SZÓNOKI SIKER
SZÓNOKI SIKER
Menyus, mint már szó volt róla, csinos fiú volt, ovál, barna arccal, imponáló testtartással, úgyhogy az indexére kétszer annyi kölcsönt kapott a Magyar utcai uzsorás asszonytól, mint mások, s a Schöja-kávéházban is több hitelben részesült társainál.
Az egyetemi előadásokra járt is, nem is: az egész ötéves kurzus alatt egyetlen szereplésére emlékeznek a konskolárisok.
Dr. Csepenka, a nagyhírű operatőr, a csontszú operációját magyarázta a klasszisnak.
A halottat, aki illusztrációul volt szükséges a magyarázathoz, behozták a szolgák a boncoló asztalra. Csepenka felölté boncoló köpenyegét s így szólt az egybegyűlt tanítványokhoz:
– Mi szükséges egy csontszú-operációhoz? Ki tudja? Senki. Hát én megmondom. Mindenekelőtt szükséges egy csontszúban szenvedő beteg. Igaz-e vagy nem?
– Igaz.
– Igen helyesen, uraim. Íme, tegyük fel – mondá a halottra mutatva –, hogy ez az illető csontszú-beteg. Az első kellék tehát megvan. Mi kell még? Nos? Hát egy boncoló kés kell. Igaz, helyes, egy boncoló kés, s továbbá? (Itt a harmadik ujját emelte fel a tudós Csepenka). Ej, hát egy porckés. Úgy van, egy porckés. És még? Egy csontfűrész. És még? Egy szivacs. Hát azután? Egy lavór víz. No, most?
– Most aztán meg lehet kezdeni, tanár úr.
– Dehogy. Paperlapap, uraim. Még kell valami.
– Kloroform – szólt közbe egy orvosnövendék.
– Kloroform csak az elaltatáshoz szükséges, amici. Kis műtéteknél pedig nem szükséges elaltatni a beteget, hanem igenis szükséges a segédlet. Egyik a beteg kezét fogja. Jöjjön ide, Demény úr. Egy másik a lábát fogja, hogy ne rúgjon. Talán ön lesz szíves, Kohn úr. De még ezzel sincs kimerítve. Még mindig kell valami. Nos? Hát megmondom. Egyikök álljon a beteg fejéhez és biztassa, bátorítsa. Mert az orvosi tudomány és a humanizmus testvérek. A betegnek jól esik az ilyesmi, ennélfogva a csillapító szerek közé felsorolandó. Ezen biztatói szerepre önt kérem fel, Katánghy úr.
Csepenka tanár felgyűrte kabátja ujját, mielőtt foga közé fogta a bonckést. Demény úr, egy köpcös fiatal tanuló, megfogta a halott kezét, az incifinci Kohn úr pedig a lábát. Szerencse, hogy a halott nem tudott rugdalózni, mert ugyancsak könnyen elrúghatta volna onnan Kohn urat.
– No, most! – kiáltott fel Csepenka úr. – Mindenki teljesítse kötelességét.
Csepenka úr megfogja a halott hüvelykujját, ahol a csontszúnak kellene lennie, s hogy élethíven markírozza a műtétet, odaszólt Katánghynak is:
– Kezdje hát!
Hősünk erre odaugrott a halott fejéhez, ki meredten, fehéren terült el az asztalon, borzalmas, kinyitott szemeivel, melyeket puha, szelíd kéz be nem fogott a szomorú kórházi nyoszolyán. Harminc éves férfi lehetett, sűrű hajjal, vastag bajusszal.
– Ne hagyja el magát, barátom! Szorítsa össze a fogait.
Az orvosnövendékek nevetni kezdtek a komikus szituáción, melyet a tanár pedánssága teremtett, s alig figyelt valaki Csepenkára, ki a csontszú ismérveit vázolta terjedelmesen, mielőtt késével bevágna a hulla ujjába. Menyus úrfi pedig zavartalanul folytatá a biztatást:
– Ne féljen, nem tart sokáig! Hiszen Csepenka tanár úr csinálja, a nagy Csepenka. Örüljön, hogy a nagy Csepenkához jutott.
A napfény beszűrődött a zöldes zsalukon s ott pajkoskodott a hulla arcán. Valóságosan olyan volt, mintha mosolyogna, hogy a nagy Csepenkához jutott. Az orvostanulók a hasukat fogták, úgy nevettek. Maga Csepenka is mosolygott.
– Biztosítom, hogy meg lesz elégedve. Egy kis fájdalom nem nagy dolog. Történtek már nagyobbak is a világon. A szegény Dózsa Györgyöt egy tüzes trónba ültették. Mi a maga esete ahhoz képest? Hát a Jókai »Kétszarvú emberét« olvasta-e? Az volt a parádé. Megnyúzták elevenen és egy bivalybőrbe varrták. Mit szólna ön az ilyesmihez?
Itt megállt Menyus úrfi, mintha a halott feleletét várná, de az néma maradt.
– Pfuj. Ne jajgasson! Mit ordít? Azt hiszi, hogy az használ? Képzelje, hogy egy bolhacsípés. Higgye meg, katonadolog az egész, én hát csak azt mondom, barátom, hunyja be a szemét…
A nevetés megfagyott az ajkakon. A halott behunyta az egyik szemét.
– Él! Él! – ordítottak a tanulók. A halott a másik szemét is behunyta, és melle emelkedni kezdett.
A lavórt tartó asszisztens ijedtében eleresztette a tálat, hogy az csörömpölve tört össze ezer darabra.
A csörömpölésre újra kinyitotta kissé a bal szemét a halott.
Mindenki álmélkodott és megrendült, csak dr. Csepenka nem. Flegmáját és humorát megtartotta.
– Gratulálok magának, Katánghy – mondá. – Ez a legnagyobb szónoki sikerek egyike, amiket életemben láttam.
Majd a burnót-szelencéjét vette elő Csepenka úr, szippantott előbb belőle, aztán odaillesztette sima, tükörszerű lapját a halott szája elé, kezét a szíve fölé helyezte, érezte halk verését, mire ritmikus mozdulatokkal kezdte a mellét nyomkodni.
– Egy közönséges tetszhalál-eset, uraim. Igen érdekes dolog, de nem az én szakmámba tartozik.
Csengetett a szolgáknak.
– Hívják be az illető szakorvost, hogy vegye tüzetes ápolás alá ezt az embert. Ami pedig engem illet, hm…
Itt félbeszakította a szavait, illő kifejezésen gondolkozva:
– Hozzanak részemre egy alkalmasabb halottat.
E nevezetes fölébredési eset akkoriban bekerült a lapokba, a nevekkel egyetemben (a halottaiból fölébredt ember Varga Mihály nevezetű kádárlegény volt). Az öreg Katánghy János mindenüvé magával hordta kabátzsebében az illető lapszámot.
– Micsoda bolond eset – hajtogatta az ismerősöknek. – Ilyen is csak az én Menyusommal történhetik. Ebugatta kölyke! Krisztus urunk óta nincs rá példa, még Cicero se bírta elérni, sőt Kossuth se, hogy halottakat élőkké kapacitáljon; inkább megfordítva, élőkből csinált a lángoló szónoklataival halottakat. Teringette! Azt mondani a halottnak: »Hunyja be a szemét, barátom«, és a bolond szót fogad neki, behunyja.
Annyira megtetszett az öreg Katánghynak az engedelmes Varga Mihály, hogy felutazott a látogatására Pestre, s mikor a fickó teljesen felgyógyult egy hónap múlva, magával hozta Katángfalvára mindenesnek, hogy mint valami csodát mutogassa a vendégeknek.
Így ragadt meg Varga Mihály a katángfalvi kúrián, s mikor néhány év múlva Menyus úrfi, a »nagy orátori talentum« (ahogy az orvostanhallgatók nevezték el tréfásan azóta) megkapta a doktori diplomát és nagy triumfussal jött haza a szomszéd vasúti állomásról a kék kasú családi csézán (önmaga hajtván a lovakat), apja elérzékenyülve borult a nyakába:
– Most már embernyi ember vagy, Menyus. Amit mi elherdáltunk, én és bátyáid, neked kell visszaszerezned. Aranyat, ezüstöt nem adhatok a kezdethez, mert magamnak sincs, hanem adtam nevelést, most pedig még neked adom inasnak Varga Mihályt, aki okvetlenül szerencsét fog rád hozni.
