Verseghy Ferenc: 111. A' korosabb Szépség.
midőn földünkre hő fáklyája
ébresztő súgárt öntöget; |
mikor délesti csüggedése
bűbájos álmot hinteget. |
friss rósaszíne orczájának
fellobbanthattya véremet; |
kit megfurcsított érettsége,
bájollya meg csak szívemet. |
mint győzhetetlen fegyverekkel
vígattya édes harczait; |
már azt eggy csalfa sóhajtással,
kénnyére gyötri rabjait. |
orozva üt ki, mint lessébűl,
's vigyázva győzget ingere;
's ah! melly hűséggel ápolgattya, |
kit meghódított fegyvere. |
sem kényhűvítő laptájának;
menyország tőlle csüggenem. |
szintúgy mint boldog óráimban
barátném, hűvem, mindenem. |