NE HAGYD MAGAD »YPSILON«
NE HAGYD MAGAD »YPSILON«
Szegény magyar dzsentri annyiszor hallja élhetetlen voltát, hogy elszontyolodásában nekidurálja magát egyszer-egyszer, egy-két ugrással utána szökni azoknak (vagy esetleg meg is előzni őket), akik a boldogulás útján elöljárnak.
A tekintetes szülők hályogtalan szemmel nézvén az idők folyását, nagy határozatot szűrnek le. »Ha a zsidó úgy, mi is úgy. Csak a kúriánk gyepesedett be, de az eszünk nem. Mi is megleljük a pénzöntő pályákat és elebök vágunk a gyermekeinkkel.«
S a pulya, aki még ott röcsög az anyja szoknyája körül, s a színes babszemeket csórikálja, nem egyszer hallja, amíg felnő:
– Most már semmi se a szolgabíró. A viceispán se nagy úr már. Sőt a képviselői pozíció is besüppedt, mint a kis tűznél sült pampuska. Az Isten verje meg az országgyűlést, sok jó nemesi birtokot felfalt, mint a fekete posztóval bevont országokban sok szüzet a sárkány.
Ej no, hiszen a magyar nemes szeme is elöl van, mint a többi emberé, miért ne láthatna velök ő is előre?
S látott is valamennyire. Csakugyan akadtak szórványosan példák, hogy a dzsentri-gyerekek is elindultak a jövedelmező pályákra. – Furcsa volt az, kivált kezdetnek. Mintha a sas elvinné a maga fiait a pocsolyához: No, hát most már ti is itt ússzatok versenyt a kis kacsákkal!
A hatvanas évek vége felé voltak a határtagosítások (a felvidéken legalább akkorában kommasszálták a határok zömét), a mérnökök dolga roppant jól folyt; harminc-negyvenezer forint ára munkája volt egynek-egynek.
Jó nemes atyánkfiai vérszemet kaptak erre, és a fiatalja, akármekkora nagy »ypsilon« kolonckodott a neve végén, mind a mérnöki pályára lőn terelve, küszködvén a sinus-cosinus-szal, a logaritmusokkal, meg a körzővel.
– Ez legalább nem szégyenletes pálya – így gondolták és így legyezgették a címerükben levő állatjaikat, a griffeket, sárkányokat, gólyákat, gémeket stb. – Nem egészen előkelő, az igaz, de nem is egészen lealacsonyító. Ebben is a földdel dolgozik a fiú, a föld önti neki a pénzt, ha nem is éppen búza alakjában.
Így lettek az akkori dzsentri sarjak majdnem kivétel nélkül mérnökök, de mire a diplomát elnyerték, már akkorra minden határ fel volt méricskélve, s a spekulációra készült »matyikusok« jó része mint díjnok és írnok körmöl ez idő szerint szerte a különféle kancelláriákban.
Szóval, elkéstek. De semmi az. Végre is a maga kárán tanul a magyar (még szinte jól esik neki ez a kár – amikor már elfelejtette.) Egyszerűen nem volt »zsüzsmánjok«. De hogy is lehetett volna mindjárt előszörre? Pedig különben evidens volt, hogy a tagosítások elmúlnak. Ostobaság nyírókat nevelni egy olyan bárányhoz (még ha aranyból van is a gyapja), amelyik már nyúzás alatt van. Nem a mérnököké immár a jó pálya, hanem a prókátoroké. Prókátornak kell a gyereket nevelni, mert ameddig magyar ember lesz, addig a pörpatvar otthon lesz ezen a sárgolyóbison.
A következő generáció tehát ügyvéd lett; de amíg ezek ott biliárdoztak az egyetem körül fekvő kávéházakban, addig egészen átformálódott az ügyvédi állás: tisztségből mesterség lett. Más törvények jöttek, más bírák és más életviszonyok. Eddigelé a fiskális úgy odakuporodott egy-egy uradalomhoz, vagy sokszor egyetlen pörhöz, mint a borjú a tehén alá, ott szopogatott, amíg vastagra meghízott.
Most megszűntek a hosszú pörök, a lusta bírák, akiknek az a szeme is be volt hunyva, mely az igazságot meglátá, meg az a másik is, mely most az ügyvédek körmeire van meresztve.
Minden megváltozott. – A méh nem szimbóluma többé a gyűjtésnek, csak az ostobaságnak: a méh maga röpködi be a virágokat s nagy fáradsággal szedi fel csápjaira az édes anyagot, hogy átdolgozza. – Ma már a hörcsög az igazi akvizitor, akinek két zacskója van a pofáján s két cikázó szeme, melyekkel meglátja a kész magot.
Az ügyvédséggel is elkéstek tehát a dzsentri-fiúk. Ez se jó pálya már. Bizony nem egyik szorult le körjegyzőnek közülük, – ha ugyan rosszabb is nem történt némelyikkel.
E gyalázatos átmeneti időkben tette le Katánghy János komposszesszor úr Menyhért fia az érettségit – azt is úgy, hogy János úr párbajjal fenyegette a professzorokat, ha megbuktatják. Mert rosszakaratot és szottizt Katánghy János úr nem tűr el senki fia részéről.
Miután Katánghy János úr a két fiával, Károllyal, a mérnökkel, és Palival, az ügyvéddel »elkésett«, amint azt fennebb vázoltuk némi általánosságban, a harmadik és legutolsó fiával akarta helyreütni a hibát.
– Rosszul spekuláltam – mondogatta magában. – Eleibe kell lőni a szerencsének, mint a vadgalambnak. Nem olyan pályát kell választani, amelyik most jó, hanem amelyik jó lesz.
Persze, de éppen ez a nehéz. Sokat töprengett ezen János úr. Legjobban szeretett volna belőle bankhivatalnokot, akképpen okoskodván: »a búzaasztagnál van a kakasnak a legjobb dolga.« De Katánghy György kir. tanácsos, a család esze (János úrnak unokatestvére) másképpen vélekedett.
– Nagy szó a bank, János. Külön kell arra születni. Zsidónak való dolog.
– De Menyus is megtanulja… Jó eszű kölyök és végtelenül ügyes.
A királyi tanácsos úr fitymálólag biggyesztette el húsos ajkait.
– Megtanulja? Talán. De nem elég az, János, talán te is megtanultad volna fiatal korodban, ha vagy tíz évig gyakorlod az egérfogást úgy, hogy ahol magad volnál, elfognád az egeret, de a rászületett macskák között neked egy se jutna, mind ők fognák meg.
Katánghy János lehajtotta a fejét.
– Hm – szólt elgondolkozva –, ebben van valami.
– Ne add tehát bankhivatalnoknak a gyereket. Nem arra való!
– Pedig úgy néz ki a fickó, mintha a jég hátán is megélne.
– A jég hátán meglehet, de a bankban nem. Csacsi ahhoz a nemesember.
– De hát akkor mit neveljek belőle?
– Doktort, barátom, doktort, és csak örökké doktort. A doktoroké a világ, mert beteges. Hiszen már nincs is egészséges ember. A Menyus csinos fiú, kellemes modora van, és derekasan tud szelet csapni. Ezen a pályán sokra viheti. Hány gazdag ember van a doktorok közt! Csak az nem boldogul, aki nem akar.
A kir. tanácsos szavai nagy súllyal estek a latba, Menyus orvosnövendék lett.
Menyus édesanyja, szül. Pribolszky Johanna is osztotta ezt a nézetet.
– Könnyű tudomány – mondá. – Ha az orvos meggyógyít valakit, az hálás és dicséri, ha pedig ki nem gyógyítja, örökre elnémul, nem tehet neki szemrehányást.
