A társadalombiztosítási ellátások fejlődése, pénzügyi feltételei
A társadalombiztosítási ellátások fejlődése, pénzügyi feltételei
A fejlődést jellemzi: a jogosultak körének fokozatos bővítése: az ellátáshoz való hozzájutás feltételeinek egységesítése, az ellátások színvonalának növelése: a társadalombiztosítási kiadásoknak a nemzeti jövedelmen belüli növekvő aránya.
E folyamatos fejlesztés eredményeként pl. gyorsan gyarapodott a nyugdíjban, járadékban részesülők létszáma. 1960-ban létszámuk még nem érte el a 800 000-et (a lakosság 8%-át), 1970-ben már megközelítette az 1,5 millió főt (a lakosság 14%-át). Napjainkban számuk megközelíti a 2,5 milliót (a lakosság több mint 20%-a). Míg a 60-as évek elején az idős népesség alig 50%-a részesült nyugdíjban, járadékban, jelenleg több mint 85%-a. (A társadalombiztosítás rendszerét az 1975. évi II. törvény foglalta egységes szerkezetbe.)
1950 óta a társadalombiztosítás költségvetése az állami költségvetés részét képezte egészen az 1989. jan. 1-jétől – ma még jelképesen – önállóvá lett Társadalombiztosítási Alap létrehozásáig. A társadalombiztosítási járulék a munkáltatók esetében jövedelemszabályozási funkciót töltött be, a nyugdíjjárulék pedig vásárlóerő-szabályozó, kereseti adó feladatot látott el.
A társadalombiztosítás gazdálkodása állami támogatásra épült; a befizetett járulékok és a társadalombiztosítás kiadásai között nem volt közvetlen kapcsolat.
Közvetlen volt a finanszírozás abból a szempontból is, hogy a társadalombiztosítás tartalma a funkcióktól, eltérő jellegű kockázatokra nyújtott ellátásfajtáktól függően nem különült el. Így semmiféle gazdasági motiváltság nem jelenhet meg az egyes csökkenthető kockázatok megelőzésére, ill. a biztosítottak sem lehetnek tisztában vele, hogy járulékfizetéseik miként oszlanak meg a különböző ellátások fedezeteként. A szociálpolitikai intézkedések következtében a növekvő fedezethiányt a meredeken emelkedő költségvetési támogatás finanszírozta. (A gazdaságirányítás 1968. évi reformjának kidolgozása során megfogalmazódott ugyan, hogy a járulékok mértékének megállapításánál célszerű volna érvényt szerezni a társadalombiztosítás fedezeti szempontjainak is, de ez a törekvés nem valósult meg.)
Az 1988-ban megvalósított adóreform kidolgozása során a járulékok tervezett módosítása számolt a társadalombiztosítási szempontokkal is. Ennek megvalósítása azonban az áttérés jövedelemszabályozási problémái miatt későbbre halasztódott. 1989-től két fontos lépés történt: a munkáltatók járulékának 43%-on való egységesítése és a társadalombiztosítás leválasztása a költségvetésről.
A 80-as években nyilvánvalóvá vált, hogy a járulékok emelése a mai finanszírozási rendszeren belül maradva csak látszólagos egyensúlyt teremtett a társadalombiztosítási kiadások és bevételek között. A finanszírozás mai struktúrájában – az árak emelkedésének gyors üteme (és az attól elmaradó keresetnövekedés, tehát az elmaradó járulékbevétel) esetén – egyetlen, csak a részleges vásárlóérték-megőrzésre tett intézkedés is azonnal deficitet okoz.
Nehezíti a tisztánlátást, hogy 1950 óta nem került sor a társadalombiztosítási alap hosszú távú, biztosításmatematikai számításokon alapuló tervezésére, kezelésére, és így a társadalombiztosítás semmiféle tartalékkal nem rendelkezik. Sőt: a tartalék népgazdaságon belüli terhe is láthatatlanná vált. (Elméletileg, a klasszikus biztosításfedezeti elv alapján becsült tartalékhiány – a népgazdaságban működő vagyon részeként – több százmilliárdos nagyságrendű.)
Centralizált jövedelemelosztási modellben végül is közömbös volt, hogy a társadalombiztosítás finanszírozásában hogyan alakul az egyes csatornák aránya; a lényegi kérdés a források egészének a volumene volt. Ennek meghatározása azonban a kialakult jövedelemelosztási mechanizmusunkban – „esetleges” döntések alapján és csak éves időtávra történik. Ilyen finanszírozási rendszerben csak jogi és pénzügyi értelemben beszélhetünk az állami garancia teljes megvalósulásáról, vagyis annyiban, amennyiben a jogosultak megkapják a jogszabály áltat meghatározott mértékben az őket megillető ellátásokat. Nem valósult meg viszont az a cél, hogy a jogszerűen kifizetett ellátások egy, a társadalom gazdasági fejlettségi szintjének megfelelő színvonalon biztosítsák a megélhetést.
