HATODIK SZÍN
Nézd, Sergiolus, mily serény, ügyes
Ez a piros szalagú gladiátor,
Mernék fogadni, hogy amazt legyőzi.
Nem, Herculesre!
Ah mit, Herculesre,
Ki hinne még közöttünk istenekben?
Mondd Júliádra, jobban elhiszem.
Legyen.
Erős alapra esküszöl:
Álistent tévén álisten helyébe.
De mondd, hogy értsük mégis azt az esküt,
Szépségét értsük-é, szerelmed-é,
Avagy tán épen hűségét irántad? -
A báj muló, s ha még nem volna is,
Unott lesz holnap, ami elragad ma,
S kevesb kecsű nő csábít tőle el
Az ujdonság bűbájos ingerével.
Hűségit értém. Vagy ki pazarol
Hölgyére többet nálam?
Oh bohó!
Hát bírod-é őt vég nélkül ölelni?
S ha bírnád is, te, aki telhetetlen
Gyönyörre vágysz s haszontalan csapongsz,
Mert a kéjnek csak egy-egy elszakadt
Részét birod egy-egy nőben találni,
Míg a szépség s kéj eszményképe mindig
Elérhetetlen varázsként leng előtted,
Hogyan tudod, hogy szintén egy szeszélye,
Egy ábrándkép nem csábítandja-é el?
Egy gladiátor roncsolt izmai -
Igaz, igaz, ne többet. Hippia!
Miért is vonz az a kéj Tantalusként,
Ha Herculesnek ereje hiányzik,
Ha Proteusként nem változhatunk,
S egy megvetett rab, kínos hét után,
Oly órát élvez, milyet hasztalan
Óhajt ura. - Vagy a gyönyör csak egy
Ital víz-é hát a meglankadottnak,
S annak halál, ki habjaiba dűl?
Ah mily dicső erkölcsi tanfolyam
Szép lányok keblén, fűzéres pohárnál. -
De hát fogadástok? -
Ha veszteném,
Úgy Júlia tiéd. -
S ha nyersz?
Lovad
Enyém. -
Négy hétre visszaveheted,
Vagy bétaszítom ángolnás tavamba. -
Nézd, Júlia, e szép kövér halat:
Egyél, hiszen majd hizlalsz másikat.
S nem dőzsöl-é rút féreg rajtad is?
Örűljön, aki él, vagy hogyha nem
Tud is örűlni, legalább kacagjon.
Iszik
a gladiátorhoz
Jól tartsd magad, hé! -
Rajta csak, vitézűl
Rabszolgám van még, nem vagyok fukar.
Ki sajnálná e kis felzaklató
Jelenetet, szép hölgyek, tőletek,
Midőn a csók oly sokkal édesebb,
Forróbb a vágy, ha egy kis vér ömölt.
A ló enyém, jőj, Júliám, ölelj meg,
Vigyék ki azt a hullát. - Táncosok!
Csináljatok most más komédiát,
Ebből elég volt mára.
Cluvia!
Jőj hát te is, nem nézhetem soká,
Ha más ölelkezik.
S mi, Hippia,
Követjük-é szintén példájukat?
De nyald meg ajkad, nincs-e rajta méreg.
No úgy, most már mulathatunk, galambom.
Mit is dobog szived olyannyira,
Nem nyughatom fölötte, Júlia.
Halld, e bolond még a szívről beszél! -
Ládd, kedves, én nem bántom a tiédet,
Tehetsz vele akármit, csak ne tudjam,
Ha csókod forró s mindig kész nekem.
Nagylelkű kedves! Ím javadra e bort.
Jól van, jól, Cluvia, de lágy karod,
Puhácska kebled tőlem el ne vond,
Füzérem is lesiklott ládd fejemről. -
A táncosnőkhöz
Ah, ez remek fordúlat táncotokban,
Mi buja tűz, kellemmel egyesülve!
Szemed befogom ím, ha ott leled
Azt, amiért én is versenyt futok,
S csak egy jó szót sem bírok érdemelni. -
Luciferre mutatva
Ezen savanyu arcot nézzed inkább -
Miért is ennek az a szép leány,
Ha már különb hasznát se tudja venni,
Mint hogy szunnyadni hagyja, míg maga
Gúnyos mosollyal és hideg szemekkel
Kisér száz édes, bárha dőre dolgot,
Mi a társalgás illatát teszi. -
Valóban, egy ily arc egész körök
Költészetére fagylepelt borít.
Ki ellenáll a perc igézetének
S nem hagyja lelkét ártól elragadni,
Nem is jó ember, s bár maradna otthon.
Valóban szinte félek, hogy szegényben
Már megfogant a fekete halál,
Mely a várost pusztítja. -
El vele,
E gyászos képpel. Pajzán dalt nekünk,
Ki tudja a legszebbet köztetek?
énekel
Borral, szerelemmel
Eltelni sosem kell;
Minden pohárnak
Más a zamatja,
S a mámor, az édes mámor,
Mint horpadt sírokat a nap,
Létünk megaranyozza.
Eltelni sosem kell;
Minden leánynak
Más a varázsa,
S a mámor, az édes mámor,
Mint horpadt sírokat a nap,
Létünk megaranyozza.
Jól van biz az, nos Cluvia, te mit tudsz?
énekel
Bolond világ volt hajdanában:
Lucretiát az özvegy ágyban
Hogy megkereste szép gavallér,
Nem lángol ajka, több kéjt nem kér,
Tárt szűvel nem fut bordélyházba,
Hideg vasat merít magába. -
Örűljünk, okosabb világ van,
Örűljünk, hogy mi élünk abban.
Bolond világ volt hajdanában:
Brutus nem ült szép villájában,
Kardot fogott s harcolni méne,
Mint hitvány zsoldos, s még mi végre?...
A rongyos nép jóléte végett,
S tar földön érte el is vérzett.
Örűljünk, okosabb világ van,
Örűljünk, hogy mi élünk abban. -
Bolond világ volt hajdanában:
Rém járt fel a hősek agyában,
Szentnek hivék, mit kacagunk ma,
S egy-két ily őrült ha akadna,
Cirkuszainkban épen elkel,
Nekünk látvány, a vadnak étel. -
Örűljünk, okosabb világ van,
Örűljünk, hogy mi élünk abban. -
Ah, Cluvia, leverted Hippiát.
Szeretnék e dalnak költője lenni.
S te nem danolsz, mit búsongsz, Júlia?
Körűlünk minden vígad és nevet,
Nem jól esik pihenned keblemen? -
Ah, jól nagyon. De nézd el Sergiolus,
A boldogság midőn elkomolyít.
Azt tartom, mely kacag, nem is valódi,
Legédesebb percünkbe is vegyűl
Egy cseppje a mondhatlan fájdalomnak,
Talán sejtjük, hogy az ily perc - virág,
S így hervatag.
Ah, én is érzek ílyest.
S kivált ha még dalt hallok és zenét,
Nem hallgatom a szűk korlátú szót,
De a hang árja ringat, mint hajó,
S úgy érzem, mintha álomban feküdném:
A rezge hangon messze múltba szállnék,
Hol napsugáros pálmafák alatt
Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg,
Nagy és nemes volt lelkem hívatása.
Bocsáss meg, őrült álomnak varázsa
Mindez. - Csókollak ismét - ébredek.
El a zenével, tánccal, émelyít
Ez örökös édesség tengere,
Keserüet kivánna már szivem.
Boromba ürmöt, és fullánkot a
Piros ajakra, vészt fejem fölé.
Nehány őrültet most feszítenek fel,
Testvériségről, jogról álmodókat.
Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon,
Élvezve és feledve a világot,
Miért vitatták mások dolgait?
Koldús a dúst testvéreűl kivánja,
Cseréld meg őket, és ő von keresztre.
Hagyd hát kacagnunk a nyomort, hatalmat,
Dögvészt, mi a várost tizedeli,
Az isteneknek minden végzetét.
magában
Úgy érzem, mintha álomban feküdném,
A rezge hangon messze múltba szállok,
Hol nagy s nemes volt lelkem hívatása. -
Nem úgy mondád-e, Júlia?
Igen.
felkacagva
Mint látom, itt a jókedv elborúlt,
Bor nincs-e már, vagy elfogyott az élc,
Hogy a savanyú úr is megsokallja?
Talán bizon valaki fél közöttünk,
Vagy épen megtért.
feléje sújtva poharát
Vessz, ha azt hiszed.
No majd hivok uj vendéget közénk,
Talán megifjúlt kedv is tér be véle.
Hej! hozzátok be, szolgák, ízibe.
Ki fáklyafénnyel erre útazik.
Csak megkináljuk egy pohár itallal. - -
Talán inkább csókot kívánsz?
Öleld meg
És lopd ki szájából az obulust.
Ha tégedet csókollak, őt miért ne?
Megállj, a döghalált szivod magadba.
A döghalál - rettentő - félre innen!
Te nyomorú faj! - Gyáva nemzedék,
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen.
Istent, erényt, gúnyolva taposó - -
De hogyha a vész ajtódon kopog,
Ha Istennek hatalmas újja érint,
Gyáván hunyász, rútúl kétségb'eső.
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád? Nézz csak, nézz körűl,
A város pusztúl, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol,
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt,
Utána a halvány gond, rémület,
S égből földről se' részvét, sem segély.
Nem bírod, úgy-e kéjek mámorával
Elandalítni azt a szózatot,
Mely a kebelnek mélyét felveri,
S jobb cél felé hiába ösztönöz?
Kielégítést, úgyebár, nem érzesz,
Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör,
S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg:
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
Mely a salakból újra fölemelne. -
Nézz csak körűl, mi pusztít városodban
Hatalmasabban mint a döghalál,
Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról,
Hogy Thébaisznak puszta téreit
Vad anakhórétákkal * népesítsék,
Ottan keresve tompúlt érzetöknek,
Mi még izgassa, ami még emelje. -
El fogsz pusztúlni, korcsúlt nemzedék,
E nagy világ most tisztuló szinéről.
az asztal előtt összeroskadva
Oh jaj nekem, mi szörnyű fájdalom.
Hideg veríték, orcusnak tüze ** -
A dögvész, oh a dögvész, - elveszek!
Nem gyámolít ki sem közűletek,
Kik annyi élvet osztátok velem?
Ma néked, holnap nékem, édesem. -
Hát öljetek meg, átkom ver különben.
hozzálépve
Ne átkozódjál, lányom, sőt bocsáss meg -
Majd gyámolítlak én és a nagy Isten,
A szent szeretet örök Istene.
Emelkedjél fel hozzá, ím e vízzel
Lelked kitisztúl menten a salaktól,
S hozzá siet. -
Atyám - megkönnyülék.
indul
Én még ma Thébaiszba útazom.
Elundorodtam a bünös világtól.
Megállj, Catulus, én is elkisérlek.<>
elgondolkodva az előtérre lép. Éva követi
S te itt vagy, Júlia, mondd, mit keressz itt,
Hol a halál az örömet kiölte?
S nem ott van-é helyem, ahol te vagy?
Ah Sergiolus! Vajh mi sok nemes
Érzést találtál volna e kebelben,
Hol csak mulékony kéj után kutattál. -
És önmagamban is. Mi kár, hogy úgy van!
Elveszni nyomorúltan, kisszerűen.
S szenvedni addig. Oh, ha él az Isten,
Letérdel s kezét égnek emeli
Ha gondja van ránk, és hatalma rajtunk,
Új népet hozzon s új eszmét világra,
Amazt, a korcsba jobb vért önteni,
Ezt, a nemesbnek hogy köre legyen
Magasra törni. Érzem, elkopott mind,
Mi a miénk volt - s újat létrehozni
Erőnk kevés. Hallgass meg, Istenem!
magában
E látvány kissé borzogatja hátam,
De nem emberrel kell-e küzdenem?
Mit én nem bírok, ő teszi helyettem.
Hasonló tréfát már gyakorta láttam.
A glória ha lassan elveszett,
Még megmarad a vérengző kereszt.
Az Úr meghallgatott. - Tekints körűl,
Az elkorcsúlt föld újra kezd születni.
E medvebőrös barbár harcfiak,
Kik üszköt vetnek fényes városokra,
Kiknek lova múlt századok vetését
Tiporja el, s istállót elhagyott
Templomfalak közt lél, új vért hozand
Az elsilányúlt, megfogyott erekbe.
S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek,
Míg a bősz tigris keblöket kitépi,
Új eszmét hoznak, a testvériséget,
És az egyénnek felszabadulását,
Melyek meg fogják rázni a világot. -
Ah érzem, érzem, mást is kér a lélek,
Mint dagadó párnákon renyhe kéjek;
A szív vérének lassu elfolyása
Olyan kéj, melynek vajh mi lenne mása?
Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.
Fel hát csatázni, fel hát lelkesűlni
Az új tanért. Alkotni új világot,
Melynek virága a lovag-erény lesz,
Költészete az oltár oldalán
A felmagasztalt női ideál.
Ah, a lehetetlen lelkesít fel, Ádám!
A férfiúhoz méltó ez s dicső ám.
Istennek tetszik, mert az ég felé hajt,
S ördögnek kedves, mert kétségbe ejt majd.