedett szokást», mely szerint a nemes, ha fiörököse nincs, csak királyi jóváhagyással rendelkezhetik ingatlan javairól, melyek különben a királyra szállanak örökségűl. (X.)
25. A «TRIPARTITUM» 1572-IKI ZSÁMBOKI-FÉLE BÉCSI KIADÁSÁSAK CZÍMLAPJA.
Inkább eszmetársulás, mint a belső összefüggés követelése vezette Werbőczit ezután annak a jogi elvnek formulázására, hogy a király örököse valamennyi főpapnak és egyházi férfiúnak is, a mennyiben a megüresedett főpapi javadalmakat adományozza; míg a római szentszéket csakis «a megerősítés joga illeti meg». Nem szorítkozik ezen tétel felállítására; külön czímben bizonyítja, hogy a pápa Magyarországban «az egyházi hivatalok adományozásánál a megerősítés hatalmán kivül egyéb joghatóságot nem tartott fönn magának». A következő négy érvet hozza föl.
Az országban minden püspökséget, apátságot és prépostságot a magyar királyok alapítottak, kik ez által a kegyuraságot s ezzel a kinevezés, választás és adományozás hatalmát szerezték meg. Szent István király a magyarok megtérítésével szerezett érdemeinek jutalmáúl a pápától az apostoli czímet, a kettős keresztet és azt a kiváltságot nyerte, hogy a tőle alapított főpapi székekre maga nevezhessen ki főpapokat. A magyar királyok ötszáz esztendőn át a javadalmak adományozása jogának zavartalan birtokában voltak; minélfogva törvényes elévülés esete forog fönn. Végre ezt a jogot Zsigmond király idejében a konstanczi egyetemes zsinat megerősítette. (XI.)
Az egyházi férfiaknak a világi nemesekkel való jogegyenlőségét Werbőczi már egyszer hangoztatta ugyan, de e helyen ismételi, hogy az egyházi férfiak «épen úgy, mint a világi emberek, Magyarország törvényesen megkoronázott királya iránt hűségi hódolattal tartoznak, világi javaikra nézve az ország bármelyik rendes bírája előtt perbe idézhetők és a világiak módjára törvényt állani kötelesek». (XII.)
Ezen kitérés után a királyi jószágadományokra vonatkozó jogi elveket adja elő. Mindenek előtt felsorolja a hűtlenség vétkének eseteit, melyek jószágvesztést vonnak maguk után. Ezen esetekhez tartozik «az alkotmány, a király, a korona ellen intézett támadás». Werbőczi e helyen újból kiemeli, hogy a jogos önvédelemből származó támadás nem szül hűtlenségi vétket. Szorosán megkülönbözteti azután a hűtlenségtől a többi főbenjáró bűnöket (gyilkosságot, rablást stb.), melyek halálbüntetést vonnak maguk után, de nem jószágvesztést, minélfogva az elítéltnek vagyona a törvényes örökösökre száll. (XIII–XVI.)
Ez a megjegyzés átmenetűl szolgál az örökösödési jog szabályainak tárgyalására. Ezeknek alapját képezi a megkülönböztetés azon jószágok között, a melyekre csak a fiágat illeti az örökösödés és azok között, a melyekre a leányág is igényt tarthat. Az utóbbiakhoz tartoznak az apai és anyai pénzen vásárolt, a megölt nemes ember díjában szerzett és leánynegyed czímén örökölt jószágok. Minden egyéb, akár örökölt, akár adományúl nyert birtok a fiágra száll; kivéve azt az esetet, a mikor asszonyt vagy hajadont a király fiúsít.
26. A «TRIPARTITUM» 1572-IKI KOLOZSVÁRI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
A leányág örökösödési jogának a természetjoggal ellentétben álló megszorítását Werbőczi tüzetesen magyarázza. Magyarország – úgymond – ellenségektől van körülvéve; az ősöktől vérük ontásával szerzett jószágokra tehát igényt csak azok támaszthatnak, kik katonáskodni, harczolni képesek. Ezen álláspontra helyezkedve, nagy engedményt lát abban, hogy a pénzén vásárolt birtokokban a fiú és leányág egyaránt örökösödik; mert «a pénzt szintén igen nagy szolgálattal és munkával, sőt néha szörnyű vérontással szerezik és gyűjtik; már pedig az asszonyok és hajadonok a háború terheit nem viselhetik, a hazát nem védhetik». (XVII–XIX.)
E szerint a vagyonjog terén első sorban az ország védelmének érdekei mérvadók s ezek érvényesülnek a korona örökösödési jogában, melynek oltalmára egyebek között az elévülés száz esztendőben van megállapítva. (XXII.) Másrészről azonban a törvényes örökösök a jogorvoslat megfelelő eszközeivel rendelkeznek azokkal szemben, kik a roszhiszeműleg tévútra vezetett királytól jószágadományokat eszközölnek ki. Az ilyen esetekben megindított per eldöntéseig, a perelt jószágok kezelése tekintetében követendő eljárást az 1486-ik évi végzemény szabályozta, de több czikkelyét az 1492-ik évi országgyűlés megváltoztatta. Werbőczi kimutatja, hogy ezen változtatások «az ország régi szokásaival ellentétben állanak». (XXII., XXV., XXVI., XXX.)
A királyi adományozás útján nyert jószágokban az adományos egy év alatt köteles magát az illetékes hatóság által beiktattatni s csak ha ellenmondás nélkül történt a beiktatás, lesz a jószágok jogos birtokosává. (XXXII.)
Régtől fogva meghonosúlt az a gyakorlat, hogy urak és nemesek jószágaikra, melyeknek békés birtokában vannak, új királyi adományleveleket eszközölnek ki; a mit gyakran roszhiszeműleg tesznek, a végből, hogy a pénzen szerzett jószágokból a leányágot kizárják, vagy ellenkezőleg a fiágat illető jószágokat hitvesüknek és leányaik részére biztosítsák. Ezzel a «vértagadásnak» jószágvesztéssel megtorlandó büntényét követik el, melynek kiderítésére a törvénykezési eljárás szabályozva volt. (XXXVI–XXXIX.)
Ezek után a Hármaskönyv visszatér az örökösödési jogelvekhez. Az apa halála után az ingatlan jószágokban a fiúgyermekek egyenlően osztoznak; az apai ház a legifjabbiknak jut, míg a többiek a közös örökségből ahhoz hasonló értékű új házakat építenek; ha pedig ez az apai ház nagy értéke miatt nem lehetséges, becsértékének megfelelő összeg osztatik szét a testvérek között. A levéltár megőrzésére és a pereknek vitelére a legidősebbik fiú van hivatva. Az osztozást a király rendeletéből a főispán, alispán vagy egyik szolgabíró végezi, ha a jószágok egy megyében; az itélőmesterek egyike, ha több megyében fekszenek. Ha a testvérek közül egyik jószágadományt nyer és az adománylevélbe a többinek neve is föl van véve, az úgy szerzett jószágban egyenlően osztoznak.
27. A «TRIPARTITUM» HORVÁT FORDÍTÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
Ha birtokos nemes ember fiúgyermekek nélkül halt el, jószágaiban az osztályos atyafiak örökösödnek vagyis azok, a kiknek ősei az elhunytnak ősével egykor közös örökségben osztoztak; ha ezt oklevelekkel bizonyíthatják be, elévülésnek kétszáz év multával sincs helye; oklevél hiányában hatvan éven belül tanubizonysággal igazolhatják jogaikat. Azon jószágok, melyeket a király egymástól vérségre idegen személyeknek együtt adományoz, az egyiknek fiörökös nélkül bekövetkezett halála után az ő része a koronára száll vissza. Ellenben a férjnek és feleségnek közösen adományozott jószágok az egyiknek fiörökös nélkül bekövetkezett halála után – «a test egységénél és kötelékénél fogva» – a másikra szállanak. (XL–L.)
Az apai hatalom «a szárnyra nem bocsátott vagyis az apai alárendeltségből föl nem szabadított» fiúkra és leányokra, úgy szintén a még szárnyra nem bocsátott fiúknak gyermekeire oly módon érvényesül, hogy a fiú, a míg apai hatalom alatt áll, az apai jószágokból semmit sem idegeníthet el, azokat illetőleg szerződést nem köthet, végrendeletet nem alkothat; az apa megfenyítheti, őrizet alatt tarthatja, túszúl adhatja fiát. Ha a felserdült, törvényes korú fiú súlyosan bántalmazza szüleit, ellenük bünvádat emel, vesztükre tör, fogságba esett apját ki nem váltja, gonosz emberekkel czimboraságban áll: az apa őt az öröklött jószágokból ki nem tagadhatja, hanem a vagyon megosztásával kielégítheti. Viszont a fiú, ha az apa pazarló, őt igazságos ok nélkül súlyosan megfenyíti, bűn elkövetésére kényszeríti, házasságkötéstől eltiltja, úgy szintén akkor is, mikor apai engedélylyel házasságot kötött: az apai vagyon megosztását követelheti. (LI–LIII.)
28. A «TRIPARTITUM» 1581-IKI ZSÁMBOKI-FÉLE BÉCSI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
Minden birtokos nemes a szerzett, vagy szerződés értelmében rászállott jószágokról szabadon rendelkezhetik. Ellenben az ősi jószágokat a gyermekek és az osztályos atyafiak belegyezése nélkül csak ha alapos okok forognak fönn idegenítheti el; úgy mint: ha idegen kezén levő zálogos birtokot vált vissza; hitbért, nászajándékot és leánynegyedet fizet ki; halastavakat, házakat, majorokat létesít; jobb birtokot szerez; főbenjáró ítélet alól szabadulandó az ellenféllel kiegyezkedik; török vagy tatár fogságból magát kiváltja. Ilyen esetekben köteles a vétellel megkínálni gyermekeit és az örökösödési joggal bíró atyafiakat, kik a közbecsű szerint való árban magukhoz válthatják a jószágot. (LVII–LX. )
Mivel a koronának a birtokos nemesek magvaszakadtával beálló örökösödési jogairól a király lemondhat: azok, kik jószágaikról a magszakadás esetében rendelkezni kívánnak, a királyi jóváhagyást kötelesek kieszközölni. (LXIV–LXV.)
Ha valaki törvényes jogczím nélkül erőszakkal foglal birtokot, a jogos birtokos vagy örököse egy esztendő alatt a bitorlót erőszakkal kiűzheti; ezen idő eltelte után jogait csak per útján érvényesítheti. (LXVIII.)
Minden birtokos szabadon tehet jószágaira nézve cserét, melyet hasznosnak itél; ebben gyermekei vagy atyafiai nem gátolhatják; azonban a csere útján szerzett jószág szintén gyermekeit és atyafiait illeti. Csalárdúl vagy szinlelve tett hátrányos cserék megsemmisítésére a gyermekek és atyafiak per útján tehetnek lépéseket. (LXX–LXXIV.)
Az elévülés királyi jogokra száz, egyháziakra negyven, nemesiekre harminczkét, polgáriakra tizenkét esztendő múlva áll be. Az osztályos atyafiak jogaira, a hitbérek és leánynegyedek fizetésére, a határigazítások és zálogjogok tekintetében elévülésnek nincs helye. Hasonlóképen az elzálogosított jószágot az örökösök bármilyen hosszú idő eltelte után visszaválthatják. (LXXVIII–LXXXIII.)
A leányokat az apai örökölt jószágokból a negyedjog, vagyis a jószágok közbecsű útján megszabott értékének negyedrésze illeti meg. A férjes nők férjük jószágaiból hitbért kapnak; zászlósuraktól négyszáz, mágnásoktól kétszáz forintot, a nemesektől kevesebbet; de a második házasságban a hitbérnek csak felét, a harmadikban negyedrészét, a negyedikben nyolczadrészét igényelhetik. (XCIII–XCVII.)
E helyen, hol a zászlósurak feleségeiről van szó, külön czímben találjuk a zászlósúri méltóságok felsorolását. (XCIV.)
Ezután az özvegyi jog ismertetése következik. A gyermektelenül és végrendelet nélkül elhalt férj ingó vagyona az özvegyre száll tulajdonúl, a ki férje ingatlan javainak és lakóházának haszonélvezetében marad, míg más házasságra nem lép. Ha a férj gyermekeket hagy hátra, ezek és az özvegy egyenlően osztoznak az ingó vagyonban. Ha a férj a házasság tartama alatt jószágokat vásárolt, ezekben az özvegy csak akkor részesedik, ha a bevalló okiratba az ő neve is föl van véve. (XCVIII–CV.)
29. A «TRIPARTITUM» 1611-IKI DEBRECZENI LATIN-MAGYAR KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
A házassági jogot, mely az egyházi bíróságok hatáskörébe tartozott, nem tárgyalja Werbőczi. Arra utalván, hogy a «szent kánonok és országos törvények (rokonok között) a negyedik ízen belül a házasságot tiltják», csak azt az egy esetet fejtegeti, a mikor ezen tilalom daczára vérrokonok házasságra lépnek. Akár tudva, akár nem tudva cselekszik ezt, a házassági érvénytelen, azzal a különbséggel, hogy az első esetben a gyermekek törvénytelenek és öröklési jogukat elvesztik, a második esetben pedig törvényesek és öröklési joggal birnak. (CVI–CVIII.)
30. A «TRIPARTITUM» 1628-IKI BÉCSI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
A jogi cselekményekre való képességnek az életkor szempontjából való meghatározásában a magyarországi szokásjog külömbséget tett a teljes kor és a törvényes kor között; amazt a férfi 24, a nő 16, ezt mindkét nem 12 éves korában éri el. A teljeskorúság jogi következménye az, hogy ügyvédet vallhatnak. A férfi adósságot csinálhat és elzálogosíthat 16, ingóságairól rendelkezhetik 18, ingatlanairól 24 éves korától; a nő minderre 14-ik esztendejében képes, azon megszorítással, hogy 16-ik esztendeje betöltése előtt véghezvitt jogi cselekményeit később visszavonhatja, ha bebizonyítja, hogy azokra kényszeríttetett. (CXI.)
A teljes kor eléréseig a gyermekek atyjuk halála után gyámság alatt állanak. A szülőknek joguk van kijelölni a gyámot. Ilyen rendelkezés hiányában az apa halála után törvényes gyám az anya, vagy az ingatlan javak öröklési jogának sorrendjében az atyafiak egyike; törvényes gyám hiányában a király rendel gyámot. Azon esetek, melyekben valaki a gyámság viselésére képtelenné válik és elvállalására nem kényszeríthető, egyenként fel vannak sorolva. A gyám hatásköre és felelősségre vonásának módozata részletesen szabályozva van. (CXIII–CXXXII.)
Az utolsó tárgy, mely a Hármaskönyv első részében helyet talál, az ingó és ingatlan javak becslése. Az ország régi szokása megkülömbözteti az ingatlan javaknál az örökbecsűt és a közbecsűt. Amaz ennek tízszeresét teszi. Ingó javaknál csak közbecsűnek van helye. A közbecsű szerint, vár vagy kolostor értéke 400 forint; népes nemesi udvaré 12 forint; népes jobbágyteleké 4 forint; egy ököré, csődöré, kanczáé 4 forint; egy tehéné 2 forint; egy sertésé, egy birkáé 1 forint. Ez a becslés mérvadó a birságok, leánynegyedek, hitbérek, zálogok és adósságok kifizetésénél, úgyszintén a határok kigazításánál. (CXXXIII–CXXXIV.)
*
A második rész «a perek folyamáról, a végrehajtásokról és az itélethozás rendjéről» értekezik. Azonban megelőzőleg Werbőczi tárgyalni kívánta azt a kérdést, hogy «a fejedelem és az ország rendeletét vagyis közönséges végzeményét miképen kell magyarázni? úgyszintén, hogy a mi szokásunk, vagyis nem írott jogunk, melylyel ez idő szerint közönségesen élünk, eredetét honnan vette?»
A törvények érvényességére vonatkozólag a következő szabályokat állítja föl. A törvény, melyet új törvény eltörölt, hatályát elveszti; de az eltörlés előtt megindított pereket a korábbi törvény szerint kell folytatni; kivéve, ha az új törvény világosan visszaható erővel van felruházva. Mikor új törvény az ugyanazon ügyben alkotott régi törvény megváltoztatásáról nem tesz említést, az utóbbi megtartja erejét; hacsak «a nép ellenkező gyakorlata erejét el nem vette». (I–II.)
Ezzel összefüggésben fölveti azt a kérdést: vajjon a fejedelem törvényeket és statutumokat maga alkothat-e, vagy a nép beleegyezésére van-e szüksége?
A választ történeti visszapillantás előzi meg. A míg a magyar nemzet hajdan «pogány módra élt», a törvényhozás és rendelkezés egész hatalma a vezérnél és a kapitányoknál volt. A katholikus hit befogadása és a királyság megalapítása után, a magyarok «a törvényhozásnak, birtokadományozásnak és bíráskodásnak egész hatalmát az ország szent koronájára,… következésképen a királyra ruházták át és így ettől fogva a királyok a nép összehívása és megkérdezése mellett kezdették alkotni a törvényeket, a mint ez korunkban is történni szokott.»
«A fejedelem egyedül a maga akaratából és önkényesen, kiváltképen az isteni és természeti jogot sértő dolgokban és az egész magyar nemzet régi szabadságainak ártalmára semmit sem rendelhet; hanem össze kell hívnia és megkérdeznie a népet: ha vajjon annak az ilyen törvények tetszenek-e? Ha igennel felel, azontúl az ilyen végzéseket, az isteni és természeti jog épségben maradván, törvényekül tartjuk meg.»
«Gyakran maga a nép is, közös megegyezéssel, elhatározza azt, a mit a közjóra hasznosnak ítél és irásban terjeszti a fejedelem elé, kérvén, hogy erre nézve törvényt alkosson. Az ilyen végzések, ha a fejedelem helybenhagyását elnyerik, törvényerőre emelkednek. Ezek a fejedelem statutumainak neveztetnek; mert az ő beleegyezése és megerősítése által válnak törvényekké; mindazáltal gyakran országos végzeményeknek is mondatnak.» (III.)
Mivel ezen fejtegetésekben a «népről» (populus) szól, külön czímben megmagyarázza, hogy ez a kifejezés «a főpapok, zászlósurak, egyéb mágnások és a többi nemesek» megjelölésére szolgál. (IV.)
Egyébiránt az országos végzemények kötelező ereje kiterjed a nem-nemesekre is, vagyis mindazokra, «kik a fejedelem joghatósága alatt állanak» és az országban lakó idegenekre. Sőt Werbőczi hangoztatja, hogy a törvények «első sorban magát a fejedelmet kötelezik, ki azokat a nép kívánságára közreadta; azon közmondás szerint: vesd magad alá a törvénynek, melyet magad hoztál.» (V.)
31. A «TRIPARTITUM» 1629-IKI DEBRECZENI KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
Az ország törvényeiről Werbőczi azt a felfogást vallja, hogy «majdnem mind eredetileg a pápák és a római császárok törvényeinek kutforrásából származtak.» Fölemlíti egyszersmind azt az elterjedt nézetet, hogy «a perlekedési gyakorlatot, a melyet a peres ügyek megkezdésében, folytatásában, megvitatásában és elintézésében követünk, Károly király Francziaország határairól hozta be az országba; és azt, miként eddig sértetlenül megtartattak, jövőre is meg kell tartani.» A törvénykezésben követett szokásnak három alapját jelöli meg: «a közönséges rendeleteket és végzeményeket, – a királyi kiváltságleveleket, – az ország rendes bíráinak ítéleteit.» (VI.)
A királyi kiváltságokról azt a jogi elvet hangsúlyozza, hogy érvénytelenek, ha akár az közönséges jogot, akár egyesek jogait sértik, név szerint azok is, melyekkel a király netán jövőben bárkit a megyei törvényszék és az ország rendes bíráinak hatósága alól kivonna. Megokolásúl ismétli a törvény előtt való egyenlőségnek az I. rész IX. czímében foglalt jogelvét, hogy «minden úr és nemes… egyenlő törvénynyel és szokással tartozik élni.» (VII–XII.)
Mivel a kiváltságlevél jogerejének föltétele az, hogy hiteles pecséttel legyen ellátva; meghatározza a hiteles pecséteket, a melyek alatt a király, az ország rendes bírái és a hiteles helyek (káptalanok, konventek) közhitelű okleveleket állíthatnak ki. (XIII.)
Azután egyenként felsorolja a királyokat, kinek kiváltságlevelei érvényességüket megtartották, illetőleg elvesztették.
Az utóbbiak sorába tartoznak: Péter, Aba Sámuel, IV. István, III. László, III. Endre, Erzsébet királyné (Albert neje) és I. Ulászló. Továbbá Róbert Károlynak első és második pecséte alatt, Nagy Lajosnak első pecséte alatt, Zsigmondnak 1406 előtt, Hunyadi Mátyásnak koronázása előtt kiállított kiváltságlevelei (a mennyiben utóbb meg nem erősíttettek) szintén érvénytelenek.
II. Endre királyról szólván, megemlíti, hogy «a nemeseket, kik előbb a királyoknak némi szolgálatokkal és jobbágyaik részéről gyűjtelékfizetéssel tartoztak, ezek alól legelőször Endre király vette ki és mentesítette.» «Ezért – teszi hozzá – mind a mai napig minden utána következő király, a koronázás előtt esküvel kötelezi magát, hogy Endre király végzeményét és törvényeit megtartja.» A kiváltságlevelekről szóló fejtegetéseinek kiegészítéséül, könyvébe egész terjedelemben fölveszi az országos tanács 1448-ik évi okiratát, mely a koholt, hamis oklevelek felsorolását foglalja magában. Végre az okiratokról, melyek az oklevelek hitelességét biztosítják, és a hamis oklevelek felismerése végett követendő eljárásról értekezik. (XIV–XVII.)
32. A «TRIPARTITUM» 1643-IKI BÁRTFAI LATIN-MAGYAR KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
Csak ezután tér át a második rész tulajdonképeni tárgyára: a perfolyam különböző stadiumaiban, a perbe hívásban, az idézésben, a tanuk vallatásában és megesketésében, végűl az ítélet hozásában és végrehajtásában, a felek és bírák által követett eljárás szabályainak előadására. (XVIII–LXX.)
A perek megindításában való roszhiszemű eljárás a patvarkodás büntényét képezte, ha a felperes ugyanazon ügyben kétféle úton indított pert, vagy azt, a kit kötelezettségeitől előbb felment, utóbb bepereli, vagy végre királyi engedély nélkül perújítást kísérel meg. A patvarkodó elveszti ügyét és kétszáz forint bírságra ítéltetik. Az a felperes, a ki az, általa megindított perben igazságtalan panaszt emel vagy becstelenítő kifejezésekkel él köztiszteletben álló személy ellen, «nyelvváltság» czímén száz forintnyi bírságot fizet. Ősrégi szokásból, hosszas gyakorlatból eredt és mindennapivá vált az az eljárás, mely szerint a pervesztes fél a bírói ítélet végrehajtását, kivont kardnak vagy más fegyvernek felmutatásával megakadályozta, a végrehajtásra kiküldött bírói személyeket visszaűzte. Ezen eljárás első ízben csak hetvenkét forintnyi bírságot vont maga után; azonban másodízben hütlenség büntényét képezte. (LXX–LXXVI.)
33 A «TRIPARTITUM» 1660-IKI LŐCSEI LATIN-MAGYAR KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
A bírói ítélettel eldöntött perekben csak királyi kegyelem mellett lehet perújítást követelni. Ellenben a bírói ítélet előtt a per leszállítását vagyis elejtését akár a bíró eszközölheti, mikor a perbehívó iratban lényeges hibát és tévedést talál, akár maga a felperes, a ki ebben az, esetben harminczhat forintnyi bírságot fizet, melynek két harmada a bírót, egy harmada az alperest illeti. Birtokjogi perekbe az ítélet hozatala előtt joguk volt beavatkozni mindazoknak, kik igazolni tudták, hogy a peres birtokjogokra igényük van és a felperesnek a perben tett kiadásokból a rájuk eső részt megtérítik; azonban a felperes és alperes között az itélet meghozatala előtt létrejött egyezségben a beavatkozók kötelesek megnyugodni. Végűl a peres ügyek vitelében fizetendő bírságok behajtása körül követendő eljárás szabályai adatnak elő. (LXXVII–LXXXVI.)
*
A harmadik rész feladata a magyar korona melléktartományainak eltérő szokásjogát ismertetni. Werbőczi mindenekelőtt azt a kérdést veti föl: «vajjon hozhat-e minden nép, vármegye vagy város önmagától külön statutumokat?» A válasz így hangzik: «Minden nép vagy közönség, mely joghatóságot nélkülözvén, másnak uralma alatt áll, csak feljebbvalójának beleegyezésével alkothat statutumokat, oly módon, hogy ezek isteni és emberi jogot ne sértsenek, jogtalanságot és az örök üdvösséggel ellenkezőt ne tartalmazzanak, mások jogainak ártalmára és sérelmére ne legyenek.» És ebből az elvből azt a következtetést vonja le, «hogy a dalmátok, horvátok, slavoniaiak és erdélyiek… Magyarország közönséges határozatai és végzeményei ellen, úgyszintén a királyi kúriában, az ország rendes bírái által ingatlan javak és birtokjogok tárgyában hozott itéletek és bírósági határozatok ellen semmit sem rendelhetnek, statutumot nem alkothatnak;… továbbá a vármegyék statutumokat hozhatnak a szántóföldek, rétek, erdők, folyóvizek őrzése, a malmok állapota és jövedelme tárgyában és hasonló dolgokban, sőt a megyei törvényszékeken megtartandó törvényszakok és perfolyamok ügyében is, de az országos végzeményeket és a királyi kúria régi, jóváhagyott bíráskodási szokásával nem ellenkezhetnek…; végre a szabad városok, úgyszintén a kereskedők, kalmárok, mesteremberek, a fejedelem hozzájárulásával, statutumokat hozhatnak, csakhogy ezek tisztességesek és igazságosak legyenek, mások jogaiban és szabadságában kárt ne tegyenek, sérelmet ne okozzanak… Az ilyen statutumokat a nép többségének és józanabb részének hozzájárulásával kell hozni;… józanabb pedig az a rész, a melyben a méltóságra, tudományra jelesebbek vannak.» (I–II.)
Ezután előadja Werbőczi a slavoniai és erdélyi nemesek, úgyszintén a székelyek különös magánjogi szokásait. Ezek közé tartozik a különbség a fejváltság díjában, vagyis azon pénzösszegben, a melyet a gyilkos egyéb büntetésen felül a végett fizet, hogy fejét megmentse. (III–V.)
Két czímben tárgyalja azt az eljárást, a mit a vármegyei törvényszékektől a királyi kúriához való fölebbezésben és a pereknek a kúriától a megyei törvényszékekhez való visszaküldésében kell követni. (VI–VII.)
A városok szokásjoga értelmében, polgáraik a nemesekkel a fejváltság díjának tekintetében egyenlők; de ezeknek egyéb kiváltságaival nem élhetnek; «a város területén kivül a polgárok tanuskodása a nemesekkel szemben egyáltalán el nem fogadtatik, károk és adósságok megtérítésére nézve, ha ezek értéke egy forintnál magasabb, esküre nem bocsáttatnak. Ellenben a városok saját polgáraikra nézve, a bíráskodás legszélesebb körű hatalmát gyakorolják; csakhogy itéletüktől a tárnokmesterhez és ettől a királyi személynökhöz fölebbezni lehet. (VIII–X.)
Ezen általános jogelvek megállapítása után a perjogra, örökösödési jogra és büntetőjogra vonatkozó szabályok következnek. (IX–XX.)
A gyilkosság büntényével kapcsolatban Werbőczi az önvédelem jogával tüzetesen foglalkozik, korlátait s föltételeit megszabja. (XXI–XXIV.) A jobbágyosztályra vonatkozó szokásjog előadásában a földesúri bíráskodást, a földesúr ítéletétől való fölebbezést, a jobbágyok és nem-nemes cselédek törvényszéki esküjét, vagyoni és örökösödési jogát tárgyalja. Fejtegetéseit azzal a nyilatkozattal zárja be, hogy parasztok nemesek ellen pert nem indíthatnak; nemes embertől szenvedett sérelemmel szemben csak földesuraik közbenjárása mellett szerezhetnek elégtételt. (XXV–XXXI.)
34. A «TRIPARTITUM» 1698-IKI KOLOZSVÁRI LATIN-MAGYAR KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
Ezután négy czímben azt adja elő, hogy a főispánoknak és kiváltsággal ellátott nemeseknek a nyilvános gonosztevőket miképen kell büntetniök; a marhák és barmok által okozott károkat miképen kell megtéríteni; az ellopott és megtalált lóval miképen kell elbánni; a pereknek a királyi kúriához felebbezéseinél miképen kell eljárni. (XXXII–XXXV.)
A könyv utolsó czímében a zsidókról Werbőczi kijelenti, hogy «mivel az üdvösséggel ellenkező többféle kiváltságaik vannak, és különben is az uzsorákról ítélni veszedelmesnek látszik», jogi állásukkal ő tüzetesen nem foglalkozik; csak a zsidók törvényszéki esküjének szövegét közli. (XXXVI.)
