TIZENNEGYEDIK FEJEZET AZ OSTOBA ÓLOM
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
AZ OSTOBA ÓLOM
AZ OSTOBA ÓLOM
Még Kázsmárit és Jeszenkát hallgatták ki ma, akik semmi lényegeset se tudtak. Ők csak azért voltak odaállítva az ajtóhoz, hogy esetleg felek ne jöhessenek be a kancelláriába, ahol az esketés folyt. Így utasították el Bernáth Zsigmondot, aki be akart menni, de miután a főszolgabíró őr azt a parancsot adta ki, hogy »senki se zavarjon bennünket«, nevezett Bernáth Zsigmondot eltávolították onnan.
– Egyéb indok nem volt?
– Nem volt.
– Igaz-e, hogy a vőlegény kirohant egy ízben és hogy erőszakkal vittétek vissza?
– Nem igaz.
Így ingadozott a mérleg napról napra, a kedélyek folytonos hullámzásban folytak, mint egy mesterien szőtt színjátéknál, ahol az egyik jelentés elhomályosítja a másikat, s ami tegnap bizonyosnak látszott, az már a másik nap abszurdum. Mert a titkos tárgyalás csak addig volt titok, míg a szentszék föl nem oszlott. Délután már a verebek is csiripelték, mi történt, és a figyelő közvélemény rögtön megcsinálta a napi egyenleget.
Ma például annyira felszökött a Dőryék esélye, hogy Mária akár hitelbe vásárolhatott volna a boltokban.
De még egyéb érdekessége is volt a mai napnak. Horváth Miklós sértőnek találta magára nézve azokat a híreket, melyeket állítólag Dőry őróla mondott a szentszék előtt. Hiába próbálták lebeszélni Fáy meg Buttler, hogy olyan emberrel nem lehet szóba állani, a heves öregúr előkerített valahol a cukrászboltban két zempléni nemest, Barkóczyt és Cseleyt, elküldé őket magyarázatot, esetleg elégtételt kérni Dőrytől.
Báró Barkóczy János uram komolyra igazítván képét, egyszerre kihörpinté édes pálinkáját, és késznek vállalkozott a vén farkast fölkeresni, de a fiatal Cseley szabadkozott.
– Édes kedves bátyám, mondjon le, kérem…
– Hagyjam a becsületembe gázolni? Nem, soha!
– Hiszen ne a párbajról mondjon le, az semmi, a párbaj nem veszedelmes, hanem énrólam mondjon le, mert egy Cseley mindig veszedelmes. Ahol egy Cseley van, ott mindig a maximális szerencsétlenség történik. Tessék azt nekem elhinni. Ha helyettem egy másik úr megy hozzá, egy nyilatkozat lesz a vége; ha én megyek, halál lesz belőle.
– Mennydörgős adtát, éppen ezt akarom!
– No, ha ezt akarja, elmegyek.
Fölkeresték Dőryt a »Három biká«-nál, éppen egy hideg libát trancsírozott nagy kedvteléssel az ebédlőben.
– Hozott isten! – kiáltá eléjük. – Te pedig hozz még két poharat, pincér!
De ezek megálltak előtte ünnepélyesen, marconán, kifeszített nyakkal, mint ahogy illik a kartellvivőknek Magyarországon.
– Komoly ügyben jöttünk, uram!
– Kutykuruty! – szólt a kést letéve. – Hát mi az?
– Ön állítólag sértő kifejezéseket használt felünk, Horváth Miklós irányában a szentszék előtt.
– Én csak azt mondtam, ami nekem tetszik.
– Szándékozik-e azokat megmagyarázni, illetve visszavonni?
Dőry mosolygott, és beleharapott egy libacombba.
– Láthatják az urak, hogy a lúdpecsenyét le tudom nyelni, de az egyszer kimondott szavamat nem.
Barkóczy a fejével bólintott.
– Az is álláspont, de akkor mint nemesembernek nemesembertől illendő: fegyveres elégtételt kérünk.
– Igazán?– mondá a báró cinikus hahotával. – Pedig azt hittem, hogy egy-egy rozsólis palackot hajítunk az egymás fejéhez, s az, aki nem talál, megszűnik becsületes lenni. De én így sem bánom, és majd küldök az urak után két embert, mihelyt jóllaktam.
A segédek összejöttek estefelé, Dőry részéről Borhy Ádám svadronyos kapitány az Esterházy-regimentből és valami gróf Tige Mihály, egy jól fésült szeladon, aki mindig valami divatos lében úszik. Ezúttal Dőry Mária körül legyeskedett, kísérgette az utcákon, virágokat küldözött neki, s esete odajárt a »Három biká«-ba locsogni, ami meglehetősen naggyá és híressé tette Egernek akkori gavallérjai között.
Némi vita után, hogy a »kalandor« kifejezés olyan becsületsértés-e, amelyért verekedni kell, pisztolypárbajban állapodtak meg, mely másnap hajnalban öt órakor megy végbe a »Szőllőske« nevű pagonyban.
A Buttler-palotában semmit se tudtak ezekről, és másnap éppen a reggeli álmát törülte ki Buttler gróf a szemeiből, mikor csikorogva nyílt meg a nagy tömör kapu, melynek ívei alatt bőrvödrök, csáklyák, régi buzogányok és dárdák lógtak, olyanok, hogy a mai ember azokat fölemelni sem bírná.
Buttler mindig kedvetlenül ébredt, mert mindig Piroskától szakította el egy durva drabant: az öntudat, aki úgyszólván egyszerre fölmarkolta, és kilökte reggelenkint a paradicsomból.
Ma a kapu nyitása gyorsan elkergette álomképeit, mert van egy szivárványos híd az álom és ébrenlét közt, egy híd, aranyos ködből, tündéries homályból, amelyen az ember még időzik egy kicsit.
Az ősemberek úgy hitték, hogy a lélek minden éjjel elmegy kószálni, reggelre visszatér, ez az ébredés, néha olyan messze megy, hogy nem tud visszatalálni, ez a halál. Olyan világos és egyszerű volt még akkor a halál.
– Hallod-e, Zsiga? Valaki érkezett. Kocsi gurul be az udvarra.
Zsigával egy szobában hált Buttler. Még mint juristák szokták meg Patakon, hogy együtt legyenek éjjel is. Néha egész éjszakán át elbeszélgettek a sötétben, mert Fáyné nem adott nekik elegendő gyertyát, nehogy folytonos világosságban legyen a szemük.
Zsiga nagyot ásított, és figyelni kezdett a külső neszre.
– Talán Erdőtelekről jött valaki. (Erdőtelek volt a Buttler hevesi uradalmának a székhelye.)
– Inkább hiszem, hogy valami rokonféle – vélte Zsiga –, aki egyenesen ide száll. Mert gazdatiszt-fajta ember nem merne ilyenkor beállítani. Talán az Anna néni, Fáyné.
– Úgy dobog a szívem, Zsiga, de úgy dobog… valami rossz előérzet.
Beszélgetés zaja, idegen hangok hallatszottak odakünn. Az ablakok üvegtáblái ki voltak nyitva a hálószobában, de a zsaluk leeresztve, s ezek megtompíták, fölfogták a szavak értelmét, úgyhogy nem lehetett kivenni, miről van szó, csak annyi volt észrevehető, hogy egyre nagyobbodó nyüzsgés-rezsgés támad, lábcsoszogások, belevegyülő izgatott felkiáltások minthogy fölmetélik, megszaggatják a zagyva hangzavart, s úgy tűnik fel, mintha az egész háznak lába kelne s minden egyes kő indulni akarna.
Buttler kétszer is megrángatta a csengettyűt, de senki sem jött be.
– Hát micsoda dolog ez? – fakadt ki hangosan – Azért hoz az ember száz cselédet, hogy egy se legyen!
Végre benyitott a komornyik, sápadtan és nevetségesen, mert a rokokó öltözete összevissza volt hányva rajta, a harisnyája lefityegett, a taszli félrecsúcszott, a kék quaeker-kabátja pedig alulra jutott, arra volt fölhúzva a rézgombos szürke mellény.
– Valaki érkezett, Márton? – kérdé mohón Buttler.
– Horváth Miklós úr – dadogta és összevacogott a foga.
– Miért nem jön be? – förmedett fel türelmetlenül. – Eressze be azonnal!
– Nem jöhet az be többé, méltóságos uram, mert meg van halva.
Úgy hangzott ez a szó, mintha parittyakő süvítene a levegőben, s egyenesen Buttlert ütné homlokon.
Egy megrendítő kiáltással esett össze a vánkosokra.
– Meghalt? Az lehetetlen!
– Dőry úr lőtte le duellumban, most, egy óra előtt.
Villámhirtelen ugrott ki most az ágyból Buttler is, Bernáth is, magukra rángatták ruháikat és kiszaladtak.
A szegény öregurat éppen akkor vitték keresztül a nagy márvány előcsarnokon a szolgál, elöl ment levert arccal Fáy, és mutatta, merre vigyék, hogy tegyék. Ruhája csupa merő vér volt, arca fehér, mint az alabástrom, szemei nyitva maradtak, de mégse voltak ijesztők, szinte szelídeknek lehetne mondani, ha nem volnának mozdulatlanok.
– Hát van Isten – kiáltá Buttler gróf megrendülve –, hogy ezt tűri?
– Csak semmi érzékenység, semmi picsogás – szólt közbe az öreg Fáy mogorván. – Azzal nem lehet feltámasztani. Az öreg kemény ember volt. Úgy is halt meg, mint kemény legény. Szép vége volt, punktum. A többi majd következik.
– Éppen a két legfelső borda közt a függő eret érte a pisztolygolyó… az a szerencsétlen golyó, s ez okozta a gyors halált – sopánkodott a párbajdoktor, egy penészszemű pufók úr.
– Dehogy a golyó! Mi a golyó! – tördelte a kezeit Cseley. – Nem a golyó az oka.
– Hát mi? – fortyant föl a doktor, vasvilla szemekkel méregetve a közbeszólót.
– Hát én. Ti. én, Cseley. – Mert ahol egy Cseley van, ott mindig szerencsétlenség történik. Mondtam neki, könyörögtem neki, hogy válasszon más szekundánst, de nem akarta elhinni. Igaz-e, te Barkóczy? Hiszen hallottad ugye? Mikor Kis Károlyt leütötte Forgách, egy Cseleytől kérte kölcsön a bárdot; mikor II. Lajos belefúlt a patakba, egy Cseley kalauzolta. Nota bene a patakot is Cselének hítták. De hozhatnék föl ezer példát is. Ott van teszem azt Attila esete. Attila egy Cseley kisasszonnyal táncolt a saját lakodalmán, amikor az Ildikót elvette, reggelre vérben fagyva találta maga mellett a felesége.
Hanem iszen jónak beszélt Cseley, ha a doktort akarta distrahálni. Mert a doktor maga volt a bőbeszédűség, s még azzal se törődött, hogy hallgatja-e valaki.
– Ez már a harmadik halálos párbajom – mondta a szenvedélyes gyűjtő elégedettségével. – Dehogy, ez már a negyedik. Isten úgyse! Az ám, a negyedik. (Mereven nézett a levegőbe, mintha a többi három halálos párbaja gombostűkre volna valahol felszurkálva, s most a negyediket helyezné melléjük.) Hiába, hiába, ami pisztoly, az nem piszkafa!
Legtöbben csoportosultak Barkóczy köré, aki az utolsó perceit beszélte el Horváthnak:
– Nem szenvedett az két percig se, egészen könnyű halála volt. Isten nyugosztalja. Elfolyt a vére, fájdalmat is alig érzett. Én emeltem fel a földről, mikor összeesett, karjaim közt tartottam, egyre gyöngébb és gyöngébb lett, míg végre elaludt csöndesen, mint egy bárány. De az eszét és a fullánkját az utolsó percig megtartotta, s még haldokolva is megszúrta ellenfelét az utolsó mondatával.
– Mit mondott? Tehát mégis mondott valamit? Tehát mégis intézkedett? – kérdezték egyszerre négyen is.
– Csak annyit mondott szegény, minden erejét összeszedve, azzal a célzattal, hogy Dőry is hallja: »Mindjárt meghalok, érzem. Testemet vigyétek el leendő vőmhöz, Buttlerhez.«
Buttler elérzékenyülve, hangos zokogásra fakadt. Ezalatt a nagy díszteremben hevenyésztek ravatalt. Fáy megint bámulatos erélyt fejtett ki, tett, vett, intézkedett, fölosztotta a munkát, kurtán és hidegen, mint mikor valami hatalmas kéz egy sok kerekű gépet hoz mozgásba.
– Ami történt, megtörtént. Most nincs idő sírásra, sopánkodásra. Itt tenni kell. Te fiam, Zsiga, azonnal indulsz a vikáriushoz és megkéred, hogy még ma délelőtt kihallgassanak, mert te mégysz délután Bornócra, a koporsóval, nyolc huszárt vevén magadhoz. Maga, prefektus úr, egy koporsót szerez valahol, ha lehet, ércből legyen, ha nem lehet, diófából. Én magam egy óra múlva utazom, hogy a szegény leányt előkészítsem a szomorú csapásra, ezt nem engedhetem másnak. A kocsi álljon befogva, a legjobb futólovakkal. Maga, doktor, megkapja a honoráriumot a prefektustól. A titkár menjen lutheránus papot keresni, aki a holttestet megáldja. A koporsót egy szénásszekér belsejébe kell tenni alulról, és a huszárok oly messze menjenek a kocsi után, mintha nem is oda tartoznának, hogy gyanút ne kapjanak a babonás népek útközben. Érted-e, Zsiga?
– Értem, kedves bátyám.
– És velem mi lesz? – kérdé Buttler könnyes szemeit törülgetve.
– Semmi, itt maradsz.
Buttler dacosan rázta a fejét.
– Érzem, hogy el kell mennem. Egy az, Piroskának vigasztalásra van szüksége, más az, hogy a nemes halott iránt kötelességemet kell lerónom. Miattam halt meg szegény. Ilyenkor nem szabad gyámatyámnak az ígéretemre hivatkozni. Ez vis major. Ez mindent felbont. Én megyek.
– Egy tapodtat se mozdulsz innen, Párdány grófja – feddé meg Fáy komor arccal. – Te magad is halott vagy. Mit kísérnél te más halottat! Ha a halott iránti kötelességet akarsz leróni, akkor élővé kell válnod, hogy gyermekét boldoggá tehesd. Itt kell maradnod, és ellensúlyoznod az ellenfél ármányait és cseleit. Hát már megint nadragulyát ettél, hogy itt akarod hagyni a csatatért, Dőryéknek? Mondhatom, szép tisztelet a halott iránt. Nem, János, arra ne is gondolj. A leány kisírja magát. Semmi szükség a könnyekbe rózsacsöppeket vegyíteni. A gyásszal összepárosítani a szerelmet, a fekete színt beszegni pirossal. A fájdalom maga is elég fönséges érzés. Miért akarnád meglopni a halottat, hogy abból a fájdalomból, melyet leánya miatta érez, elcsempészhess egy részt a viszontlátás édességének a tányérjára. Hadd sírjon a leány, te pedig légy szemfüles, légy résen. Száz füled legyen és ezer kezed… Hogy el ne felejtsem, egy lovas ember iziben menjen Bozosra Buday uramért, az még az éjjel megjön. Okos és becsületes ember, járj a tanácsain, míg én megjövök.
