TIZENÖTÖDIK FEJEZET AZ ÜNNEPELT TANÚ
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
AZ ÜNNEPELT TANÚ
AZ ÜNNEPELT TANÚ
Az eset híre gyorsan szétterjedt a városban, és nagy fölháborodást, valamint rokonszenvet keltett. Mindenki sietett újságolni a nagy hírt, hogy a röszkei komédiának új áldozata van, mégpedig éppen Piroska apja. Minden szív megesett rajta, pedig senki sem ismerte a városban. Látszik, hogy az emberek inkább jók, mint rosszak, mihelyt semmi káruk vagy hasznuk nincsen abból, hogy milyenek legyenek. Szegény kis Piroska! – mondogatták – először a vőlegényét kaparintják el, most megölik az apját. És a papok mégis azt prédikálják, hogy a világ sorja bölcs kerekeken forog.
Nagy néptömegek lepték el a Buttler-ház környékét, hogy meghallják a részleteket. Alig bírtak áthatolni a sokaság között azon a szolgák és szobalányok, akiktől Eger hölgyei a virágokat küldték a hevenyészett ravatalra. A népsokaság nagy része már a reggeli órákban a Felnémeti utcában hullámzott, és a püspöki palota előtt, a mostani Széchenyi utcában nagy zenebonát csapott, mikor Dőry érkezett, hangos pereátokat ordítottak a jogászok, a csőcselék közül némelyek követ, rögöt dobáltak feléje, aki erre kihúzta a zsebéből a pisztolyát, és vakmerően megfenyegette a sokaságot:
– Aki engem megüt, az a halál fia!
Néhány öregember is ott ácsorgott a boltajtókban és szanaszét, nézte a tömegek háborgását, mert éppen csak olyan szép az, mint mikor a tenger fölborzolódik. Köztük vala Korponai Gábor szenátor uram, aki ekképpen szólott, körülötte gyűlvén a kisebb rangon valók:
– Hát nem is a Dőryt kell bántani, hallja kegyelmetek, mert ennek nem ő az oka. Ámbátor úgy hallom, olyan ember, aki minden rossz lébe belemártja a kanalát. De ez egyszer őt provokálta Horváth uram, hát nem ő a hibás. Ami történt, történt, nem veréb a golyó, aki röptében is tudja, melyik a tiszta szem, melyik a polyva, ostoba ólom az, megy bolondjába, mint a cserebogár. Nem Dőry a felelős. Nem, nem, mert ez is a papok pecsenyéje. Az ő lelkükön szárad. Ha szentszéket tartanak, ha titkos a tanúkihallgatás, miért nem tartják akkor titokban, ami ott mondatott? De hát pletykások…
– Nem a papok a pletykások – védte a papokat Nagy Mátyásné asszonyom, aki egy font húst vitt haza sárga tulipános tányéron, de megállt vala útközben egy-két okos szóra –, csak a szakácsnéik.
Fönn az érseki palotában ezalatt csakugyan Bernáth Zsigmondot hallgatták ki elsőnek. Nagy ékesszólással adta elő a Buttler idilljét Horváth Piroskával. Lelkében ezzel eltelve érkezett meg Röszkére, lehetetlen hát józan ésszel föltenni, hogy Buttler akaratával történt volna meg a végzetes esküvő. Galád erőszak volt az egész. Hiszen a pap már előre oda volt rendelve, mielőtt Buttler csak egy szót is váltott volna négyszemközt Dőryvel.
Estefelé hallotta a Buttler kétségbeesett kiáltását, s midőn e hangok után rátalált a bűntett színhelyére, és benézett a kulcslyukon (amit a pandúrok megengedtek neki), látta, hogy Dőry erősen fogja a különben is gyönge, törékeny testalkatú Buttlert, ki viszont vergődik, igyekszik kezét kiráncigálni, mialatt a pap sietve kötözi a stólával.
A szentszéki bírákon meglátszott a mai katasztrófa hatása. Komoran, hallgatagon, lehorgasztott fejjel ültek székeiken, mintha az orruk vére folyna.
Csak a fiskus tett néhány kérdést:
– Utique, hát a pap a bizalmas beszélgetés előtt jött oda? Mire magyarázza ezt a tanú?
– Hogy a pap összejátszott Dőryvel. A motívum nagyon is közelfekvő. Csak kegyeskedjenek egy kicsit gondolkozni a főtisztelendő urak.
– Mit ért ezalatt a tanú?
– Azt értem – felelt Bernáth vakmerően –, hogy ha valamelyik fa előbb hoz gyümölcsöt a rendesnél, bizonyosan hamarabb is virágzott a rendesnél.
Hm, hm. A burnótszelencék csodálatos módon egyszerre kerültek elő a zsebekből.
– Hát az miként van, hogy Kázsmári és Jeszenka pandúrok nem említették a tanúnak azt a tényét, hogy a kulcslyukon benézett?
– Mert egyszerűen megvett tanúk, akik a Dőry hatalmában vannak, és azt vallják, ami annak tetszik.
– Erre a körülményre még egyszer kihallgatandók – jelentette ki az elnök.
Az alabástrom-oszlopokon álló lábas óra már elütötte a tizenkettőt, de mert ma később fogott munkához a szentszék, tovább is akarta folytatni, s az érseki hajdú kikiáltotta a tanúk helyiségeiben:
– Vidonka József!
Semmi felelet, semmi »itt vagyom«. Szűcs ügyvéd utánanéz a folyosókon »Vidonka, Vidonka« – de csak a falak visszhangozzák. Keresik, kutatják. Vidonka nincs sehol. Ez is, az is azt mondja: »Öt perc előtt láttam.« Hasztalan, nincs Vidonka.
A szentszék kénytelen volt megváltoztatni a sorrendet, és a két cselédet venni elő, kik a nászéj reggelén az új pár szobájába nyitottak. Pedig ez megint az a bizonyos csiklandozó csemege, melyet az ember akkorra tesz el, mikor jól ki tudja élvezni, nem a mai napra való.
Hiszen még hagyján a szentszéknek, a cukorkát végre is meg lehet szopogatni a temetésen is, de Buttlerékre volt kellemetlen, hogy Vidonka nem került elő otthon az ebédhez sem. Szűcs ügyvéd tűvé tette érte az egész várost. Nincs, hát nincs. Semmi kétség megszökött.
Nyeregbe huszárság! Elő kell teremteni mindenáron. Hiszen még ott volt az érseki palotában déltájon, messze nem mehetett azóta.
Szétmentek a keresők a szélrózsa minden irányában: kikutatták a bokros Várhegyet, a Hajdúhegy erdős oldalát, az Eger folyó füzeseit. Buttler egészen letört az új csapás alatt, bezárkózott termeibe. Bernáth sem mert megindulni a koporsóval, pedig ott állott már indulásra készen a megrakott szénásszekér a kocsiszínben, de hát miképpen menjen Fáy elé, azzal a hírrel, hogy Vidonka megszökött? Hiszen ezzel vége mindennek. Várt hát egész esti szürkületig, hogy talán csak megkerítik Vidonkát. De hasztalan. Üresen szállingóztak haza a nyomozó huszárok.
Akkor aztán este mégis meg kellett indulni a szomorú szekérrel, melybe négy erős ló volt fogva. Maga Zsiga úrfi fölfeküdt a szekér tetejére, az illatos szénára. Két közönséges szolga lámpákkal mendegélt a szekér előtt, mert az utak rossz karban voltak Hevesben. Távolról a nyolc huszár poroszkált utánuk.
Így ment, mendegélt a szekér, senki se gondolta volna, mit visznek rajta. Csak lépést mehettek, a négy ló ugyan bírta volna a trappot, de a szénaépítmény, noha rúddal volt egy kicsit leszorítva, nem állja az ilyesmit, romladozik, szétmállik a kátyúknál, ahol a szekér nagyot zökken, minduntalan körül kell járni a lámpásos embernek. Különben is koromsötét éj volt. A hold sarlója hiszen künn járt volna, de eltakarták a lassan kúszó, terhes, fekete fellegek. Zsiga úr néha-néha elszundikált, fent egy teknőt vájva magának a szénában. De minduntalan panaszkodott a kátyúkra, hogy fölébresztik.
– Ne sajnálja, ifjú uram – vigasztalták a lámpavivők. – Az a jó. Bezzeg jobban alszik az a másik, aki alul van.
Nem is történt semmi baj útközben jó éjfélig, hanem akkor egyszerre rémülten ordít fel az egyik lámpavivő, eldobja lámpáját, hogy az ezer darabra törik össze, s ő maga eszeveszetten futni kezd visszafelé.
Bernáth fölrezzen a szekéren, a másik lámpavivő utánakiált:
– Hop, hop, Istók! Mi az ördög bajod van? Talán üvegbe léptél? (Mert a meleg nyári éjben mezítláb volt a lámpavivő.)
De az nem felelt, csak fut, fut irtóztató jajgatással. A másik lámpavivő fejet csóvál, körülnéz, megvilágítja a szekeret, a környéket, de semmit se vesz észre. Zsiga úr leugrik és megállítja a szekeret, hogy bevárják Istókot, mert bizonyosan megőrült, de a huszárok majd megfogják, visszahozzák rögtön.
Közel is jártak; hogy ím megállt a szekér, hallatszott az éji csöndben a lódobogás, majd később az is, hogy Istók élénken lelkendezve mond el nekik valamit.
– Megbolondult kend vagy mi? – kiáltá Bernáth, amint egészen közel jöttek.
– Jézus, Mária, József – csodálkozik ez. – Hát még élnek?
A huszárok egyre csak nevetgéltek, Istók pedig megfogta egyiknek a lova kantárját, s odalapult a ló mellé, úgy jajgatott fogvacogva.
– Istenem, istenem! Oh, édes istenem! – S folyton vetette magára a keresztet.
– Ejnye, hát mi lelte?
– Mit-e? Hát a tekintetes úr kidugta a lábát.
– Miféle tekintetes úr?
– Hát a meghalt tekintetes úr, a Horváth úr. Esküszöm az élő istenre, láttam a csizmáját, meg a nadrágból is egy darabot.
– Marha vagy – pirongatta az egyik huszár, a vén Bordás József. – Az ugyan ki nem nyújtja többé a lábát, mert azt szegényt én magam zártam le abba a nehéz érckoporsóba, ma délelőtt.
– Bolondság, álmodott kend – csillapítá Zsiga.
– Nem én, ifjú uram. Megesküszöm a feszületre. Észen levő ember vagyok, kérem alássan, aki nem ijed meg a maga árnyékától. Három csatában voltam én. Hadik generálistól van a testimoniumom. Szentírás az, amint én mondok, még azt a helyet is megmutatom, ahonnan a lábát kidugta. Világíts oda a szekér hátuljára, Fitying sógor.
Fitying sógor odavitte a lámpát, hát csakugyan látszott olyan nyílás-bontás, amin kiférhetett volna a kísértet lába.
Az egyik huszár erre kirántotta nagy hetykén a kardját, és tréfás hányavetiséggel mondá:
– No hát majd megszurkálom én egy kicsit azt a kísértetet, ámbár nekem nincsen bizonyítványom Hadiktól a bátorságról.
S ezzel zsip-zsup belszúrt vagy kétszer a szénába.
Tompa nyöszörgés, majd bömbölő ordítás keletkezett a szénában.
Mindenki megborzongott, még Bernáth hátgerincén is keresztülfutott a hideg, a szurkáló huszár meg éppen ijedten ejtette ki kezéből a kardpengét.
Egytől egyik szepegtek, még az egyik ló is, mintha értené a dolgot, fölnyerített vészjóslón, és elkezdett ágaskodni, csak az öreg Bordás nem retirált meg, hanem megpödörinté deres bajszát, és egyenest magát a kísértetet szólította meg harsány hangon, mint valami parlamenter.
– Hallod-e, lélek! Felszólítlak Atya, Fiú, Szentlélek Isten nevében, ha jó járatban vagy, mondd meg, mit akarsz velünk, ha pedig semmit sem akarsz, menj békén a dolgodra, ahova való vagy, mert tüstén beléd lövök a karabéllyal.
S csodák-csodája, a lélek felelt erre tompa hangon, mely úgy rémlett, mintha messze, a föld alól jönne:
–Oh, jaj, jaj! Nem vagyok in lilek, in csak vagyom a Vidonka.
Ah, a Vidonka! Egyszerre kiderült minden arc, és nevetésre ferdült minden száj. Kedvesebb, mulatságosabb kifejlést kívánni sem lehetett. Az előbbi huszár ugyan röstellte a dolgot, Istók lámpavivő ellenben nagyra volt vele, hogy ugye, mégiscsak látta a lábat. De a legjobban Bernáth örült, hogy az értékes tanú megkerült végre.
– Hát bújj ki onnan! – kiáltá.
Nem mondatta magának kétszer, kidugta az egyik lábát, aztán mindjárt a másikat, mire az egész testével kicsúszott, mint a giliszta.
– In vagyok, de valaki megszúrta engem.
– Tudod-e, hogy egész nap kerestünk? Hát hogy kerültél oda, te szerencsétlen?
Habozott egy percig, az igazat mondja-e. Végre ezeket mondta vállát vonogatva:
– Hát csak úgy. A mulatság végett. Gondoltam, egy kicsit kikocsikázok magamat. Még az én szívem is hánykolódta, hogy kellene az én mámikámat megnézni Mándokon, szekér éppen oda fogja menni. Hát bújtam bele.
– De isten csodája, hogy meg nem fúltál, a széna alatt. Most sem értem a dolgot. Hogy lehetett az? Honnan kaptad a levegőt?
– Hehehe – nevetett Vidonka. – Hát hiába hívják engem ezermester? Béresek mondták délelőtt: nemzetes uram adja tanácsot, hogy csináljunk a szekért? Mondok béreseknek: megcsinálom én. Hát betettük a koporsót, elöl kocsiba, de azonban hátulról kocsiba tettem két zsákot, kiben van a zab, a két zsák közt maradja egy lyuk, abba éppen befér a Vidonka, mert karcsú, a kocsideszkán alul nyílás van, luk, mint mikor kutya kiharapja nadrágból egy darabot – ha már most a Vidonka fekszik hasra a két zsákok közt, szívhatja alulról a levegőt, megláthatja utat is, ha van nappal.
– De hát akkor miért dugtad ki az imént a lábadat? – kíváncsiskodik Bernáth. – Bizonyosan el akartál szökni.
– Dehogy, mladi pan. Eszembe jutotta a tanúkihallgatás Egerbe. Mondok, baj lesz, Vidonka. Tekintetes Fáy úr megnyúzza téged. Eredj te csak vissza. Ezért dugtam enyim lábát.
– Én magam is azt akarom. De indulj rögtön. Van valami ennivaló veled?
– Is velem volt tarisznya, egy kis sonkácska meg kenyir.
S ezzel benyúlt a széna alatti barlangjába, és kihúzta onnan a tarisznyát.
– Isten áldja meg, mladi pan, in már megyek is.
– Ohó, Vidonka, nem oda Buda! Két huszár is veled megy, hogy valami bajod ne történjék az úton. Vegyen valakit maga mellé, öreg Bordás bácsi, és úgy vigyázzanak rá, mint a két szemök fényére, vagy még jobban.
Erre ijedt csak meg igazán Vidonka. Eleinte hencegett, hogy így, úgy, ő egyedül akar menni, nem gyerek ő, de férfi, aki a pokoltól se fél, de mikor aztán észrevette, hogy a huszárkíséret nem pusztán dísz, a földhöz vágta magát, sírt, könyörgött Zsiguskámnak, szívemnek nevezte Bernáthot, csak hagyja őt inkább a világba bújdosni, mert őt a Dőry okvetlenül meglövi, ha vallomást tesz, mikor még ilyen nagy urat is meglőtt, mint a Horváth, ne kívánják az ő halálát, mert mit fog csinálni azután a szerencsétlen özvegy Katuska?
Hasztalan esengett, nem volt irgalom, a két huszár közrevette, és kegyetlenül visszakísérte Egerbe, mint egy deliquenst. Igaz ellenben, hogy egyébként megadták neki a külső tiszteletet, szólítván őt folyton nemzetes úrnak.
Reggel aztán volt nagy öröm a Buttler-palotában, hogy megkerült, de volt nagy parádé is, míg el bírták vinni az érseki palotába. Sok rábeszélésre csak olyan föltétel alatt volt hajlandó menni, ha zárt hintóban viszik, s két fölfegyverzett huszár ül jobbról-balról mellette, akik soha el nem hagyják, csak midőn a kihallgatási terembe lép, ott azután bevárják, közreveszik, hogy a testéhez senki se férhessen, visszakísérik a hintóra, s meg se állnak vele, csak Bozoson, átadván őt a szépséges Katuskának, aki azóta már bizonyosan kisírta a két bársonyos nézésű szemét utána való aggodalmában.
Úgy is történt, de vitték legyen bármekkora fénnyel »nemzetes uramat«, s ez volt életének legborzasztóbb napja, reszketett, mint a kocsonya az egész úton, mintha a vesztőhelyre kísérnék, mikor azonban már benn volt a szentszéki tagok előtt, csodálatos módon elszánta magát, eb az élet, makk a tromf, s dacára, hogy egész éjjel nem aludt, és a vállán meg volt sebesítve, olyan bátor vallomást tett a Dőry által rendelt emelőgépről, annak készítéséről, alkalmazásáról és eltüntetéséről, valamint ama kísérletekről is, hogy Dőry őt pénzbeli ígéretekkel külső országokba idegen név alá kívánta rejteni, hogy a kanonokoknak égfelé meredt minden haja szála.
Milyen új szenzáció volt ez megint! Az egész város föllélegzett e vallomásra. Ez volt a döntő fejszecsapás – mondták. – Most már mehetnek Dőryék a pokolba. Győzött Buttler.
Minden ember Vidonkáról beszélt. Ő volt – úgymond – az a kis gombostű, mely a hazugságok fölfújt, nagy hólyagát kiszúrta. Nevezetes ember lett egy csapásra. Estélig két piktor kereste (mert az érseki udvar körül mindig lebzselt egy csomó festékrontó), hogy az arcképét lefessék, a helybeli lelkes hölgyek valamelyik uzsonna mellett egy babérkoszorút kötöttek hamarjában, és küldték neki, de az már nem találta meg, akkor ő már túl volt Ungon-Beregen, azaz hogy éppen Ung felé robogott fegyveres fedezet alatt. Meglehet, ha itt marad, estére fáklyászenét is kapott volna a jogászoktól, de hát az igazi érdem szerény, Vidonka elutazott.
Négy parádés ló vitte, mint egy herceget, alázatosan köszöngettek a szembejövők, s a kerekek egész úton vidoran dübörögtek: Katuska, Katuska, Katuska.
