HETEDIK SZÍN
Im itt jön ismét egy barbár csapat.
Fussunk, zárjunk be ajtót és kaput,
Nehogy rabolni jőjön kedvök újra.
El hölgyeinkkel; e vad csőcselék
Isméri a szerájok kéjeit.
És hölgyeink is a győző jogát.
Megálljatok, mit futtok így előttünk;
Vagy nem látjátok ezt a szent jelet,
Testvérileg mely egy célhoz csatol? -
Hitünk világát vittük Ázsiának,
Szeretetnek tanát, hogy elvadúlt
Milljói, melyek közt szent bölcseje
Ringott üdvünknek, érezzék malasztját.
S tiköztetek nem volna szeretet? -
Hallottunk már mi sokszor ily beszédet,
S legott házunkra az üszök repűlt.
a lovagokhoz
Imé, látjátok, ez átkos gyümölcse,
Ha aljas tervvel annyi martalóc
Kezében a szent zászlót lengeti,
S gyáván hizelgve a népszenvedélynek,
Hivatlanúl tolakszik fel vezérül. -
Lovag barátim! Míg a szennytelen
Becsűlet, Isten szent dicsérete,
A nő védelme és a hősiség
Lesz kardjainkon, mink vagyunk hivatva
E ronda démont féken tartani
S vezetni, hogy vágyának ellenére
Nagyot s nemest müveljen szüntelen. -
Szépen szólsz, Tankréd, ámde majd ha a nép
El nem hiendi többé, hogy vezér vagy - -
Hol a szellem van, ott a győzelem.
Lesújtom. -
És ha a szellem nála is lesz?
Leszállsz-e hozzá?
Mért leszállani?
Hát nem nemesb, ha őtet emelem fel?
Lemondani a küzdés nehéz helyéről
Társak híjában ép olyan kicsínyes,
Mint szűkkeblűség társt be nem fogadni,
Irígyelvén részét a pályabérben. -
Lám lám, mivé silányúlt a nagy eszme,
Melyért a cirkusz vértanúi haltak. -
Ez az egyénnek felszabadítása? -
Csodálatos fajú testvériség!
Ne gúnyolj. - Oh ne hidd, hogy a dicső tant
Fel nem fogom. Éltemnek vágya az. -
Tehet, s tegyen, kiben szent szikra van,
Ki felküzd hozzánk, szívesen fogadjuk,
Egy kardcsapás rendünkbe emeli,
De őriznünk kell a rend kincseit
A még forrongó zűrnek ellenében.
Bár jőne már, bár jőne az idő,
Megváltásunk csak akkor fog betelni,
Midőn ledűl a gát, mert tiszta minden. -
De ílyen napnak jöttét kétleném,
Ha az, ki a nagy művet inditá,
Nem önmaga lett volna a nagy Isten. -
Barátim, láttátok, hogyan fogadtak!
Árván a zajgó város népe közt.
Nincs hátra más, mint ott, azon ligetben
Táborba szállni, mint azt megszokók
Már a pogány közt. Míg majd jobbra fordúl.
Indúljatok, követni foglak én is,
Minden lovag felel népségeért.
Mi kár, hogy szép eszméid újolag
Csak olyan hírhedett almát teremnek,
Mely künt piros, de béle por.
Megállj!
Hát nem hiszesz már semmi nemesebbe?
Ha hinnék is, mit ér, fajod ha nem hisz? -
Ez a lovagrend, melyet állitasz
Fárosz gyanánt tenger hullámi közt,
Egykor kialszik, félig összedűl.
S vészesb szirtté lesz a merész utasra,
Mint bármelyik más, mely sosem világlott. -
Minden, mi él és áldást hintve hat,
Idővel meghal, szelleme kiszáll,
A test túléli ronda dög gyanánt,
Mely gyilkoló miazmákat lehel
Az új világban, mely körűle fejlik. -
Ládd, így maradnak ránk a múlt idők
Nagyságai.
Míg rendünk összedűl,
Tán szent tanai a tömegbe hatnak,
És akkor nincs veszély.
A szent tanok. -
Ah, ép a szent tan mindig átkotok,
Ha véletlen reábukkantatok:
Mert addig csűritek, hegyezitek,
Hasogatjátok, élesítitek,
Míg őrültség vagy békó lesz belőle.
Egzakt fogalmat nem birván az elme,
Ti mégis mindig ezt keresitek
Önátkotokra, büszke emberek. -
Vagy nézd e kardot, hajszállal nagyobb,
Kisebb lehet s lényben nem változott.
Ezt folytathatnók véges-végtelen
S hol az egzakt pont, mely határt tegyen?
Bár érzésed rögtön reátalál,
A változás nagyban midőn beáll. -
De mit törekszem - fáraszt a beszéd
Tekints magad csak kissé szerteszét.
Barátim! Népem fáradt, menhelyet kér.
Tán a kereszténység fővárosában
Nem kér hiába. -
Kérdés nem vagy-é
Eretnekségben, rosszabb a pogánynál.
Mondd, mit hiszesz, a Homousiont,
Vagy Homoiusiont? *
Ezt nem értem. -
Ne valld be, ez most itt a fő dolog.
Lám, kétkedik, ez is hamis hitű.
El tőlük, el, zárkózzunk házainkba. -Átok reá, ki nékiek fedélt nyújt.
Elámulok! - De mondd, mi fejedelemKözelg amott, oly dölyfösen, kihívón? -
A főpap az, apostolok utóda.
S e meztelábas ronda csőcselék,Mely a bilincselt népet kárörömmel,
Hazudt alázat színével kiséri?
Keresztény-cinikus **, barátsereg,
Nem láttam ilyest ősi hegyeim közt.
Majd látsz utóbb; a poklosság, tudod,
Lassan terjed. De vigyázz, meg ne sértsd
Ez abszolút erényű s ép azért
Engesztelhetlen népet.
Ah, minő
Erény lehetne ily fajnak sajátja?
Erényök a sanyargás, a lemondás,
Mit mestered kezdett meg a kereszten.
Az egy világot válta meg ezáltal,
De e gyávák csak Istent káromolnak,
Mint lázadók, megvetve kegyeit.
Ki szúnyog ellen oly fegyvert ragad,
Mit medve ellen vinni hősiség,
Bolond.
De hátha ők a szúnyogot
Medvének nézik. - Nincs-e rá joguk?
Nincs-é joguk hős voltuk érzetében
Pokolra űzni minden élvezőt?
Látok, miként Tamás, és nem hiszek. -
Szemébe nézek e káprázatoknak. -
A patriarcha elé lép
Atyám! A szent sír harcosi vagyunk,
S a fáradalmas útból megpihenni
E város népe még be sem fogad. -
Ki oly hatalmas vagy, segíts ügyünkön.
Fiam, csekély dolgokra most nem érek,
Az Isten dícse, a nép üdve hív,
Eretnekek fölött kellvén ítélnem,
Kik mérget szórva dudvaként tenyésznek,
S tűzzel vassal bár irtjuk szüntelen
Ujúlt erővel küldi a pokol ránk. -
De hogyha a kereszt vitézi vagytok,
Minek kerestek messze szerecsent,
Itt a veszélyesb ellen. Fel tehát,
Fel falvaikra, irtsátok ki őket,
Pusztítsatok nőt, aggot, gyermeket.
Az ártatlant atyám, csak nem kivánod. -
Ártatlan a kígyó is, míg kicsiny,
Vagy hogyha már kihullt méregfoga.
S kiméled-é?
Valóban szörnyű bűn
Lehet, mi ily haragra gyújthatá
Egyházát a szeretetnek.
Fiam!
Nem az szeret, ki testnek hizelg,
De aki a lelket vezérli vissza,
Ha kell kard élén vagy lángon keresztűl
Ahoz, ki mondá: Nem békét, de harcot
Hozok a földre. - E gonosz hitűek
A szentháromság rejtélyes tanában
A homoiusiont hirdetik,
Míg az egyház a homousiont
Álapítá meg a hit cikkeül. -
Halál reájuk, már a máglya ég. -
Adjátok fel, barátim, azt az i-t,
Szebb áldozat lesz életmegvetéstek
A szent sirért vivandó hős csatában. -
Sátán, ne kísérts, mink igaz hitünkért
Ott vérezünk, hol Isten rendelé.
Hah, szemtelen, igaz hittel dicsekszel?
Nincs-é velünk a rimini zsinat
S más számtalan?
Rossz útra tévedett.
De Nicaeában s más igazhivő
Zsinatban úgy-e mellettünk itéltek?
A pártosok. - Mi szemtelen kisérlet
Még versenyezni vélünk. Vagy, felelj,
Hol van csak egy egyházatyátok is,
Mint Árius és a két Euséb? -
Hát bírtok-é egy Athanásiust?
Hol vértanúitok?
Több, mint tinektek!
Szép vértanúk, kiket káprázatával
Az ördög csalt el, kárhozott halálra. -
Mondom, ti vagytok a nagy Babylon,
Az a kéjhölgy, kiről Szent János írt,
Mely el fog veszni a világ szinéről. -
A hétfejű sárkány, az antikrisztus
Gazok, csalárdok, ördög cimborái.
Rablók, kígyók, paráznák, torkosok...
El vélök, el, máris soká időzünk,
Isten dicsére, a máglyára őket!
Isten dicsére, jól mondád, gonosz,
Isten dicsére hull az áldozat. -
Erősek vagytok, tesztek kény szerint,
De jó-e a tett, ítél majd az ég. -
Számlálva immár bűnóráitok,
Vérünkből új csatárok születendnek,
Az eszme él, s a láng, mely fellobog,
Világot késő századokra vet. -
Jerünk, barátim, a dicső halálba! -
karban énekelnek
1. Én erős Istenem, én erős Istenem, miért hagytál el engemet, és miért távoztál el az én megtartásomtól és az én jajgatásimnak beszédétől?
2. Én Istenem, kiáltok mind napestig, de nem hallgatsz meg, éjjel is nincs nekem veszteglésem.
3. Te pedig szent vagy - - (XXII. zsolt.)
karban közbevágnak
1. Perelj, Uram, az énvelem perlőkkel, és harcolj a velem harcolókkal.
2. Ragadj fegyvert és paizst, és kelj fel az én segítségemre.
3. És vedd fel dárdádat, és rekeszd meg az én háborgatóim eleinek utát (XXXV. zsolt.)
Mit állsz oly szótlan, mondd, mit borzadasz?
Tragédiának nézed? Nézd legott
Komédiának s múlattatni fog.
Oh jaj, ne tréfálj! Hát egy i miatt is
Mehetni ily elszántan a halálba? -
Mi akkor a magasztos, nagyszerű?
Az, ami másnak tán kacagtató.
Egy szál választja csak e két fogalmat,
Egy hang a szívben ítél csak közöttük,
S ez a rejtélyes bíró a rokonszenv,
Mely istenít vagy gúnyával megöl. -
Mért is tünt csak szemembe mind e bűn!
E kisszerű harc büszke tudományban,
E gyilkos méreg mesterűl kivonva
A legfényesb, legüdítőbb virágból. -
E szép virágot egykor ismerém,
Üldött hitünknek zsendülő korában:
Ki az a bűnös, aki tönkretette?
A bűnös önmaga a győzelem,
Mely szerteszór, száz érdeket nevel.
A vész, mely összehoz, mártírt teremt,
Erőt ád: ott van az eretnekekkel. -
Valóban, elhajítnám kardomat,
És visszamennék északi honomba,
Hol még az ős erdők árnyékiban
A férfibecs, a tiszta egyszerűség
Dacol e síma kornak mérgivel,
Ha titkos szó nem súgná szüntelen,
Hogy e kort nékem kell újjáteremtni.
Hiú törekvés! Mert egyént sosem
Hozandsz érvényre a kor ellenében:
A kor folyam, mely visz vagy elmerít,
Úszója, nem vezére az egyén. -
Kiket nagyoknak mond a krónika,
Mind az, ki hat, megérté századát,
De nem szülé az új fogalmakat.
Nem a kakas szavára kezd virradni,
De a kakas kiált, merthogy virrad. -
Amott azok, kik békókban sietnek
Mártírhalálra, gúnytól környezetten
Látnak csak egy embernyomot előre,
Köztük dereng fel az új gondolat;
S azért meghalnak, mit utódaik
Az utca-léggel gondtalan szivandnak. -
De hagyjuk ezt, nézz kissé táborodba,
Mit járnak ott azon piszkos barátok,
Mi vásárt ütnek, mit szónoklanak,
Őrült taglejtés vad kiséretében. -
Hallgassuk őket.
a tolakodó keresztesek közt
Bajnokok, vegyétek!
Vegyétek a vezeklésnek tanát
Kalauzúl minden kétségetekben,
Ez megtanít, a gyilkos, a parázna,
A templomrabló, a hamis tanú
Hány évig fog szenvedni a pokolban.
És megtanít, egy évi büntetést
Hogy a gazdag megválthat húsz s nehány,
Mig a szegény három solidival.
S ki már fizetni éppen képtelen,
Néhány ezer korbácsütéssel is. -
Vegyétek e becses könyvet, vegyétek! -
Ide vele. - Nekünk is, szent atyám! -
Hah, rossz árus és még rosszabb vevők.
Vonj kardot és verd szét e ronda vásárt!
zavarban
Bocsáss meg, e barát rég cimborám.
S nem is utálom én az ily világot,
Az Úr dicse ha szinte felkapott is,
Felkaptam én is egyúttal vele,
Csak te maradtál egy kissé alant.
összerogyva
Ments meg te, bajnok! -
felkarolva
Eszmélj, oh nemes hölgy,
Itt biztosan vagy. - Vesd fel szép szemed.
Minő igéző! - Vajh mi érheté?
Élvezni voltunk a természetet
Kertünk árnyékos sűrüségi közt.
Gondatlan ülve az üde gyepen,
A csattogányt hallgattuk és kisértük;
Midőn csillogni látunk két szemet
Vad szenvedéllyel a bokor megűl.
Ijedve kezdünk futni, míg utánunk
Lihegve és döbörgve négy keresztes
Majd-majd beért, midőn hozzád jutánk.
Nem is tudom, kivánjam-é hogy ébredj;
Háthogyha elhagysz, álomkép gyanánt?
Hogy is lehet test így átszellemülve,
Ilyen nemes és ily imádatos. -
Átszelleműlt test! - Oh, a sors valóban
Nem büntethetné jobban a szerelmest
Őrűltségéért, mint beteljesítvén
Mindazt, amit csak kedvesére halmoz. -
Úgy rémlik, egykor már ismertelek,
Hogy együtt álltunk Isten zsámolyánál.
Mindenre kérlek, azt sose feledd,
Szerelmed amilyen mulattató
Kettesben, oly izetlen harmadiknak.
Felnéz - mosolyg, oh hála néked, ég!
Lovag, megmentél, hogy köszönjem azt meg?
Nem gazdag díj-e a szó ajkadon?
Helenéhez
Elég sovány díj s ílyet se nyerek? -
S mily hálával tartoznám én neked?
Hát azt hiszed, hogy a nemes lovag
Megmente téged is? Minő hiúság!
Ha a lovag megmenti a kisasszonyt,
Komornáját a fegyvernök bizonnyal.
S mit nyertem volna? Vagy hálás leszek
És ott vagyok, mintha elér a vész:
Vagy háládatlan, így is kárhozott. -
Pedig nem volt rút a négy üldöző.
Oh, hölgy, hová vezesselek, parancsolj.
Előttünk áll a zárda ajtaja.
A zárda, mondod? Oh, de ajtaja
Nem zárja tőlem a reményt el, úgy-e?
Adj nékem egy jelt, tűznöm e kereszthez,
Hogy míg amaz tisztemben küzdni hív,
Legszebb álmomnak hozza vissza képét,
S ne únjak várni hosszú éveken,
Melyek végéről pályabérem int. -
Im e szalag. -
Ez éjsötét szalag?
Oh hölgy! Reményt, reményt, ne bánatot.
Enyém ez a jel, mást nem adhatok.
A zárdafal közt nem tenyész remény.
De szerelem sem. És ahol te vagy,
Hogyan ne volna szerelem, leány!
Mezed mutatja, nem vagy még apáca.
Ne is gyötörj tovább kérdéseiddel,
Pedig gyötörsz, ha búdat nőni látom. -
És el fog zárni e fal téged is?
El ám, de kulcsa nincs tengerbe vetve.
Nagy kár - beh szép elégiát faragnék
E bús esetről. -
Csalfa, menj előlem!
S miért? Hát nem nagy eszme az, midőn
Tengerfenékre szállok kulcsodért?
Ah, ezt nem is kívánom.
Már megyek. -
A mélynek szörnye fen reám agyart.
Jöjj vissza, jöjj, megöl a félelem -
Inkább a kulcs majd ablakomba' lesz. -
Hadd tudjam hát neved meg legalább,
Imámba, tudjam meg, hogy mit csatoljak,
Áldást kérvén rád, hogyha végzeted
Gyászát megosztni már nem engeded.
Nevem Izóra. S a tiéd, lovag?
Imádság jobban illet zárdaszűzet.
Tankréd vagyok.
Tankréd, Isten veled!
Izóra, oh ne hagyj el ily sietve,
Melyet bucsúzva mondottál először. -
Rövid volt e perc, még álomnak is,
Hogy folytatom, ha ily rejtély maradsz,
S nem bírom sorsod drága fonalával
Kihímzeni? -
Halljad hát sorsomat.
Atyám is a szent sír vitéze volt,
Midőn egy éjt meglepte a vad ellen,
Üvöltve, tűzzel-vassal táborát,
Menekvéséhez már nem volt remény,
És szent fogadást tőn Szűz Máriának,
Hogy engemet, ki még gyermek valék,
Ha visszatérhet néki felajánl.
Ő visszatért, én szent ostyát vevék
Ez ígéretre.
Oh, te szent anya!
Te testesített tiszta szeretet,
Nem fordulál-e megbántva ily
Szentségtelen igérettől, minő
Erényeidre nyom bűnbélyeget,
Átokká téve az égnek malasztját. -
S te nem kivánod tudni sorsomat?
Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál,
Szerettél újra, s akkor már te csaltál.
Ismét szerettél - hősödet megúntad;
S üres szíved most új lakóra vár. -
Ez különös! Az ördög van veled tán?
De oly szerénynek mégse hittelek,
Hogy szívemet üresnek hidd jelenleg.
Ádámhoz
Uram, siess! Te nem bírsz elbucsúzni,
S én nem bírom gátolni győzedelmem.
Izóra! Minden szód fulánk szivemben.
Egy csókkal mérgét, oh hölgy, édesítsd meg.
Lovag, mit kivánsz - hallád eskümet.
De az nincs tiltva tán, hogy én szeresselek?
Te boldog vagy, de hogy feledlek én?
Tankréd, megyek már, vagy kifogy erőm.
Isten veled - meglátlak ott az égben.
Isten veled. - E nap emléke vélem.
félre
Ah, gyáva te - hát mindent én tegyek?
Fenn
Ablakba' lesz majd, nem tengerben a kulcs.
Évát követi
feleszmélve
Most hát jerünk!
Már késő - vége van. -
Ládd, ílyen őrült fajzat a tiéd,
Majd állati vágyának eszközéül
Tekinti a nőt, és durvult kezekkel
Letörli a költészet hímporát
Arcárul, önmagát rabolva meg
Szerelme legkecsesb virágitól; -
Majd istenűl oltárra helyezi,
És vérzik érte, és küzd hasztalan,
Míg terméketlen hervad csókja el. -
Mért nem tekinti és becsűli nőül,
Nőhívatása megjelölt körében?
Mi vágyva néze rám, mint reszketett,
Ah, e hős férfi reszketett előttem,
De nőerényem és a hit parancsol -
Itt szenvedek ki, mint szent áldozat.
Csodálatos, minő őrült nemünk!
Ha az előitélettel szakít,
Vadállatúl rohan a kéj után,
A méltóságot arcáról letépi,
És megvetetten sárban ténfereg.
Ha nem szakít, önárnyától remeg,
Fonnyadni hagyja meddő bájait,
Mástól, s magától elrabolva a kéjt. -
Miért nem jár középen? Vagy mit árt
Egy kis kaland, egy kis gyöngéd viszony
Illemmel olykor meg nem foghatom.
Hiszen a nő se szellem csak merőben.
Helene, nézz ki, itten áll-e még?
Hogyan ment volna oly könnyen el.
Csak egyszer halljam még meg szózatát.
Luciferhez
Tekints körűl, nem áll-e ablakánál,
Nem küldne-é egy pillantást utánam?
Csak egyszer lássam még sugár alakját -
Izóra! Oh ne bánd, hogy itt vagyok még,
Mindkettőnkért jobb lenne itt nem állnod.
Az elszakadt szív könnyen összeforr,
S megint csak fáj, ha újra elszakasztjuk. -
Nem félsz-e így a csendes éjbe nézni,
Mely, mint nagy szív, szerelemtől dobog,
Szeretni hol csak nékünk nem szabad?
Nem félsz-e, hogy varázsa elragad? -
Él bennem is mindez, mint tünde álom,
Mely tán az égből kísért e világra;
A lég hullámin szép dal árjadoz,
Mosolygni látom nemtők ezreit
Testvéri csókkal minden lomb mögűl,
De hozzánk többé, Tankréd, nem beszélnek. -
S miért, miért! E rossz fal gátol-é?
Ki annyi sáncot vívtam a pogánytól,
Nem bírom-é áthágni ezt a sáncot! -
Nem ám, mert védi a kor szelleme,
Erősebb, mint te.
Hah, ki mondja azt!
karban távolról
21. Mentsd meg az én lelkemet a fegyvertől, és az én egyetlenegyemet az ebnek kezéből.
22. Szabadíts meg engemet az oroszlánnak szájából, és az unicornisoknak szarvaik ellen hallgass meg engemet.
23. Hirdetem a te nevedet az én atyámfiainak; a gyülekezetek közepette dicsérlek tégedet.
Irgalmazz, Isten, bűnös lelkeiknek! -
visszaborzadva
Mi rettentő dal!
Nászénektek az.
Mindegy, legyen, én meg nem rettenek.
Dacolni érted mindennel fogok.
karban távolról
26. - - öltöztessenek fel gyalázatossággal és szidalommal, kik felfuvalkodnak ellenem.
27. Vigadjanak és örüljenek, kik akarják az én igazságomat; és mondják ezt mindenkor: Magasztaltassék az Úr, ki akar békességet az ő szolgájának.
az ablakot becsapva
Isten segíts!
El e szentelt küszöbről.
Ki vagy te, rém!
Én az vagyok, ki ott lesz
Minden csókodban, minden ölelésben. -
kacagva
Édes vetés, fanyar gyümölcs,
Galambfival kígyókat költs.
Izóra, hívunk! -
Milyen alakok!
Ti változátok-é el, vagy magam?
Ismertelek, midőn mosolygtatok.
Mi itt valóság és mi itten álom?
Varázsotokra ellankad karom. -
Véletlenűl mi kedves társaságba
Juték. Mi régtől várom e szerencsét,
Ez illedelmes szép boszorkahad,
Mely a mezetlen nimfát mindazáltal
Orcátlanságban messze túlhaladja,
Ez a vén bajtárs, a rémes halál,
Mely torzképezve a rideg erényt,
Megútáltatja azt a föld fiával.
Mind üdvözöllek! Kár, hogy rá nem érek
Közöttetek az éjet elfecsegni. -
A jelenések eltűnnek
Tankréd, fel, Tankréd! kedvesed becsapta
Az ablakot; mit állunk itt az éjben?
A szél hideg, köszvény leszen jutalmad.
Helene meg mindjárt jő, s mit teszek?
Szerelmeskedni nem fog tán az ördög,
Nevetségessé lenne mindörökre,
S akkor hatalmát elvinné maga. -
Csodálatos az ember hő kebellel
Eseng epedve szerelem után,
S csak kínt arat. Az ördög jégkebellel
Alig bír tőle szabadulni jókor.
Vezess, vezess új létre Lucifer!
Csatára szálltam szent eszmék után,
S találtam átkot hitvány felfogásban,
Isten dicsére embert áldozának,
S az ember korcs volt, eszmémet betöltni.
Nemesbbé vágytam tenni élveink,
S bűn bélyegét süték az élvezetre,
Lovag-erényt állíték, s ez döfött
Szivembe tőrt. El innét új világba,
Eléggé megmutattam, hogy mit érek,
Ki vívni tudtam, és lemondni tudtam,
Szégyen ne'kül elhagyhatom helyem. -
Ne lelkesítsen többé semmi is,
Mozogjon a világ, amint akar,
Kerekeit többé nem igazítom,
Egykedvűen nézvén botlásait.
Kifáradtam - pihenni akarok. -
Pihenj tehát. De én alig hiszem,
Hogy szellemed, e nyugtalan erő,
Pihenni hagyjon. Ádám, jöjj utánam!