Bizalom- és biztonságerősítő intézkedések
Bizalom- és biztonságerősítő intézkedések
Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlettel (1973-1975, EBEÉ) bevezetett helsinki folyamat 1975-tel indította el a bizalom- és biztonságépítés európai megalapozását, abból kiindulva, hogy együttműködő (kooperatív) biztonságra kell áttérni a térségben, hogy egy állam biztonságának erősítése nem történhet más állam rovására. Mindazonáltal az EBEÉ nem helyezett kilátásba biztonsági garanciákat.
A bizalom- és biztonságerősítő intézkedések lehetővé kívánták tenni békeidőben a kontinensen végzett katonai tevékenységek ellenőrzését, ezzel az esetleges veszélyhelyzetek korai felismerését.
Az intézkedések „első nemzedékét” az 1975-ös Helsinki Záróokmány hozta meg, amely különösen fontosnak nevezte a katonai tevékenységek félreértéséből és félreértékeléséből származó veszélyek csökkentését, minthogy ezek a félreértések gyanakvást szülhetnek, különösen akkor, amikor az államok nem kapnak világos információt a szóbanforgó tevékenységek természetéről.
Az EBEÉ 35 résztvevője elhatározta, hogy legalább 21 nappal előbb jelzik egymásnak a szárazföldi erők 25 ezer főnél nagyobb létszámmal metartandó hadgyakorlatait. Az előrejelzésben (bejelentésben) tájékoztatást kell adni a hadgyakorlat elnevezéséről, általános céjáról, a benne résztvevő államokról, a résztvevő erők típusáról, számszerűségéről, a hadgyakorlat végrehajtásának körzetéről és várható időtartamáról; önkéntességi és kölcsönösségi alapon megfigyelők küldhetk e gyakorlatokra.
Ajánlott bizalomerősítő intézkedés lett a nagyobb csapatmozgások előrejelzése, katonai küldöttségek cseréje.
Az EBEÉ madridi utótalálkozója (1980-1983) mandátuma alapján ült össze a bizalom- és biztonságépítő kérdésekkel foglalkozó stockholmi értekezlet (1984-1986), amely megfogalmazta 1986. szeptember 19-én elfogadott okmányában az intézkedések “második nemzedékét”.
“Politikailag kötelezővé” tette a 13 000 főnél nagyobb élőerővel végrehajtott hadgyakorlatok legalább 42 nappal korábbi bejelentését, a nagyobb katonai tevékenységek előrejelzését és ezekre megfigyelők meghívását, a katonai tevékenységek éves tervének kölcsönös megküldését. A stockholmi okmány a történelemben először vezette be a vissza nem utasítható helyszíni ellenőrzést.
A bécsi utótalálkozó (1986-1989) rendszeres tárgyalásokat intézményesített bizalom- és biztonságerősítő intézkedésekről. Ezek eredményeit rögzítették a “bécsi okmányok”.
Az 1990-es “bécsi okmány” szélesítette az információcserét, évenkénti tájékoztatást írt elő a haderőkről, azok szerkezetéről, elhelyezéséről, békeerejéről, a nagyobb fegyverrendszerekről dandár-ezred szintig, továbbá a katonai költségvetésről.
A “harmadik generációs” bizalom- és biztonságerősítő intézkedések között szerepelt katonai egységek és légitámaszpontok meglátogatása, sürgős konzultációk lehetőségének megteremtése, a bécsi Konfliktus Megelőző Központ működtetése.
Az 1992-es „bécsi okmány” 9000 főre csökkentette a bejelentés-köteles és 13 000 főre a megfigyelés-köteles hadgyakorlatok résztvevőinek számát, bevezetett „kényszerítő intézkedéseket” és „válságstabilitási intézkedéseket”.
Az 1994-es “bécsi okmány” különösen a katonai tervezés körében követelt meg nagyobb nyíltságot, de emellett bevezette a nagyhatalmakra vonatkoztatva az Európán kívüli katonai tevékenységekről való folyamatos tájékoztatást is.
A bizalom- és biztonságerősítő intézkedések karbantartását és továbbfejlesztését a Biztonsági Együttműködési Fórum vette át.
A NATO 16 tagállama, valamint Oroszország, Fehéroroszország, Ukrajna, Grúzia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és Románia 1992. március 24-én Helsinkiben, az EBEÉ negyedik utótalálkozóján aláírta a “Nyitott égbolt” szerződést, amely akkor léphet hatályba, ha a ratifikációs okmányokat legalább húsz csatlakozó ország letétbe helyezte közöttük minden olyan ország, amely évente legalább nyolc átrepülést elfogadott légterében.
Még folytak a szerződéssel kapcsolatos tárgyalások, amikor Magyarország, 1991. május 11-én kétoldalú egyezményt írt alá Romániával az egymás légterében végzendő felderítő repülésekről, amelyeknek azt a kölcsönös meggyőződést kellett erősíteniük, hogy a másik állam fegyveres erői és azok katonai tevékenysége nem jelentenek fenyegetést.
Az 1992-es szerződéssel, amely a bizalom- és biztonságerősítő intézkedések sorozatába illeszkedett, lehetővé vált, hogy a részes országok a Vancouvertől Vlagyivosztokig terjedő térségben bármely más részes ország területe felett ellenőrző repüléseket hajtsanak végre érzékelő műszerek (filmfelvevőgépek, videókamerák, infravörös érzékelők, úgynevezett szintetikus nyílású radarok) különböző típusaival felszerelt repülőgépeken, amelyek azonban nem használhatók elektronikus felderítésre.
A szerződés értelmében az Egyesült Államoknak és az Oroszország–Fehéroroszország kettősnek évente 42–42 átrepülést, Franciaországnak, Németországnak és Olaszországnak 12–12 átrepülést kell elfogadnia. Magyarország légterében évente négyszer járhatnak idegen műszeres felderítő gépek.
Az Egyesült Államok évente nyolc repülést hajthat végre Oroszország és Fehéroroszország fölött és egy repülést Kanadával közösen Ukrajna fölött. Oroszország és Fehéroroszország felderítő gépei évi négy repülésre jogosultak az Egyesült Államok, 3–3 repülésre Németország, Franciaország és Nagy-Britannia, 2–2 repülésre Kanada, Dánia, Belgium és Törökország légterében.
