III.
III.
Werbőczi feladata a Hármaskönyv szerkesztésénél. Az uralkodó szokásjogot foglalja írásba. A Hármaskönyv tartalmának rokonsága a római joggal. A frank-germán és norman-olasz állam- és magánjog hatása a magyarra. Werbőczi nem compilator. Hogyan szerkeszti a törvénykönyvet. Önálló itélete. Közjogi felfogása. Fejtegetései a magyar nemesség eredetéről s egyenlőségéről. A nemesség kiváltságai. Werbőczi fejtegetései megegyeznek a törvényekkel. Egyetlen eltérés. A köznemesség közjogi állása a koronával szemben. Werbőczi következtetései. A király törvényalkotási joga. A király kegyúri joga Werbőczi meghatározása szerint. Werbőczi mintái a Hármaskönyv szerkesztésénél. A «Summa legum» cz. osztrák jogi tankönyv. A római jogi irodalom hatása Werbőczire. Mennyiben követi Werbőczi mintáit? Művének czélja.
WERBŐCZI – mint láttuk – a tényleg érvényben levő szokásjog irásba foglalására, tehát nem új törvényjavaslat készítésére, nem is arra, a mit ma codificatiónak nevezünk, kapott megbízást. Feladatát lelkiismeretesen tartotta szem előtt. – Az Ulászló királyhoz intézett ajánlólevélben így szól: «Senki se higyje, hogy új törvényeket mernék hozni vagy betoldani. A mit elődeimtől kaptam, a minek alkalmazását az igazságszolgáltatásban, a peres ügyek tárgyalásánál láttam, hallottam, tanultam: azt gyűjtöttem össze és hoztam rendbe könyvemben».
És egy más helyen: «Gondosan ügyeltem arra, hogy semmit se irjak, a mi nemes országunk jó erkölcseitől és szokásaitól, a királyi rendeletektől eltér, vagy azokkal ellenkezik. Arra törekedtem, hogy mindennek hűsége és hitelessége szilárdúl álljon».
Könyvében kijelölvén az uralkodó szokásjog alapjait: az országyűlési végzeményeket, a királyi kiváltságleveleket, az ország rendes bíráinak ítéleteit és a helyhatósági statutumokat;* ezekben megismerteti velünk a forrásokat, melyekből merített.
II rész 6. czím, III. rész 2. czím.
Werbőczi tehát kortársaival szemben nem tartott és a jogtudomány történetében nem tarthat igényt arra a dicsőségre, hogy új elveket, új intézményeket honosított meg hazája jogéletében.
Semmi sem igazolja azt a feltevést, hogy Werbőczi akár az anyagi, akár az alaki jog terén újat alkotott vagy a fennállót megjavította volna.
Azt a vakmerőséget, hogy a kapott megbizással ellentétbe helyezvén magát, az ország régi joga gyanánt saját újításait nyújtotta volna, ép oly kevéssé lehet föltenni, mint azt, hogy ilyen leplezhetetlen merényletet a király és a nemzet némán tűrt volna.
Már pedig tény, hogy a Hármaskönyvet Werbőczi – mint látni fogjuk – «tiszttársaival és a hazai jogban jártas férfiakkal» előlegesen megvitatta; az országgyűlés és a király észrevétel nélkül jóváhagyták; felek, ügyvédek, bírák mindjárt általánosan használatba vették; még a szerző személyének és politikájának ellenségei sem támadták meg.
Mindez kétségtelenné teszi, hogy a Hármaskönyv azt tartalmazta, a mit a magyar jogászvilág a XVI. században tényleg érvényes és gyakorlatban levő jog gyanánt ismert.
35. A «TRIPARTITUM» NÉMET FORDÍTÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
Azonban már maga Werbőczi, mikor a fennálló és gyakorlatban levő magyar jog elveit és szabályait rendszeresen egybefoglalta, tudományosan kiképzett éles elméjével fölismerte, hogy azokat nem a magyar nemzet maga, külső befolyásoktól függetlenűl teremtette meg.
«Tudnunk kell – irja – hogy ezen országnak egész joga a pápák és a római császárok törvényeinek kútfőiből meríttetett.» Továbbá kiemeli, hogy a törvénykezési eljárást, a perlekedési gyakorlatot Franczaországból honosította meg Róbert Károly.
E szerint a legmagyarabb jogtudós hirdeti, hogy a magyar nemzet jogélete a kánoni, római és francziaországi jog elemeiből táplálkozott.
A múlt század harminczas éveiben egy magyar jogtörténész tüzetesen kimutatta Werbőczi Hármaskönyvében az egyházi jog befolyásának nyomait.*
SZEGEDI JÁNOS: Tripartiti juris Ungarici tyrocinium sacris canonibus accomodatum. Nagyszombat, 1734.
Még korábban, a XVI. század végén, vonta magára a jogtudomány művelőinek figyelmét a Hármaskönyv tartalmának a római joggal való rokonsága,* melynek tárgyalása a jogtudósok hosszú sorát foglalkoztatta.*
BARANYAI DECSI JÁNOS: Syntagma juris imperialis sive Justiniani et Hungarici. Kolozsvár, 1593.
THABOR: Collatio juris Romani et Hungarici. Strassburg, 1653. – OTROKOCSI FERENCZ: Experimentum reductionis juris Romani et Hungarici. Nagyszombat, 1699. – JONY JÁNOS: Dissertatio de usu et authoritate juris civilis in regno Hungariae circa doctrinam de patria potestate. Jena, 1717. – Examen Werbőczianum. Pest, 1785.
Es csakugyan a magyar jogtörténet emlékeinek tanulmányozása kétségtelenné teszi, hogy a magyar nemzet állami élete, a kereszténység befogadása óta európai alapokon fejlődött, idegen befolyások uralma alatt állott. Az Árpádok alatt a frank-germán, a XIV. században a norman-olasz állam- és magánjog hatása volt túlnyomó; mindkettőnek gyökerei pedig a római jog talajában mélyedtek el.
«Az ősök bölcsesége – irja egy kiváló magyar jogász – a viszonyok igényeinek megfelelő jót onnan merítette, a hol azt találta; a magyar nemzet pedig birt annyi életképességgel és erővel, hogy az idegen vér származékát azonosítani tudta saját szokásaival és jellemével, a nélkül, hogy annyi századnak küzdelmei közepett, önálló nemzetisége sajátságos színezetét koczkáztatta vagy épen elvesztette volna.»*
VAJKAY KÁROLY: A német közönséges magánjog és történelme köréből. Budapest, 1875.
Mindazáltal azok, kik Werbőczi «a római jogelmélet befogadásáért» magasztalják és azok, kik ellene «a római jog becsempészésének» vádját emelik: egyaránt tévedésben vannak.*
Név szerint DELL’ ADAMI állítását, hogy «II. Ulászló megbizása szabad kezet hagyott Werbőczinek alkotásra, sőt egyenesen ráutalta a római jogra, II. Ulászló megerősítő okirata és Werbőczi ajánlólevele megczáfolják.
*
Werbőczi nem léphetett föl mint újító és alkotó; de azért nem volt közönséges compilator.
A jogállapot bizonytalansága, a törvények és szokások ellenmondásai, az értelmezésükben mutatkozó ingadozás tették szükségessé a jogkönyv szerkesztését. E szerint gyakran jutott abba a helyzetbe, hogy neki kellett eldönteni mi az érvényes törvény, mi a «helybenhagyott szokás.» Az eltérő jogi felfogásoknak egymással való szembeállítását, az egységes jog megalakulása érdekében, lehetőleg el kellett kerülnie. De munkájában mégis találunk öt helyet, a hol ezt teszi.*
I. rész 22., 30., 110., 111., a II. rész 65. czímeiben.
Miként a magánjogi fejtegetésekben sűrűn nyilt alkalma önálló ítélet érvényesítésére: könyvének közjogi része szembetünően magán viseli egyéniségének és politikai irányának bélyegét.
A köznemesség hegemoniájának kiküzdése volt – mint tudjuk – az ő életczélja. Ennek szolgálatában meglepő ügyességgel válogatta meg a közjogi kérdéseket, melyeknek tárgyalását a magánjog keretébe beleilleszthette és találta meg az átmeneteket, kapcsolatokat, melyek a czélzatosság leplezésére legalkalmasabbak voltak.
Mindjárt a munka első részének kezdetén, abból indul ki, hogy «a személyek jogairól és szokásairól» fog szólani, és kiemeli, hogy ezek a személyek vagy egyháziak vagy világiak. Erre a helyett, hogy az egyházi és világi rend között a különbséget részletezné, azt hirdeti, hogy «nemességre és világi javakra» nézve teljes egyenlőség létezik s ezzel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy a világi nemesség összes társadalmi fokozatain ilyen jogegyenlőség uralkodik. Hogy pedig épen erre fekteti a súlyt, jelezi azzal a tétellel, hogy: «nincs valamely úrnak nagyobb, valamely nemesnek kisebb szabadsága»*
I. rész, 2. czím.
A magyar nemesség eredetének történeti megvilágításában szintén egyedűl az a czél lebegett szemei előtt, hogy a nemesség egyenlőségének tanát szilárd alapokra fektesse. Ismételi, hogy «minden főpap, báró és nemes a kiváltságoknak, szabadságoknak egy és ugyanazon előjogával él» és «minden báróság és főuraság a nemességből származott».
Ugyanezen szempont vezérli őt a nemesség kiváltságainak az arany bulla alapján való ismertetésénél, a mikor újból ismételi: «A nemesek alatt pedig érjük általában az összes főpapokat, bárókat, többi mágnásokat, valamint az ország más előkelőit, kiket mindenkor egy és ugyanazon szabadság előjoga védelmez». II. Endre királyról pedig megjegyzi, hogy «a nemesi kiváltságokra, előjogokra, szabadságokra, vonatkozó igen jó törvényeit és jeles végzéseit a magyar nemzet ma is mint szent végzéseket égig magasztalja».*
II. rész, 6. czím.
A magyar nemesség ezen jogegyenlőségének Werbőczi által különös előszeretettel hirdetett tanai az országos végzeményekkel és a történeti hagyományokkal egészen összhangzásban állottak. Csak egyetlen eltérést lehet megállapítani.
Mátyás király 1486-ik évi végzeményében az örökös grófoknak meghagyta azt a kiváltságot, a mely szerint a megyei törvényszékek joghatósága alól kivéve, közvetlenül a király ítélőszékének voltak alárendelve. Werbőczi, mikor azt az elvet állítja föl, hogy «a főpapok, bárók, mágnások nemesek… ugyanazon törénykezési eljárással élnek»:* az örökös grófokra vonatkozó kivételt nem említi meg; ámbár egy másik helyen nem hallgatja el azt a kiváltságukat, a mely szerint saját pecsétjük alatt vallhatnak ügyvédet, míg ezt mások az ország rendes bíráinak vagy a hiteles helyeknek pecsétje alatt teszik».*
I. rész, 2. czím.
II. rész, 13. czím.
A köznemesség közjogi állását a koronával szemben is megszilárdítani igyekezett munkájában Werbőczi. Előadja ugyanis, hogy a magyarok mikor szent Istvánt királylyá választották «a nemesítésnek, következésképen a nemeseket ékesítő és a nem-nemesektől megkülönböztető birtokadományozásnak jogát s teljes hatalmát, az uralkodással együtt a község, a maga akaratából, az ország szent koronájának joghatósága alá helyezte».
36. ÖZV. ZÁPOLYAI ISTVÁNÉ EMLÉKCZÍMERE.*
Özv. Zápolyai Istvánné emlékczímerét a br. Máriássy János ny. altábornagy birtokában levő eredetiről Handmann Adolf rajzolta. Körirata: Urma × illustris × d(omi)ne × hedvig × ducisse × tesenie(n)is × quo(n)da(m) × spectabilis × et manifici × domi(ni) × Stefani × de Zapolia × comit(is) × p(er)petui ×et × palatini × relicte.
Ezen tényből nagy horderejű következtetést von le. «Ettől fogva e két dolog (t. i. a nemesség adományozása a király részéről és az uralkodói hatalomnak a királyra ruházása a nemesség részéről), mintegy a viszonos átruházásnál és kölcsönösségnél fogva, annyira szorosan egymástól függ, hogy egyiket a másiktól különválasztani, elszakítani nem lehet, egyik a másik nélkül nem történhetik; mert a fejedelmet csak nemesek választják, a nemeseket a fejedelem ékesíti nemesi méltósággal».
Ezen, nem egészen világos és némileg erőltetett okoskodás csúcspontja kétségkivül az a tétel, hogy «a fejedelmet a nemesek választják», a miben annak elismerése foglaltatik, hogy a főpapok, urak és nemesek között a királyválasztás jogának gyakorlásában nincs különbség.*
I. rész, 3. czím.
Továbbá tanítja, hogy «a királyok a nép összehívása és megkérdezése mellett alkotják a törvényeket»;* az alkotott törvények a királyokat is kötelezik;* név szerint az arany bullában foglalt törvények megtartására «minden magyar király, mielőtt fejére teszik a szent koronát, esküvel kötelezi magát».*
II. rész, 3. czím.
II. rész, 5. czím.
I. rész, 9. czím.
Ekként az alkotmányosság alapelveit formulázta. Azonban az királyi hatalom gyengítése nem tartozott programmjához. Az oligarchia túlkapásai ellen csak erős királyság biztosíthatta a köznemességet.
A korona hatalmának megszilárdítására czélozott Werbőczi, a mikor a királyi kegyúri jogokat szabatosan meghatározta és történeti kifejlődésük ismertetésére feltűnő részletességgel kiterjeszkedett. Az apostoli királyság eszméjéből levont következtetéseiben azon alapelveket örökítette meg, a melyek Zsigmond király uralkodása óta emelkedtek érvényre és Hunyadi Mátyásban a legerőteljesebb oltalmazóra találtak.
*
A Hármaskönyv szerkesztésében Werbőczi mind a tárgyalt anyag, mind a feldolgozás formájának megválasztásában teljesen szabadon mozoghatott.
A külföldön használatban levő jogkönyvek közül egyetlenegy sem szolgált neki mintáúl; ámbár néhány esztendővel korábban a II. Ulászló jogara alatt álló másik országban, Csehországban két ilyen jogkönyv jött létre.*
1500-ban nyomatott ki Prágában a «Jura et constitutiones regni Bohemiae», és 1508-ban ajánlotta Ulászlónak VISEHRADI VIKTORIN: «De jure terrae Bohemiae libri novem» czímű munkálatát.
A Hármaskönyvben feltűnően előtérbe lép a tudományos munka, sőt bizonyos tekintetben az iskolai tankönyv jellege; és ez nem kevéssé meglepő olyan szerzőnél, ki egész életén át a törvénykezés terén működött; magyarázatát pedig abban leli, hogy tankönyvek állottak előtte minták gyanánt.
Egyik kiváló osztrák jogtörténeti iró, Tomaschek, 1884-ben egy XIV. századbeli osztrák jogtudományi tankönyvet ismertetett, mely «Summa legum» czímet visel. Azt a Hármaskönyvvel egybevetvén, arra az eredményre jutott, hogy Werbőczi az ő előbeszédének elméleti fejtegetéseit ama tankönyvből úgy szólván szó szerint vette át; az első és második rész tizennyolcz czímének szövege pedig szerinte arra utal, hogy a római jog tanait, melyeket értékesít, nem közvetlenül a Institutiókból, hanem ama tankönyvben talált idézetekből kölcsönözte.*
I. A. TOMASCHEK: «Über eine in Österreich in der ersten Hälfte des XIV. Jahrhunderts geschriebene Summa legum incerti auctoris, und ihr Quellenverhältniss zu dem Stadtrechte im Wiener-Neustadt und dem Werbőczischen Tripartitum» (Sitzungsberichte der Wiener Akademie der Wissenschaften. Historisch-philosophische Classe. (V. kötet, 241–328. ll.)
Ezt a felfogást nem csak a párhuzamosan egymás mellé állított idézetek támogatják, hanem figyelembe vehető az a tény is, hogy a Summa legum példányai Magyarországban el voltak terjedve.*
Egy példánya a jelen század első felében Gyurkovics Mátyás pozsonyi könyvtárában megvolt. A pozsonyi ev. lyceum könyvtárában őriztetik német fordításának XV. századbeli kézirata, mély a függelékek tanúsága szerint Magyarországban használatban volt.
Azonban lehetséges, hogy a Summa legum szerzője és Werbőczi közös forrásból merítettek, mindketten a római jognak általános tekintélyben álló tankönyveit használták föl.
Mert Werbőczi munkájának tudományos formát kívánt adni és erre nem kereshetett másutt mintát, mint a római jog irodalmában, mely a középkor alkonyán világuralomra jutott.
Könyvének három részre osztásában, melyek a személyekről, tárgyakról és jogi eljárásokról (de personis, rebus, actionibus) voltak hívatva értekezni, a római jog commentatorai által meghonosított gyakorlathoz alkalmazkodott. Szintúgy a három könyv egész folyamán szűntelenűl a római jogra támaszkodott, melytől szabatos definitióit, éles megkülönböztetéseit kölcsönözte; ámbár attól a munka tartalmának lényegében függetlennek kellett maradnia.
A doktrinär modor nemcsak az előbeszédben foglalt és az egyes fejezetek élére helyezett elméleti fejtegetésekben, úgyszintén a többrendbeli történeti kitérésekben nyilatkozik; hanem gyakran irályi fordulatokban is; melyek gyakorlati czélra szolgáló jogkönyvben idegenszerűen hangzanak.
Így példáúl, mikor arról szól, hogy az elévülést az egyházi és világi törvényszékek eltérő módon határozzák meg, azt a megjegyzést fűzi hozzá: «Az egyházi törvényszékekről értekezni nem szándékozom, ezt a tárgyat hallgatással mellőzöm és azokra hagyom, kikhez az tartozik».*
I. rész, 78. czím.
Nem egyszer a tárgyalt jogi esetet kérdés alakjába öltözteti, és azután az olvasóhoz fordulván, a választ azzal kezdi: «Feleld…»*
Így példáúl az I. rész 76. czímében.
A tudományos és tankönyvszerű forma elfogadása hozta magával azt is, hogy idézeteket pazarúl alkalmaz és azokat nemcsak jogi és történeti munkákból, hanem a szentirásból és szent atyákból, latin és görög remekirókból kölcsönözi.
Joggal mondhatta tehát, hogy könyve szerkesztésében «lelke előtt honfitársai állottak, kiket oktatnia kell». Az oktatásnak szempontja uralkodik irályában is. «Honfitársai megszokott egyszerű nyelvén» kíván – úgymond – irni s ezért a közhasználatban levő műkifejezéseket használja.»
A humanista babéraira nem vágyott. Czélja – úgymond – «a közjót, a haza békéjét előmozdítani, nem ékesszólását fitogtatni». Ezért szívesen kiteszi magát a megrovatásnak azok részéről, «kik mindent silánynak tartanak, a mit Cicero vagy valamely más jeles iró egyszer-másszor nem használt».
Miként politikai pályáján a tömegekre hatott, úgy Hármaskönyvét azok számára készítette, kik – mint maga mondja – «inkább a fegyvert, az ekevasat és a kaszát forgatják kezükben, mint Cicero, Livius, Sallustius munkáit».*
A befejezésben.
